A kortársak számára teljesen ismeretlen volt a sztálini Szovjetunió, a maga lágerrendszerével, igazságszolgáltatásával, életviszonyaival, munkamoráljával. Legfőképp azonban a sztálini rendszer céljait, illetve a Magyarországgal kapcsolatos terveit fedte homály, még a háborús szövetségesei előtt is, hiába kérdezték az angol és amerikai diplomatákat a világháborúból való kiugrásra készülő Kállay-kormány képviselői is a titkos fegyverszüneti tárgyalásokon: „És mi lesz akkor, ha megadjuk magunkat az oroszoknak?” Arról, amit 1943-ban és 1944 elején a magyar külügyminisztériumban sem tudtak, természetesen halvány sejtelmük sem volt az egyszerű embereknek. Őket úgy indították a keleti frontra, egy eleve vesztésre ítélt háborúba, hogy legföljebb az idősebb férfiaktól hallottak egyet s mást, akik huszonöt évvel ezelőtt harcoltak a cár ellen.

Stark Tamás Magyar foglyok a Szovjetunióban című könyve összegzi a témáról eddig megjelent emlékirat irodalmat, melyet a szerző a hazai és az oroszországi levéltárakban végzett kutatásainak eredményeivel egészített ki. A könyv elején fogalmazza meg azt a paradoxont, melyet történelmi tudatunk mindmáig nem tudott teljesen feldolgozni: „A hadifoglyok valójában kényszermunkások voltak akkor is, ha katonaként estek fogságba.” Akeleti fronton nem voltak érvényesek a hadifoglyokra és a megszállt területeken élő polgári lakossággal való bánásmódra vonatkozó genfi egyezmények. Az 1929-es genfi konvenciót Sztálin nem írta alá, Hitler pedig az „alacsonyabb rendű fajokkal” szemben figyelmen kívül hagyta.

Lavrentíj Berija belügyi népbiztos már 1939 szeptember 19-én, közvetlenül Kelet-Lengyelország lerohanása rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új jellegű táborrendszer felállításáról, melynek neve UPVI (Upravlenyija Voennoplennüh i Internirovannüh – Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága) volt. Vagyis a szovjet belügyi szerveknek már a kezdet kezdetén terveik voltak a várhatóan hatalmukba kerülő óriási tömegű „emberanyaggal”. A „hadifoglyok” és az „ellenséges” civilek munkaerejét ugyanúgy akarták hasznosítani, mint a már előzőleg deportált, és a Gulag táboraiba zárt orosz milliókét. Ezt a tervet burkoltan a nyugati szövetségesek is elfogadták, ugyanis 1943 novemberében beleegyeztek abba, hogy a háború után a vesztesek háborús jóvátételének egyik formája a munkaszolgálat legyen. Ekkor alakult meg Moszkvában a Külügyi Népbiztosságon a „Hitleri Németország és Szövetségesei által a Szovjetuniónak Okozott Károk Jóvátételi Bizottsága,”, melyben a korábbi londoni szovjet követ, Ivan Majszkíj és a magyar Varga Jenő, a neves közgazdász is helyet kapott.

Amikor a Hitler-Sztálin paktum nyomán felosztották Lengyelországot, a szovjet megszállás alá került keleti országrészben 1939 szeptemberében és októberében számos katonát és civilt fogtak le, akiket a Gulagokba hurcoltak. Sem a létszámukról, sem a nevükről, sem pedig az elhelyezkedésükről nem tájékoztatták sem a hozzátartozóikat, sem az államuk kormányait, de a nemzetközi intézményeket, így a Vöröskeresztet sem. A hadifoglyok „totális hasznosításának” koncepcióját a Szovjetuniónak 1942-ben fel kellett adnia: a válságos katonai helyzetben erősen rá volt utalva a nyugati szövetségesei anyagi támogatására, ezért, elsősorban a brit háborús kabinet nyomására, beleegyezett abba, hogy összegyűjti az életben maradt lengyel katonákat, akik vállalják a harcot a németek ellen, s kiengedi őket a Gulag táboraiból. Jelentős tömegeik jutottak el Iránon keresztül nyugatra, belőlük alakult meg később a szövetségesek oldalán harcoló Anders-hadsereg. Tagjai közül többen is megírták emlékirataikat, beszéltek a hadifogolyként elviselt embertelen bánásmódról. nt.

Magyar hadifoglyok

A magyar hadifoglyoknak nem volt ilyen szerencséjük. Persze, nem lehet eltekinteni attól a körülménytől, hogy Lengyelországgal ellentétben Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, és a Hitler többi szövetségesével együtt részt vett az agresszióban. Ezért az egyszerű magyar katonák túlnyomó többsége nem volt felelős – ismert tény, hogy azokon a területeken, ahol a magyar honvédség alakulatai voltak megszállók, egyfajta „különbékére törekedtek” a helyi polgári lakossággal, többségben kerülték az összetűzést a partizánokkal is. (Ugyanakkor a magyar megszálló hatóságok hosszabb időn át, rendszeresen adtak át razziákon összefogdosott szökevényeket a németeknek, akiknek jó része valószínűleg bujkáló zsidó volt.)

Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány magyar esett szovjet hadifogságba Ukrajnában, illetve Magyarország területén, hány civilt, s közöttük hány nőt hurcoltak kényszermunkára már a háború után a megszálló csapatok, „málenkíj robot” jelszóval, vagy agyafúrtabb megtévesztéssel, és a fogollyá tett tömegből pontosan hányan haltak meg. A szovjet hadifogságba esett magyarok becsült száma eléri  a hétszázezret, és közülük mintegy háromszázezer soha nem tért haza: járványok végeztek velük, éhenhaltak, örökre eltüntek. 

Egy budapesti  a következőképpen írta le fogságba esését, már a főváros ostroma után, 1945 márciusában. A Thököly út és a Hungária út kereszteződésében, egy tengelyében elforgatható sorompó volt, ami teljes terjedelmében elzárta a Keleti felé az utat. Az ott közlekedő civileket, köztük engem is, hat-nyolc orosz katona igazoltatott. Volt nálam igazolvány, oda is adtam, de elvették. Tizenöt-húsz társammal együtt félreállítottak azzal, hogy elvisznek minket „malenkij robotra”, egy kis munkára. Ez délelőtt kilenc körül volt. Ekkor a sarkon lévő ház udvarára vittek, kinyitották a pinceajtót és lehajtottak a lépcsőn. Lent sötét volt, de a morajból hallható volt, hogy már sokan vannak ott…Sokan már három napja voltak ott étlen szomjan….Tízesével sorba állítottak bennünket, ekkor már kétezren voltunk. Hat-nyolc lovas ’gitáros’ katona kíséretében elindultunk a Kerepesi út felé….Egy-két ember tudott valami szláv nyelvet, és csak így tudtuk meg, hogy Gödöllőre megyünk. Ott egy nagy hadifogolytábor volt.”

Közös sír

Ha túlélték a szörnyű tranzittáborokat (a legszörnyűbbek Kárpátalján, Romániában, és Moldovában működtek, de a magyarországiakban is naponta tucatjával hullottak el az emberek az alultápláltságtól és a járványoktól), a foglyokat a Szovjetunióba transzportálták, ahol szélsőséges fogadtatásra találtak. Előfordult, például a Romániából tengeri úton Szevasztopolba érkezett magyar foglyokkal, hogy bikacsökös őrök, és közápor fogadta őket, mert a lerongyolódott, éhező helybeli lakosság meg volt győződve arról, hogy a „fasiszták” az okai nyomorúságuknak. Más volt a helyzet a szibériai bányatelepüléseken, ahol a deportáltak érkezése megszokott volt, és a polgári lakosság is a szabadult foglyok közül került ki.

A Kolimába történő bevonulásra így emlékezik egy magyar túlélő: „…mentünk keresztül a városon, tizenkettes sorban, kart karba öltve, körülöttünk golyószórós katonák, se lehajolni, se sorból kiállni, se jobbra, se balra nézni nem volt szabad. Emeletes házak között mentünk. És fentről potyogott a cigaretta, a kenyér, a konzerv, minden, mint az eső, úgy szórták ezek az oroszok, akik maguk is ilyenek voltak valamikor, úgy kerültek szabadlábra. Oda voltak kitelepítve. Mert onnan már nem sokat engedtek máshová. Jött közénk a kenyér, meg minden, azért csak lehajoltunk, és valamit csak el tudtunk kapni.”

A magyar foglyok hamar beilleszkedtek a többiek közé: túlélési esélyeik mindenekelőtt attól függtek, mennyire könnyű vagy nehéz munkát sikerült kifogniuk. Itt már nagyon sok múlott a szerencsén. A hatóságok adott esetben a nőket is arra kényszerítették, hogy bányamunkát végezzenek, életveszélyes járatokban, szörnyű körülmények között, primitív szerszámokkal.

Mindamellett a szovjet táborokban raboskodó, kényszermunkát végző magyaroknak alig volt rosszabb a sorsuk, mint a kerítés túl oldalán élő „szabad” szovjet embereké. Ekkoriban, 1946-47-ben söpört végig a Szovjetunión a tömeges éhínség harmadik hulláma, s kivételes esetekben még az is előfordult, hogy a foglyoknak több élelem jutott, mint a kintieknek.

Hazaérkeznek a hadifoglyok

1946 nyarától kezdve, amikor nemzetközi nyomásra végre elindult a levelezés az otthoniakkal, a foglyok már hittek benne, hogy előbb-utóbb mégiscsak hazatérhetnek Magyarországra. Nagy Ferenc miniszterelnök és Rákosi Mátyás többször is közbenjárt Sztálinnál érdekükben, és a nyugati szövetségesek is igyekeztek ebben az ügyben közbenjárni, amennyire tudtak. A kommunisták is kampánytémává tették a dolgot: azt sugallták, hogy csak ők tudják hazahozni a foglyokat. Akik túlélték a megpróbáltatásokat, hazatértek. Az utolsó transzportok már Sztálin halála után érkeztek meg, de még 1955-ben is jöttek transzportok a szabadon engedett foglyokkal.  

Hazatérve, a hadifoglyok egy része internálótáborokba került. Ők, de a többiek is, kénytelenek voltak hallgatni a történtekről. Az örök, megbonthatatlan szovjet-magyar barátságot sulykoló propaganda eleve nem tette lehetővé, hogy bárkit, bármit okoljanak az átéltekért. Jórészük  emlékezni sem akart arra, ami odakinn történt velük, és csak a nyolcvanas években kezdte megismerni sorsukat a közvélemény. Az egykori foglyok emlékirataival a magyar közvélemény csak az 1989-90-es rendszerváltás után ismerkedhetett meg. De még ma is kerülnek elő újabb és újabb borzalmak a szovjet kényszermunkára hurcolt magyar hadifoglyok, civil internáltak kinti életéből.

Pelle János