Tetszett a cikk?

Közeledik 56 újabb évfordulója. A szélsőjobb radikálisai szeretnének utcai harcokat kiprovokálni, ha nem is október 23-án, de három nappal később, a „taxisblokád” emlékére. Az Astoriánál nagygyűlés lesz, in memoriam 2006. október 23. Havas Szófia a HVG hetilapnak adott interjúban megismételte véleményét: 56 nem volt forradalom, fegyveresek zsidókra vadásztak a fővárosban. Mintha a nagy hangzavarban elfelejtődne: 89-ben 56 eszményei valósultak meg, ezt az örökséget egyik oldal sem sajátíthatja ki.

 

Francia szociológusok és történészek kimutatták: a két világháború közötti választások eredményeit befolyásolta, hogy a szavazó őse 120 évvel korábban kiket támogatott a Vendée-vidéken kitört lázadáskor: a felkelés leverésére küldött forradalmi Konvent katonáit, vagy a Bourbonok visszatérését követelő royalistákat. Igaz, az 1930-as évek második felében, amikor a Népfront körüli politikai harc polarizálta a francia közvéleményt, július 14-e már vagy hatvan éve nemzeti ünnep, a Marseillaise pedig himnusz volt, de a családi emlékek megmaradtak, és ha a dédapák egy helyi nemesember vezetésével fegyvert fogtak az első köztársaság ellen, a leszármazottaik semmiképpen sem szavaztak a szociáldemokrata Leon Blumra.

Hasonlóképpen kitörölhetetlen emléket hagyott a magyarokban az 1956-os forradalom, bár ennek lefordítása a politika nyelvére különböző okokból rendkívül nehéz. Olykor még a parlamenti képviselők sem képesek uralkodni a nyelvükön, nem azt az üzenetet közvetítik a még mindig erősen aktuális eseményekről, melyet pártjuk saját politikai érdekei miatt elvárna tőlük. Havas Szófia, az esküjét a Magyar Szocialista Párt képviselőjeként nemrég letett egészségpolitikus orvosnő, Horn Gyula volt miniszterelnök unokahúga a HVG hetilap 2007. október 6-i számában megjelent (már online is elolvasható) interjúban kijelentette: „1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen forradalmároknak nevezni. Ahogyan a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva.”

A baloldal szavazói közül számosan így élték meg az eseményeket, illetve ezt a forradalomképet örökölték, s máig élő meggyőződésüket szubjektív érzéseikre alapozzák. (Havas Szófia esetében tény, hogy édesapját, aki Kádár híve és “pufajkás” volt Gyula öccsével együtt, tisztázatlan körülmények között megölték – egyes források szerint a forradalmárok tették, mások szerint viszont a szovjet hadsereg teherautója gázolta el.) A válságos időkben szerzett személyes élmények kitörölhetetlenül bevésődnek az emberi lélekbe, racionális érvekkel nem lehet kitörölni őket. Azokra, akik egy zsidóellenes megjegyzés vagy egy betört ablak miatt a holocaust árnyát látták feltámadni a forradalom napjaiban, erősen hatott a későbbi kádári propaganda. Ők ma sem zavartatják magukat attól a ténytől, hogy Budapesten, ahol a legtöbb zsidó élt, 1956 október 23-a és november 4-e között semmilyen komolyabb antiszemita atrocitásra nem került sor, és a nyilaskereszt sem jelent meg nyilvánosan.

Havas Szófiát hevesen bírálta az MSZP 1956-os csoportja, az egykori halálraítélt forradalmár, Mécs Imre, továbbá Donáth László és mások, akik az 1956-os forradalmat mindenekelőtt a mártír miniszterelnökhöz, Nagy Imréhez szeretnék kötni, és a hajdani események “demokratikus szocialista” interpretációját képviselik. A szocialista képviselők között tehát - bár ezt többen tagadják - még mindig megosztó vitatéma 1956. Erről tanúskodott Horn Gyula tavaly ősszel adott nyilatkozatra is egy német lapnak, amelynek nyomán a köztársasági elnök visszautasította, hogy hetvenötödik születésnapja alkalmából őt a legnagyobb elismerésben részesítse. Hányan gondolkodhatnak vajon az MSZP-frakcióban a volt miniszterelnökhöz és unokahúgához hasonlóan a „kis októberi forradalomról”? Hányan oszthatják annak a rendpárti idős asszonynak a véleményét, aki tavaly ősszel azt telefonálta be a Klubrádió élő adásába, hogy “Ugyanazok randalíroznak az utcán, mint 1956-ban!”?

A jobboldalnak is megvan a maga 1956-os halálraítéltje, Wittner Mária személyében, és a forradalom “demokratikus szocialista” értelmezésével szemben ő az antikommunista interpretációt közvetíti és népszerűsíti. Esély van rá, hogy a két felfogás között végül a fél évszázaddal későbbi események átbillentik a mérleget. Az ötvenedik évfordulón tartott Fidesz-nagygyűlés résztvevőit máig nem tisztázott körülmények között ért rendőri atrocitások, az esemény hivatalos befejezését követő másodpercekben indított tömegoszlató roham erőszakossága, és a törvénytelen brutalitás folyamatos vizuális felidézése azt a párhuzamot erősíthette a közvélemény egy részében, hogy az igazság - ahogy 1956-ban - ekkor is a tömeg és nem rendőrök oldalán volt. Ezt az üzenetet hangsúlyozza a Fidesz azzal, hogy most is az Astoriánál tartja meg az október 23-i nagygyűlést, ugyanúgy, mint egy éve. Az újrajátszás nyilvánvaló célja, hogy a forradalom fél évszázados, erőszakba torkolló évfordulóját felidézze, s ezzel magát a forradalmat is a "maga oldalára"  állítsa. (A rendezőknek remélhetőleg sikerül távol tartaniuk a gyűléstől a Magyar Gárdát és a Jobbik árpádsávos militánsait.) Aligha fogja Orbán Viktor az Astoriánál megállni, hogy ne idézze fel a párhuzamokat 56 és 2006 októbere között.

Amiben egyetérthetnének (Oldaltörés)

A baloldalnak nem szabadna beletörődnie ebbe a helyzetbe, mert 1956 semmiképp sem köthető politikai táborokhoz. Ötvenegy évvel ezelőtt a demokrácia és a politikai pluralizmus elemi erejű követelésében világosan egyetértettek mérsékelt jobb- és baloldaliak, s ma sem lenne szabad külön ünnepelniük. Sólyom László köztársasági elnök megnyilvánulásait rendszerint politikai hovatartozásuknak megfelelően ítélik meg az állampolgárok, de azzal talán a többség  egyetért, hogy a jelenlegi rendszer legitimitása elválaszthatatlan 56-tól.

Az elnök, miközben fontosnak tartja a különbségek hangsúlyozását 56 és 89 között („az új, demokratikus rendszert nem forradalom hozta létre, hanem a békés átmenetről folytatott tárgyalások az ellenzéki szervezetek és a forradalmat 1956-ban leverő MSZMP között”), nem téveszti szem elől a párhuzamok említését sem. Például azt, hogy „a reformkommunista értelmiség jelentős szerepet játszott a változások előkészítésében”, illetve, hogy „az 56-os forradalom fő követelései 1989/90-ben megvalósultak”.

Valószínűleg a jobb- és baloldalon a többség azzal is egyetért, hogy amint azt a köztársasági elnök hangsúlyozta néhány hónapja a kormányfőhöz intézett levelében: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc célkitűzései – Magyarország függetlensége, a többpárti demokrácia, a jogállamiság és a szabadságjogok – mai Alkotmányunk alapértékei is. Az 1956-os forradalom tagadása a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének tagadása. A forradalmat eltipró Kádár-rendszer és a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje egymással össze nem egyeztethető.”

Kár, hogy nem erről beszélünk.  

Pelle János

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!