I. Sz.: Amennyire tudom, Gusztov úr egy nagyon provokatív kérdésre adta ezt a választ, amelynek lényege, hogy Oroszország senkire sem akarja ráerőltetni a gázt vagy az olajat. A piac normálisan működik, és figyelembe kell venni a törvényeit. Nem hiszem, hogy e szócsatáktól romlott volna a helyzet. Én azt akartam elmagyarázni a közvéleménynek, hogy Oroszország pragmatikus, a kölcsönös bizalmon és előnyökön alapuló, lehetőleg baráti viszonyra törekszik. És úgy érzem, meghallgatásra találtam.

HVG: Ellenzéki körökben is?

I. Sz.: Szerintem ott is.

HVG: Lehet-e szó színtiszta piaci viszonyokról az energetikában, a gáz esetében? Hiszen a Gazprom többségi tulajdonosa az orosz állam, amelyről sokan azt feltételezik, hogy az olajdollárokon megizmosodva gazdasági hódításokkal igyekszik visszaszerezni világhatalmi pozícióit.

I. Sz.: Az energetikai piac valóban specifikus, az állam a világon mindenütt nagyon odafigyel rá, és egyáltalán nem ritka, hogy többségi tulajdonosként van jelen a legfontosabb cégekben. Oroszországban például a Gazprom a legnagyobb adófizető, a kőolajból és a gázból származó adók teszik ki a költségvetési bevételek 40 százalékát. A magyarországi orosz gázszállítások azonban a Gazprom tulajdonosi viszonyaitól függetlenül is folytak, hiszen volt olyan időszak, amikor a társaság többségét nem az állam birtokolta. Az persze a nemzetközi versenyben is előny, ha egy ország energiahordozókat termel ki, hiszen gazdagodik általa, ez pedig növeli súlyát, politikai befolyását a világban. Oroszország nemzetközi szerepe is láthatóbbá vált az utóbbi években, azonban uralomról, hódításokról nincs szó, és aki ilyenről beszél, az nem tudja tényekkel bizonyítani állítását. Befolyásolni persze szeretnénk a világot, részt akarunk venni egy, a hidegháború utáni stabil, demokratikus, többpólusú világrendszer kiépítésében.

© Bánkuti András

I. Sz.: Ez utóbbi híresztelésnek a világon semmilyen alapja sincs. Ami a Malévet illeti, minden kormány feladata a beruházások támogatása. Itt a helyzet annyiban volt különös, hogy a régióban érezni egyfajta bizalmatlanságot az orosz tőke iránt. Mi elsősorban abban voltunk érdekeltek, hogy a privatizációban részt vevő orosz cég a többi pályázóval azonos bánásmódban részesüljön. Persze az általános kapcsolatok építésében is fontos volt, hogy legyen itt egy erős, megbízható orosz társaság, így aztán a megengedett kereteken belül lobbiztunk is az Airbridge érdekében.

HVG: Könnyen lehet, hogy hamarosan egy másik erős orosz cég is megjelenik a magyar piacon. Az AFK Sistema egy, a Deutsche Telekommal közös ügylettel a Magyar Telekom tulajdonosává válhat. Mit tud erről?

I. Sz.: Nincs információm róla. Évek óta folynak tárgyalások, zajlik az együttműködés a Sistema és a Deutsche Telekom között. Azt viszont nem tudni, hogy ennek milyen vásárlás vagy tulajdoncsere lehet az eredménye.

HVG: Önöket tehát, noha magyar szál is lehet az ügyben, nem vonták be az egyeztetésbe?

I. Sz.: Azt hiszem, ott nem a magyar szál a legfontosabb, így hozzánk nem fordult senki.

HVG: Az AFK Sistema tulajdonosa, Vlagyimir Jevtusenkov egyike az orosz oligarcháknak, akiket Putyin elnök nemegyszer keményen kritizált, és néhányuk ellen büntetőeljárás is indult. Mi a különbség Jevtusenkov és mondjuk a börtönbüntetését töltő egykori Jukosz-vezér, Hodorkovszkij között?

I. Sz.: Én nem szeretem az oligarcha szót. Amikor ezt emlegetik, akkor olyan nagytőkésekről beszélnek, akik sajátos, nem csak a gazdasági szférában érvényesülő hatalmat akarnak kiépíteni. A Sistema azonban tényleg nagyon komoly cég, Jevtusenkov úr pedig helyre tudta állítani Zelenográdot, a fejlett technológia romokban heverő oroszországi fellegvárát. Így őt semmiképpen sem nevezném oligarchának. Hodorkovszkijt pedig nem a vagyonáért, hanem azért ítélték el, mert durván megsértette a törvényeket.

HVG: Nem arról van szó, hogy vannak olyanok, akik megalkudtak a játékszabályokban a politikai elittel, és olyanok, akik ezt nem akarták vagy nem tudták megtenni?

I. Sz.: Azt lehetetlen bizonyítani, hogy csak azok jártak rosszul, akik vagyonukat politikai befolyásszerzésre is fel akarták használni. Tény viszont, hogy akik annak idején loptak, most vesztesekké váltak, a gazdasági viszonyok normalizálásával ugyanis az ő logikájuk működésképtelenné vált. Úgyhogy nincs ok félni az orosz tőkétől, a piaci szereplők többsége megbízható partner.

HVG: Erősíthetik az aggályokat a Moszkvából érkező hírek is, amelyek szerint még nincs teljes rend az orosz gazdaságban.

I. Sz.: Az 1990-es évek első felében még meglehetősen kaotikus állapotok jellemezték Oroszországot, az eredeti tőkefelhalmozás nagyon sok aránytalanságot szült, de ezek felszámolása már megkezdődött, a gazdaság stabil, és nem csak a drága olajnak köszönhetően. A GDP növekedése háromnegyed részben a belső kereslet bővüléséből fakad. Az arany- és valutatartalékok 300 milliárd dollárt tesznek ki, ha pedig visszaesnének az olajárak, a kormánynak egy több mint 100 milliárd dolláros stabilizációs alap segítségével 3-4 éve lenne arra, hogy alkalmazkodjon az új állapotokhoz.

HVG: Az utóbbi néhány évben megélénkültek a magyar-orosz kapcsolatok, megsűrűsödtek a legfelső szintű találkozók. Mit tapasztalt, a magyar fél is lobbizik az ilyen megbeszéléseken azért, hogy hazai cégek szerephez jussanak az oroszországi piacon?

I. Sz.: A szokásos kereteken belül természetesen igen, és ennek meg is van az eredménye: öt éve még félmilliárd dollárnyi sem volt az Oroszországba irányuló magyar export értéke, most pedig meghaladja a kétmilliárdot. Magyarország talán más partnereinknél hamarabb értette meg, mit jelent, hogy Oroszországban nemzeti prioritás lett az egészségügy, a lakásépítés, a mezőgazdaság és az oktatás. A legnagyobb magyar cégek, például az OTP vagy a TriGránit is megindultak Oroszország felé, de a sok kisebb, 10-50 millió eurós beruházásnak is köszönhető, hogy az oroszországi magyar tőkebefektetések összértéke elérte az egymilliárd dollárt.

HVG: A kétoldalú kapcsolatok kényes témája lett a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű. A Magyarok Világszövetsége és a Deport '56 aláírásgyűjtéssel is sürgette a lebontását, Oroszország viszont hallgat. Önök nyilván rendszeresen beszámolnak Moszkvának a történésekről. Milyen utasításokat kapnak, mi a hivatalos álláspont?

I. Sz.: Végül nem adták le hitelesítésre az íveket, így senki sem tudja bebizonyítani, hogy ötlete érezhető támogatásra talált az országban. A kérdésnek egyébként van egy erkölcsi és egy jogi oldala. Volt egy sír, van egy emlékmű, amely - minden európaihoz hasonlóan - az orosz ember számára is szent dolog. Aki ezt nem érti, az távol áll az európai erkölcsi értékektől, az európai észjárástól. Ilyen szempontból figyeltük ezt a kezdeményezést, amely a mi értékelésünk szerint megbukott. Számomra ez azt mutatja, hogy a magyar társadalom többsége ugyanazon a véleményen van, mint mi. De van egy kétoldalú szerződés is a temetők, hadisírok, emlékhelyek gondozásáról, amit egy referendummal sem lehet felülírni. Ennek értelmében Oroszország fenntartja a - főként a Don-kanyarban, Voronyezs megyében lévő - magyar emlékhelyeket, a magyar kormány pedig a szovjeteket.

HVG: Az elmúlt hetek eseményei nyomán némelyek hajlamosak már magyarországi russzofóbiáról beszélni. Önök érzékelnek ilyen tendenciát?

I. Sz.: Idegengyűlölet mindenütt létezik, de úgy látom, Magyarországra ez nem jellemző, a társadalom egészséges részének semmi köze hozzá. Sok emberrel találkozom, és nem csak hivatalosan. Hétvégén gyakran beülök a kocsiba, és csak úgy elutazom vidékre, de ellenszenvet sehol sem érzek. Sőt a tendencia javulni látszik, hiszen a fiatalok nyitottabbak a világra, és ők már az új Oroszországgal találkoznak.

POÓR CSABA