Schmidt Mária igazgató, a vita vezetője

A diktatórikus rendszerekben, - még az olyan viszonylag „puha” diktatúrákban is, mint amilyen a Kádár-rendszer volt a nyolcvanas években - a politikusok az utolsó leheletükig tagadják, hogy a rendszerük válságban lenne. Nem ismerhetik el a krízist, mert a saját legitimációjukat ásnák alá vele.

A pluralista demokráciákban sem lelkesednek a kormányzó pártok a krízis diagnosztizálásáért, akármilyen legyen is annak természete. Akkor még elfogadják valahogy a baljós diagnózist, ha az érte viselt felelősséget rögtön az előző kormányra, illetve az ellenzékre háríthatják, de azt már érthetően nem szeretik, „hangulatkeltésnek” tekintik, ha elszámoltatják őket a mulasztásaikkal.

Garanasztói György kifejtette, jobban örülne annak, ha az értelmiségiek késhegyre menő vitákat folytatnának egymással az alternatívákról, paradox módon a társadalomban nagyobb lenne az egyetértés, kevesebb a polarizáció. Napjainkban azonban „hideg polgárháború” általános hangulatát az ellentétes felfogást képviselő értelmiségiek mintaszerű társalgási formákkal igyekeznek egyensúlyozni a nyilvánosság előtt. Tényleg, mint érnek az A la carte jellegű televíziós műsorok, amikor köztörvényes ügyek körül forog a politikai diskurzus?

Granasztói szerint gazdasági mutatóink romlása, a magyar lakosság 47-49 százalékának politikai passzivitása (nem mennek el szavazni), továbbá az a tény, hogy a civil társadalom jó része a „pártokrácia” hűbérbirtokává vált, az 1989-90-ben kialakult politikai keretek korrekciójának időszerűségére hívják fel a figyelmet. Schiffer Amdrás a bizalmi válság súlyosságát hangsúlyozta, melyben az őszödi beszéd máig tisztázatlan körülmények között történő nyilvánosságra kerülése fontos szerepet játszott. Úgy vélte, hogy a „médiatizált demokrácia” egyre nehezebben illeszkedik a rendszerváltás kerekasztal-tárgyalásain kialkudott, s azóta megmerevedett formális pluralizmus kereteibe. Babarczy Eszter mindenekelőtt a sajtót, a médiát hibáztatta azért, hogy a magyar lakosság, és különösen az értelmiség a szimbolikus identitások foglyává vált, miközben a társadalomban általánossá vált az értékválság. A sajtó szerinte szervilis módon kiszolgálja a politikai legalitást.

Szóba került a Zuschlag-ügy is, mely mintegy megtestesíti politikai osztályaink hitelének megfogyatkozását. Az „elzuschságosodáson” a jelenlévők azt a kétségbeejtő jelenséget értették, hogy egy minden gátlás nélküli, karrierista fiatalember ilyen szédületes politikai karriert képes befutni. Valószínűleg tartották, hogy a többi parlamenti párt ifjúsági szervezeteiben is hasonló figurák állnak „ugrásra készen”, ami mindenképpen lehangoló. De lehet-e csodálni a politikai osztály morális kontraszelekcióját, amikor a politikai klientúrák minden jelentősebb civil kezdeményezést kisajátítanak, és ezzel hiteltelenné tesznek?

Lánczi András arra hívta fel a figyelmet, hogy 1989-90-ben az alkotmányos rendet egyfajta értelmiségi közmegegyezéssel, de a tömegek véleményének a megkérdezése nélkül, felülről vezették be Magyarországon. Szó se róla, életképes rendszer született, amely az eltelt tizenhét év alatt csak néhányszor rendült meg – Lánczi ide sorolta, hogy az alkotmánybírák újraválasztása többször is veszélybe került, és Sólyom László elnökké választása körül is komoly, strukturális nehézségek léptek fel. Magyarországon mégsincs alkotmányos válság, bár mind a jobb-, mind a baloldal kétségtelen identitásválsággal küzd. Aggodalomra ad okot, hogy az elitnek lényegében nincs semmiféle kapcsolata a néppel, a pártok érdekegyesítő, reprezentatív szerepe egyre kétségesebbé vált. Ezért merül fel újra és újra a kétkamarás parlament ötlete, ami nem biztos, hogy megoldást jelentene.

Válságot érzékelhet egy társadalom, még ha ennek nincsenek is meg az objektív okai. A válsághangulat önmagában is „társadalmi tény” Magyarországon, nem hagyhatja figyelmen kívül egyetlen politikai erő sem.

Pelle János