Orbán beszél © Stiller Ákos

A Fidesz-elnök szónoklata jelzés a törzsbázis felé: kevesek vagytok, akár mackósajtban a brummogás. Ha Orbán biztos lenne abban: van kétmillió elkötelezett híve, akik fegyelmezetten urnákhoz járulnak március 9-én, beszéde nem ütne el ennyire táborának szájízétől. Az Operabál fényűzését kipellengérező, a sztrájkvezetők megalkuvó voltát támadó Magyar Nemzet némelyik cikke anarchoszindikalista-újbalos lapocskákban is jöhetne. Bizarr tény, hogy a magyar jobboldal keménymagja lényegileg antikapitalista, piacfóbiás és versenyellenes.

Ehhez képest a Fidesz-elnök „a mi jó öreg demokratikus nyugati kapitalizmusunk” áldásairól is szót ejtett. Például a versenyt dicsőítette, mondván „ez a modern világ természetes létközege. Aki nem mond igent, aki nem nevez be, az sohasem ér célba. Aki viszont rajthoz áll, legalább esélyt kap arra, hogy eredményt érjen el.” Továbbá – szembemenve pártszimpatizánsainak frusztráltan negatív énképével – leszögezte, „ma a jóról és nem a rosszról szeretnék beszélni.”. Mi több, a jobbos B-középet (is) meghatározó, nemegyszer gyűlölködésig menő, ellenség-barát kategóriarendszert felülírva elismeri, a lövészárok túloldalán is jót akarnak. Hisz „ebben Magyarországon mindannyian egyformák vagyunk: jobb- és baloldaliak, idősek, fiatalok, családosok, egyedülállók, liberálisok vagy konzervatívok. Mindenki sikeres jövőt akar.” Ezzel jól láthatóan nyitni szeretne olyanok felé, akiket a szekértáboros-bozótharcos mentalitás taszít.

Nem is mondhatnók alapjáraton se harcos beszélynek. Orbán a megosztás helyett illúziókonzerválásra törekszik. A hit átmentésére, miszerint „van pénz, csak nem oda teszik, nem oda juttatják, ahova kellene.” Ergo, a gond csupán annyi, hogy a tehetségtelen, bűnösen rosszul sáfárkodó vezetők elköltik a pénzt magukra. Nem a jóléti állam van a csőd kapujában, hanem „mindig a kormány a rossz gazda. Mindig a kormány a korrupt, mindig a kormány a pazarló és a kormány képtelen arra, hogy megszervezze az emberek életéhez szükséges ellátásokat.”

Állam jó, kormány rossz. Hogy magának az államnak is lehetnek rendellenes fogyatékosságai, genetikai hibái, potenciakorlátai, az eme összefüggésben fel sem merül. Így aztán gond nélkül képviselhető a szürreális logika, hogy paralel kivitelezhetőek „alacsonyabb adók, emelkedő bérek, több családi támogatás.” Orbán bizonyos tömegekhez intézi retorikai fordulatait. Olyan szegmenshez, mely érzelmeiben korántsem jobboldali. De masszív nosztalgiát táplál a koraszülötten agonizáló szocialisztikus jólét iránt. Őket tölti el reménységgel a Fidesz csúcsvezetőjének álnaiv hüledezése: „hat éve még élenjárók voltunk, és most érthetetlenül, nehezen megfejthető módon lemaradtunk.”.

Mintha gonosz elemi csapás venné el a mi létnívónkat. Orbán ügyesen kelt sóvárgást az elveszett aranykor iránt. Amelyet indok nélkül oroztak el tőlünk. Holott pontosan tudható: a jelenlegi szituáció a populista gazdaságpolitika, a túlköltekező büdzsé folyománya. S oda nincs visszaút. Illusztráló jellegű hasonlatai ezért népszerűek, de falsak. Azzal példálózik, „mit jelent hát végül is a vizitdíj és a kórházi napidíj? Azt jelenti, kedves barátaim, hogy kétszer fizetünk ugyanazért! Ez olyan, mintha egy színházba befelé és kifelé is jegyet kellene váltani.” De a párhuzam akár a vizitdíj jogosságát is igazolhatja. Ugyanis a színházért (ahogy a gyógyszertárért, könyvtárért, múzeumért, artmoziért stb.) ma is kétszer fizetünk. A közintézményeket támogatja adónkból a parlament. De amikor igénybe vesszük, jegy- vagy bérletár, önrész formájában újfent hozzájárulunk. Mindez így lett az egészségügyben, felsőoktatásban is. Ami vélhetően nemigen tűnik fel az ingyen ebéd mítoszában hinni kívánóknak.

Ráadásul Orbánnak ilyen mezőnyben könnyű dolga van. Bár szerintünk helytelenül, de ő legalább ténylegesen mondott valamit. Amit lehet osztályozni.

Gyurcsány is beszél © Stiller Ákos

Gyurcsánynál viszont a „fogalmazásgátló” nélküli, süketelős opció üzemelt. Felteszi a kérdést, „miért emeltünk adókat, miért csökkentettük a gáz- és a gyógyszerek árának támogatását, miért alakítottuk át az igazgatást, az oktatás- és az egészségügyet, ha tudtuk, hogy ez lesz az eredmény?” Aztán meg is válaszolja, hogy azért, mivel „amit teszünk, az Magyarország érdeke”. Semmi komoly, belemenős indoklás. Persze nem is csoda, hogy Fletó verbális üresjáratokba menekül. Nehezen tudna kijönni jól abból, ha felelnie kellene rá: bevételnövelés helyett miért nem kiadáscsökkentéssel balanszírozta az ország pénzügyeit? A kormányfő szerint eredmény, hogy „idén végre ismét növekedhetnek a jövedelmek, a nyugdíjak és a fogyasztás is, jövőre ennek hatását milliók fogják érezni.” Nehezen védhető okfejtés. Azért szedtük be a pénzt, hogy most újra eloszthassuk? Nem lett volna akkor már egyszerűbb sarcolás helyett költségvetési szinten takarékoskodni? Mondjuk drasztikus közszektorbeli leépítésekkel.

Gyurcsány szinte egyetlen vitára méltó javaslata a szociális ellátórendszer felülvizsgálatát célzó bekezdés. Kétségtelenül igaza van, mikor elmondja, „korrigálni kell segélyezési rendszerünket annak érdekében, hogy az ne tartsa távol a munkától időnként azokat is, akik - ha lenne munkahely, és ha akarnának - akkor tudnának dolgozni, sőt legálisan dolgozni. Mindannyiunknak az az érdeke, hogy aki tud, az dolgozzon, dolgozhasson. Hogy ne segélyből kelljen megélnie, illetve ne abból akarjon megélni, ha egyébként képes dolgozni és van rá lehetősége. Ha így teszünk, akkor több marad a valóban rászorulóknak, azoknak, akiknek egyetlen esélye a közösség gondoskodása.” Ténykérdés, a jelenlegi segélyrendszer – amellett, hogy finanszírozhatatlan – kontraproduktív.

A pénz vegetáló felélésére, a nyomor újratermelésére ösztönöz. Mindezzel „csupán” annyi gond van, hogy a kormányfő a részletekbe nem avatja be közönséget. Félő tehát, ez is csak afféle ötletszerű rögtönzés, mint a „népi kisrészvényesség” programja. Jelesül, „állami cégekben párezer forint induló befizetéssel akár százezer forint értékű tulajdont vásárolhassanak az emberek, hogy családonként pár százezer, vagy akár egy-két millió forintos tulajdon is összejöhessen.”. Hogy Gyurcsány ehelyett a – finoman szólva komolytalan – javallat helyett mi végre nem a hagyományos megtakarítási formákra (állampapír, nyugdíjpénztár, biztosítás stb.) és konvencionális öngondoskodásra sarkallta hallgatóságát, arra feleletet legfeljebb tanácsadói mondhatnának.

A fő gond Gyurcsány szempontjából nem is a beszéd szakmai koncepciótlansága. Hiszen paradox irreáliákból nagyon is sok kihozható, lásd fent Orbánt. Fletó hosszú távú politikai túlélése szempontjából inkább ott van a galiba, hogy ez nála szónoki holtjátékba torkollott. Igaz, kormányoldalról mindig nehezebb hihetően beígérni a Kánaánt, mint ha ezt az ellenzék teszi. A paradicsomi jövővíziók hazug voltát pedig a rendszerváltással magunk ismertük be.

Papp László Tamás