© ps.lecoin.hu

Edward és Jennifer Yourdon „milenniumi bombáról” írott könyve a ’90-es évek legvégén jelent meg. A szerzőpáros – lényegében előzetes válságelemzést csinálva – azt boncolgatta: mi lesz, ha az Y2K névre hallgató 2000. évi dátumváltás balul sül el. Világméretű komputerhálózatok leállása milyen hatást gyakorolna a gazdaság, társadalombiztosítás, államigazgatás, szolgáltatóipar, nemzetbiztonság üzemelésére? Úgy tűnik, hazánkban bizonyos szakemberek felfogták: ideje krízisforgatókönyveket írni, mi lesz, ha felrobban a nyugdíjbomba. A Közgazdasági Szemlében található legfrissebb analízis vészjósló: a második világháború utáni évtizedekben születettek (tehát a nyugdíjba vonulók következő generációja) nem remélhet busás öregségi járadékot. Közülük a félmilliót is elérheti azok létszáma, akik nem (vagy alig) szerzik meg a jogosultság feltételéül szabott, ledolgozott szolgálati időminimumot. Aminek következményei súlyosak lehetnek.

Nem érdemes a szavakkal bűvészkedni. A Ratkó-korszak demográfiai boomjának (és az utána következő demográfiai hullámvölgynek) levét isszuk az elkövetkező negyedszázadban. Felosztó-kirovó rendszerünkben több százezres populáció vonul úgy nyugállományba, hogy nincs a kezében munkajogi és pénzügyi bázisfedezet, amire hivatkozva időskori ellátáshoz juthatna. Vagyis „hivatalosan” nem dolgozott annyit, hogy bármiféle pénzt kaphasson. De az, hogy önmaguk erejéből rengetegen nem tudtak (vagy akartak) járulékképző munkaviszonyt létesíteni, aligha jelenti, hogy ők nem kerülnek semmibe a büdzsének. Nyilvánvaló, hogy oroszlánrészük valamiféle – rászorultságelven kiosztott – szociális nyugdíjon fog tengődni.

Gond ezzel „mindössze” annyi, hogy „Ratkó-unokákból” nagyságrendekkel kevesebb van. Vagyis, a mind sűrűbb tömegekben inaktívvá váló nemzedékek mögött csak fogyatkozó számú járulékfizetői kontingens látható. Így pedig a rendszer összeomlását (s vele a társadalmi detonációt) csak a közteherprés szorításával lehet megakadályozni, pontosabban elodázni. S ahogy telik az idő, egyre több olyan polgártársunk jut a szisztémába, aki a rendszerváltás (vagyis a teljes foglalkoztatottság megszűnése) óta eltelt húsz (a jövőben harminc, negyven) évben legálisan nemigen, hanem jobbára csak feketén dolgozott. Így hivatalosan egy rézpiculára se volna jussa. Persze ezek a kallódó emberek ugyanúgy kedvezményezettjei lehetnek majd a szociálpolitikának akkor is, ha olyan döntés születik: őnekik nem adható semmiféle címen nyugellátmány. Amit a közkassza megspórol rajtuk nyugdíjban, azt kipengeti segélyezés, lakhatási támogatás, ingyen konyha, a hajléktalanszállók és szociális otthonok férőhelybővítése útján. Hadseregnyi pénztelen, öngondoskodásra nem képes, hajlott korú állampolgár helyzetének orvoslása jelenti majd a problémát.

De mi lesz, ha a „tejelőképes” fiatalok – megunván, hogy államuk csak sarcolásban jeleskedik – a kritikus mértéket túllépő létszámban vándorolnak az Unió Lajtán túli régióiba? Így nem lesz büdzséfedezet az öregkori létszükségletek kielégítésére. Akkor pedig nemcsak az önhibájukból (vagy azon kívül) nyugdíjjogosultsággal nem bíró tömegek, de a „rendes” inaktív korúak havi fixe is veszélybe kerül. Ráadásul ez csak az egyik (s nem az egyetlen) Achilles-sarka ellátórendszereinknek. Ott van hozzá az egyelőre kezelhetetlenséggel fenyegető mélyszegénység, a pénznyelő bürokrácia, a csődhatárig jutott közegészségügy, a tömegtermelésre beállt felsőoktatás és a szakmunkáshiány kontrasztja, napestig sorolhatnánk. Mindezekre olyan gyógymód, amelyet a lakosság többsége rövid távon is elégedettséggel fogadna, nincs.

Csak népszerűtlen, de szükséges terápiák vannak. Például a kampányszerű, lényegében fedezetlen nyugdíjemelések befagyasztása, a 13. havi bónuszpénz eltörlése, a differenciált, alapvetően rászorultsági, illetve méltányossági, egyéni elbíráláson alapuló kiegészítő (vagy szociális) nyugellátmány bevezetése. Piacképes nyugdíjreform-koncepció. S a jövő szépkorúinak ösztönzése az öngondoskodó, állami elosztórendszeren kívüli, tőkealapú megtakarításokra. Végül, de nem utolsósorban pedig: népesedéspolitikai „fordulat és reform”.

Papp László Tamás