Orbán Viktor Tusnádfürdőn beszél

A kánikulai napok politikailag ingerszegény egymásutániságában markáns, a véleményírók tekintetét odavonzó színfoltot jelent a Bálványosi Szabadegyetem. A tusnádfürdői rendezvény legjelentősebb vendégművésze és húzóneve Orbán Viktor. Aminek köszönhetően a célközönsége által csak Tusványosként emlegetett magyarságpolitikai, etnokulturális fórumnak sajátos anyaországi utóélete van. Bejáratott verkli gyanánt évente ismétlődik az obligát szertartás: a Fidesz-elnök karcosra hangszerelt szónoklatot vág le, amire a szoclib médiaelit ugrik, mint Pavlov kutyája a csengőre. Nagyítóval kihüvelyezve belőle a sorok között állítólag rejlő irredenta, antiszemita és soviniszta tendenciákat. Magunk részéről ilyesmit nem leltünk az előadás társadalomtörténeti igényű fejtegetéseiben, csúsztatásokat, alaptények megmásítását, definíciós parttalanságot annál inkább. S egynémely – igencsak tudathasadásos - kódolt borítékolást a jövőre nézve.

A politikusi kontrareakciók mélypontját vitathatatlanul Horn Gábor nyújtotta. Orbán szavait minősítve nemes egyszerűséggel lenácizta a volt miniszterelnököt. De koalíciós partnerének nyilatkozata se volt különb. Nyakó István a szélsőjobbnak gazsuláló politikai illuzionista mutatványaként jellemezte a beszédet. Úgy tűnik, a belpolitikai riválisok térfelén pár dehonesztáló jelző odabökésével letudottnak vélték a dolgot. Látható, hogy a nyilvánosság különböző orgánumainak jó része sem igen hajlandó érdemileg foglalkozni vele. Az elektronikus hírmédiát – neki aligha felróható módon - legfeljebb tizenöt másodperces snitt erejéig köti le. A „narancsszínű” lapok kritikátlanul befogadják és népszerűsítik, a koalícióval rokonszenvező szerkesztőségek viszont zsigerből, reflexszerűen elutasítják. Utóbbiak – tényeken nyugvó bírálat helyett – mikroszkóp alá rakva a beszédet, görcsösen próbálnak találni benne olyat, amiből levonható az unásig szajkózott, előregyártott panelekből felépített végkövetkeztetetés: Orbán antidemokrata, szalonképtelen militánsokkal kokettál, stb.

Ha viszont elfogulatlanul olvassuk a beszédet, akkor (pár, verbális teflonba csomagolt mondatot leszámítva) kódolt formában sem igen találunk benne effektív szélsőséget. Olyat viszont, amitől bármelyik szociológiaprofesszor rögtön hátast dobna, nagyon is. Például – s az orbáni konklúziók is ebből vezetődnek le – hogy a ’68-as párizsi diáklázadás valamiféle ultraindividualista, mi több, neoliberális tömegmozgalom lett volna. Melynek örököse a hazug budapesti kormány is. Holott (elég felütni a történelemkönyveket) kollektivista, szélsőbalos demonstrációkról beszélhetünk. Melyeknek résztvevői nem Milton Friedman és Ayn Rand, hanem a liberalizmus elpusztítására (is) felesküdött Mao, Che Guevara és Ho Shi Minh képeit emelték a magasba. Az őáltaluk gründolt hippikommunák, bázisdemokrata közösségek aligha nevezhetők a modern szabadelvűség bölcsőjének. A neoliberalizmust politikai gyakorlattá tíz évvel később, a ’70-es évek végétől tette Margaret Thatcher és Ronald Reagan, akiknek ugyebár nem sok közük volt a Sorbonne elfoglalásához.

Orbán viszont – fentiektől nem zavartatva – a politikai korrektséget is innen eredezteti (ami szintén tévedés, lévén, hogy a PC a tengerentúlról indult), annak tulajdonítva, miszerint „ha valaki a családról beszélt, akkor homofóbnak kellett nyilvánítani. Ha a nemzetről kezdett beszélni, akkor megtámadták az antiszemitizmus vádjával.” Természetesen előfordulhat, hogy valakit alaptalanul vádolnak a melegek vagy zsidók gyűlöletével. Csakhogy azt, hogy a vád megalapozott vagy komolytalan, egyféle módon lehetséges eldönteni. Úgy, ha előtte generatívan meghatározzuk: honnan kezdődik s merre ér véget a judeo-és homofóbok világa. S ha mi nem vagyunk azok, úgy kiket tartunk annak. Mert azt valószínűleg a Fidesz se tagadhatja, hogy léteznek ilyen attitűdök. S nehezen vitatható, Orbán eme fogalmi tisztázással mai napig adós. (Ahogy mikor arról beszél, Párizs örökségének azért lehetnek vállalható részei, akkor se tisztázza, konkrétan melyek is lennének azok).

1968: diákok tiltakozó gyűlése Párizsban.

Amikor a pártelnök mondataiban arra utal, ’68 szellemében (egyebek közt) a nemi identitástól való megfosztással az isteni teremtés rendjébe ütköző „természetellenes életformát kényszerítenek az európai emberekre.”, annak létezhet dekódolt homofób olvasata. Kétségtelen, hogy bírálatunk célpontja nem igyekszik tilalomfák leverésével mezsgyehatárt vonni pártja és az extrém jobbos irányzatok közé. De egyrészt azt elhatárolódás hiánya és a kétértelmű fogalmazás még nem jelent azonosulást. Másfelől Orbán ezzel a sajnálatos mentalitással nincs egyedül a placcon. Az MSZP sem határolódott el Horn Gyula önnön pufajkás múltjával dicsekedő, Kádárt felmagasztaló nyilatkozatától. Az SZDSZ ugyan megtette, de ő sem vonta le ennek politikai konzekvenciáit. Mert Orbántól rendszeresen követelik, szakítson törzsbázisának „érdes részével”. Ami rendjén is van. Csakhogy ugyanilyen alapon Kóka János is pártja kormányban maradásának feltételéül szabhatná Horn szocialista frakcióból (és MSZP-ből) való kizárását. De attól, hogy nem teszi, se ő, sem pedig Gyurcsány Ferenc nem lesz a pártállami diktatúra, a kádári restauráció híve. Ahogy a Fidesz-elnökből se válik pár zagyva logikájú, a tényeket elkenő, sumákul célozgató kijelentéstől, a nyíltan határt szabó diskurzus mellőzésétől a nemzetiszocializmus hirdetője. Legfeljebb a morális jogalapjukat vesztik el, hogy mást ilyen elhatárolódó gesztusra felszólítsanak. Tanuljunk meg különbséget tenni retorika és cselekvés, propaganda és valóság közt.

Amikor Orbán, a teremtés rendjével szembefordulókat támadva leszögezi, „egyedül a jó Isten képes a semmiből teremteni.”, némi fantáziával (és jó adag rosszindulattal) abból is levonható volna a következtetés: emberünk kirekeszti a nemzetből az ateistákat (illetve a bibliai genezist megkérdőjelezőket) és teokrácia bevezetésén gondolkodik. Holott csupán siratós (ugyanakkor vigaszt nyújtó) nosztalgiaperceket prezentál az átlagnál vallásosabb hallgatóságának, akik nyilván örömmel hallgatják, hogy az általuk a jelen nyavalyáinak tartott dolgok – a hagyományos családmodell krízise, az elvilágiasodott mentalitás – a liberalizmus begyűrűzésének köszönhetőek. Ugyanakkor valószínűleg ő is látja, a szekularizálódás, a modernitás és női emancipáció korában ezzel legfeljebb a rajongótáborát ösztökélheti csápolásra, szavazatot maximálni aligha tud vele.

A Fidesz elnöke, ominózus felszólalásában is többször célzott rá: ha kiháborogtuk önmagunkat a morális romlás kártéteményein (és felvillantottuk az erkölcsösebb jövő perspektíváit), tanácsos ideológiamentes vizekre evezni. Illetve - a jobb-és baloldal fogalomrendszerének összegyúrása mellett - a látszólag összeegyeztethetetlen követeléseket is felvállalni. Ennek jegyében a korábban ekézett neoliberálisokat megszégyenítő versenypárti hangütéssel ostorozza a kormány feltételezett monopolista törekvéseit, hogy aztán a szegényeket felkaroló középosztály plebejus népfrontjának üdvös voltáról értekezzen. Amiben persze szikrányi nóvum sincs. De abban már igen, hogy – betűhív idézet jön - „a németek ismét önbizalomra és öntudatra kaptak, meghirdették a szociális piacgazdaság korszerűsítését”, akárcsak a franciák.

Itt szakadt volna benn a lélegzet a hallgatóságban, amennyiben nem fenntartások teljes hiánya mellett issza Viktor szavát. S ha az ellenérdekelt médiamunkások se ragadnának le a minden utcasarkon kódolt zsidózást gyanító Orbán-fóbiánál, ők is hegyeznék fülüket eme szavakra. Mi is zajlik német földön és franciahonban? Az, amit nálunk ugyanő kikiált nemzetpusztító rontásnak. Sarko és Merkel programja koraszülött jóléti állam eldózerolása, s felcserélése a teljesítmény-és versenyelvű modellre, a szociális vízfej lecsapolására. Kemény és fájdalmas piaci reformok. Ha már a dekódoló politikai béljóslás asztalához tévedtünk: Orbán Nyugat-Európa restriktív és szabadpiaci változásaira történő burkolt rábólintással előlegezi meg, amit direkt, itthonra vonatkozó utalással nem tehet: hatalomra jutván, a reformokat nem feltétlenül szívja vissza. Mi több, esetleg folytatja is.
 
Papp László Tamás