Gilles Kepel

 A kilencvenes évek eleje óta számos könyv jelent meg a dzsihádról, az Iszlám Szent Háborújáról, melyet az igazhitűek egy része napjainkban is folytat a hitetlenek ellen. Hívei erre hivatkozva ontottak vért a Maghreb országoktól Indonéziáig, s követtek el merényleteket szerte a világban. A meggyilkoltak között voltak izraeliek, amerikaiak, franciák, angolok, olaszok, spanyolok, de a többségük iraki, algériai és pakisztáni volt, vagyis a legnagyobb pusztítást az iszlám terroristák a saját népeik körében végezték. Az utóbbi két évtizedben a szunniták által megölt síiták, és a síiták által megölt szunniták száma, elsősorban Irakban és Pakisztánban, meghaladja a százezret. Az iszlám mind a két irányzata annyira magáénak vallja a dzsihád eszméjét, hogy fanatikusaik képesek a nevében öngyilkos merényleteket is elkövetni. Meggyőződésük, hogy önfeláldozásuk révén egyenesen a Paradicsomba jutnak, ahol Allah készséges szolgálóleányai, a hurik várják őket.(Egyes kutatók szerint a Korán egy része az arami nyelv szír nyelvjárásában íródott, eszerint a huri nem hetérát, hanem szőlőfürtöt jelent.)

Gilles Kepelnek, a párizsi Institut d’études polititiques professzorának, a muzulmán világgal foglalkozó doktori program vezetőjének Dzsihád című könyvét az Európa könyvkiadó jelentette meg magyarul, viszonylag gyorsan, egy 2003-ban aktualizált francia kiadás nyomán. A kötet rendkívüli erénye, hogy nem a dzsihádnak, mint ködösen definiálható vallási fogalomnak az elemzésével foglalkozik, hanem a Koránra alapozott politikai iszlámizmussal, mely az 1920-as években Egyiptomban kezdődött, és hamar visszhangot keltett Algériától Pakisztánig, sőt, Malajziáig. Olyan nagyhatású ideológusok dolgozták ki az iszlamizmus elméletét, mint ez egyiptomi Szajjid Kutb (akit Nasszer végeztetett ki 1966-ban), a pakisztáni Maudúdi vagy az iráni Homeini, a sahot megdöntő forradalom “szellemi atyja”. Az ideológusok nézeteit és pályafutását részletesen ismertető tudós szerző állítja, hogy a terror elhatalmasodása világszerte a politikai iszlámizmus hanyatlását, tömegbefolyásának csökkenésének jelzi. Kepel szerint a dzsihád, és a rá való szüntelen politikai hivatkozás valójában a gyengeség jele, azt mutatja, hogy az iszlám világ végső soron tehetetlen a globalizáció, a konzum-civilizáció és az elektronikus tömegmédia feltartóztathatatlan nyomulásával szemben.

Nem árt azonban az óvatosság: a párizsi professzor diagnózisa valahonnan a huszadik század elejéről ismerős, természetesen egészen más ideológiai összefüggésben. Ekkoriban a baloldali politikai célok megvalósítására törő anarchista terrorizmus lecsengett Nyugat-Európában, a merényletek megszűntek, s úgy tűnt, hogy a társadalmi elégedetlenséget és nemzetiségi feszültségeket a legális baloldali pártok, mindenekelőtt a szociáldemokrácia, képes levezetni, legitim választásokon győzelemre esélyes politikai törekvéssé változtatni. Oroszországban is csökkenni látszott a politikai indíttatású erőszak, felcsillant valamiféle kontrollált demokrácia bevezetésének esélye II. Miklós uralkodása alatt. Azután, mint tudjuk, minden egészen másként történt, és a Balkánon néhány terroristának sikerült kirobbantania a világháborút, mely azután újabb terroristák millióit szabadított a világra.

Vagyis Gilles Kepelnek a közeli jövőre következtetései vitathatóak, vagy legalábbis kissé eltúlzott optimizmusról tanúskodnak. Viszont teljesen igaza van abban, hogy a politikai iszlámizmust olyan jelenségként mutatja be, mely az 1979 februári iráni iszlám forradalommal kezdődött, majd körülbelül a kilencvenes évek elején ért el a tetőpontjára, amikor az afganisztáni háború befejeződése után az addig az USA és Szaud-Arábia által bőkezűen támogatott harcosok szétszóródtak a világban, és felvették a harcot az iszlám „ellenségeivel” Algériától Bosznián át Csecsenföldig és Szomáliáig. Ekkoriban került sor a New York-i World Trade Center elleni első merényletre, melynek szervezője, Abdel-Rahman Omar, “a vak sejk”, az egész mozgalom kulcsfigurája, kapcsolatot teremtett Anvar Szadat egyiptomi elnök gyilkosai és Oszama bin Laden között.

Érdemes idézni Gilles Kepel elemzését az ikertornyok ellen végrehajtott, másodszorra sikeresnek bizonyuló merényletről. “A 2001. szeptember 11-i terrorista merényletsorozat mértéktelenül nagy provokáció volt. Célja az volt, hogy először is gigantikus ellencsapást váltson ki, melynek áldozata az afgán lakosság lesz, majd tőkét kovácsoljon a bombázások következtében világszerte feltámadó muzulmán szolidaritásból. A szeptember 11-i apokaliptikus provokációt követő második szakasz, az ellencsapás az igazság próbáját jelentette mindkét ellenfél számára. A szerepek megfordultak. A terrorcselekmény elkövetői passzívakká váltak, üldözöttekké lettek, s az áldozat szerepében tűntek fel, a terrorizmus áldozatából viszont elkövető lett, hóhér. Ha az ellencsapás képes célját pontosan azonosítani, elszigetelni és úgy megsemmisíteni, hogy a lehető legkisebbre korlátozza a háborús pusztítást a polgári lakosság körében, amelyet a közöttük rejtőzködő merénylők mintegy emberi pajzsként használnak, nem kerül sor a harmadik szakaszra. Ha azonban az ellencsapás számos polgári áldozatot követel azon a címen, amelyet a katonai zsargon a ’járulékos veszteségek’ szörnyű eufemizmusával jelöl, akkor a csapda sikeresen bezárul, utat nyitva harmadik szakasznak – a szolidaritásnak. A terrorista ettől kezdve katalizátorává válik annak a társadalmi mozgalomnak, amely a dzsihád jelszavával lépett fel az iszlám földjét elözönlő és az igazhitűeket mészárló hitetlenek ellen.”

Gilles Kepel, Fukuyama és más jeles liberális értelmiségiek bíznak az iszlám demokratizálódásában, abban, hogy feladják a dzsihád teóriáját. Optimista felfogásuk feltételezi, hogy nemcsak permanens polgárháború és külföldi intervenció által sújtott Irakban sikerül előbb-utóbb gyökeret vernie egy, a sokféle vallási irányzatot és nemzetiséget integrálni képes nemzetállamnak, de az izraeli-palesztin viszonyban is fordulat áll majd be. A legutóbbi fejlemények, így a Hamász győzelme a viszonylag demokratikus körülmények között tartott választásokon, illetve az a tény, hogy a Gázai övezetben de facto “dzsihád-enklávé” jött létre, nem ebbe az irányba mutatnak.

Gilles Kepel könyvének végkövetkeztetését még sincs okunk kétségbe vonni. “A demokratákkal való összefogás hirdetőire és a dzsihád tűzszerészeire kettészakadt iszlamista mozgalom nem egykönnyen fog egységbe kovácsolódni a XXI. század civilizációjával szemben.”

Pelle János