© Stiller Ákos

A sztrájk majdhogynem egyidős az öntudatos kétkezi dolgozók, mint társadalmi réteg létrejöttével. Egyike a legfontosabb szociális alapjogoknak. Ennek klasszikus formája, amikor egy magáncég alkalmazottai próbálnak a vezetőségnél ilyen módon nyomatékot adni bérköveteléseiknek. Valószínűleg senki nem tagadná az efféle munkavállalói harcmodor legitim jellegét. Különösen, mivel ez a tulajdonos és beosztottak (illetve azok reprezentánsainak) belügye. Ahol a munkások a nagytőkés erszényét próbálják tágabbra nyitni. Csakhogy, mivel a szabad versenyes kapitalizmusból a XX. század derekára jóléti állam lett, a sztrájkspektrum komoly színeváltozáson ment át. Manapság (a Lajtán túl is, de nálunk különösen) a büdzsékörbe tartozó közalkalmazottak, állami munkavállalók többször rakják le a szerszámot (jelen esetben a kormánykereket), mint a piaci szektor foglalkoztatottjai.

A jól képzett magánalkalmazott ma Magyarországon nem sztrájkol. Tudja, hogy anélkül is rendes javadalmazást kap. Ha mégse, átmegy egy másik vállalathoz, esetleg külföldre távozik. Ha pedig alulképzett - vagy képzettség nélküli - versenyszféra-dolgozóról beszélünk, ő gondolni sem mer a sztrájkra. Örül, hogy a mostani gazdasági helyzetben egyáltalán van fizetése. Való igaz, hogy egy monopolhelyzetű közszolgáltatás sztrájkja nem vehető egy kalap alá a szimpla kapitalista munkabeszüntetéssel. Ha X pékségben leáll a műszak, a hipermarketek legfeljebb Y sütödétől fognak rendelni. Vagy – ha országos az akció – úgy külföldről hozatnak be utánpótlást. A szállítmányozási villámlogisztika korában ez is kivitelezhető.

Ha viszont egy közszolgáltatás dolgozói élnek a nyomásgyakorlás ilyetén módjával, az nem csupán a tulajdonost, de a szinte teljes nagyvárosi populációt hátrányosan érintheti. Néhány órás – vagy maximum egy-két napos – járatstopot a nagyközönség szimplán átvészel, tudomásul vesz, kiböjtöl. Miként tette azt a legutóbbi alkalmakkor is. De nyilvánvalóan más lenne a hozzáállásuk, amennyiben a dolog időszakosból permanenssé válna. Paradox módon minél tovább zajlik folyamatosan a nyomáskifejtő művelet, annál kisebb sansz van a célok beteljesítésére. Tetejébe a BKV-t minden sztrájknappal jelentős veszteség éri, vagyis még nehezebb kilábolnia a 85 milliárdos adósságból. Így a „hosszú, erőltetett meneteléssel” nem közelebb, inkább távolabb kerülnek a részleges győzelemtől is.

Csak egy példát kiemelve: a Vöröskereszt sajtóközleménye leszögezi „az április 7-i sztrájk 300 egységnyi kiesést okozott, a kiszállásos véradások jelentős része ugyanis elmaradt. A most pénteki, egész napos munkabeszüntetés ismét vér- és vércsoporthiánnyal fenyeget. Az elmaradó véradások következtében a vöröskereszt 200 egység kiesésével számol, ami szerintük már veszélyeztetheti a főváros betegellátását.”. Márpedig az ilyen előjelek (ha nem is feltétlenül realizálódnak) lélektanilag a sztrájkpárti közhangulat változásának irányába hathatnak.

Ne feledjük, itt nem egy magáncég bankszámlája lesz kisebb az eredményes sztrájk után. Hanem a költségvetésnek kellene összedobnia a többletfinanszírozás (vagy a leépítendő állások megtartásának) anyagi vonzatát. Így a közcégek munkavállalói, amikor támogatáspótlást, vagy feleslegesnek ítélt egzisztenciájuk megmaradását kérik, akkor nem magánbefektetőktől várnak önkorlátozást, hanem a teljes közteherviselői nagycsaládot kérik: legyen olyan szíves, pénztárcájába nyúlva mindezt lehetővé tenni. Ráadásul, úgy hogy – kényelmes álláspont gyanánt – nemigen adnak tippet, javaslatot, honnan is teremthető elő a pénz, mi is lenne a napi tőkeinjekciókat meghaladó közép-és hosszútávú alternatíva.

A BKV-szakszervezeteknek tehát létérdekük, hogy a lakosság jóindulatú, megengedő szimpátiapotenciáját ne veszítsék el. Így tisztában lehetnének vele: reguláris, lövészárok-hadviselés helyett inkább a gerillataktika javallott. Vagyis, hogy kicsit odacsípnek, belemarnak a túloldali ellenfélbe, aztán visszavonulnak. Ha azonban szisztematikusan emelik a tétet - tudván, ha nem lesz megoldás, ezt nemcsak ők szenvedik meg, hanem Budapest népe is – az a zsarolási potenciált növeli, de (a hátrányokozás drasztikus volta miatt) óhatatlanul nagyobb ellenszenvet generál, mint a kivárós, fontolva haladó vasutassztrájk. Ha nagyobb a tét, a kockázat is gyarapszik.

A tömegközlekedés fejlesztése – a gigászi dugók, szmog-riadók, energiaválság és klímaváltozás időszakában – stratégiai prioritás, amit a cikkíró is fontosnak tart. De látni kell: államháztartásunk jelenlegi helyzetében bármiféle plusztámogatás csak úgy folyósítható, ha azt máshonnan elvesszük. A közösségi utasszállításba való beruházás legitim igény. De ami ehhez szükséges – a városközponti személygépkocsi-forgalom korlátozásával egyidejűleg peremkerületi mélygarázsok létrejötte, a metróhálózat folyamatos bővítése, stb. – száz-és ezermilliárdokat jelent. Amelyet kizárólag a túlfejlett bürokrácia, a fedezet nélkül bőkezű közalkalmazotti és nyugdíjfolyósítási javadalmazások nyirbálásával lehetne előteremteni. Ez pedig újfent a követelések választói támogatásának csökkenését eredményezné. A sztrájk ugyan csupán a szinten tartást célozza meg, így azonban csak tüneti kezelés lehet a megkapott néhány milliárd.

Fura – de valójában nagyon is logikus – következtetés, hogy a sztrájkkövetelések ugyanazért nem teljesülhetnek, amiért a reformok is befékeződtek. A munkabeszüntetés ugyanis – akár a népszerűtlen intézkedés – kényszerelvű nyomásgyakorlás. Mely valamilyen hátrányokozással próbálja rávenni áldozathozatalra a társadalmat. Előbbi arra, hogy invesztáljon a jövő ágazatának tekinthető tömegközlekedésbe. Utóbbi pedig arra: mondjon le 13. havi nyugdíjáról, mert különben unokájának egyáltalán nem lesz öregkori juttatása. Abban a „mezei” vasutasnak, buszsofőrnek kétségtelenül igaza van: a fejétől bűzlő hal pucolását nem az uszonyánál javallott kezdeni. Vagyis az államvasutak és BKV – mint pénznyelő dinoszauruszok – racionalizálását nem a szárnyvonalak lenyesegetésével, járatritkítással lehet megvalósítani. Hanem a vízfejű topmenedzsment és cégbürokrácia átvilágító rostálásával. A pazarlást, ésszerűtlen gazdálkodást tőkeinjekciókra ácsingózással kompenzáló vezetés cseréjével. S azzal, hogy utódjaikat érdekeltté tesszük a minőségjavulásban. Például jutalmaikat a forgalmi adatok és az utasok elégedettségi mutatói növekedésétől teszik függővé. A  BKV esetében – lévén szó monopolhelyzetű közszolgáltatóról, ahol versenyhelyzet nem csiholható – a teljes magánosítás aligha jöhet szóba. Mellesleg nem valószínű, hogy ilyen állapotú jószágért tolonganának a befektetők. De hosszú távon esetleg szóba jöhetne kisebbségi magántulajdonos. Akinek üzlettársi szeme a vezetőkön lenne, kényszerítve őket a teljesítmény-és szolgáltatáscentrikus mentalitásra.

Papp László Tamás