Csizmadia Ervin

A múlt szombati Orbán-Fodor és a keddi Gyurcsány-Fodor-találkozónak egyszerre van aktuálpolitikai (milyen módon működik tovább a kormányzat, mi lesz az SZDSZ szerepe, lehetséges-e a Fidesz és az SZDSZ együttműködése stb.) és távlatosabb üzenete. Aktuálpolitikai szinten nem lett volna célszerű túl sokat várnunk, habár szögezzük le: az például önmagában is rendkívül fontos fejlemény, hogy a Fidesz és az SZDSZ elnöke másfél évtized óta első ízben találkoztak egymással.

Tekintsünk most el a speciális helyzettől, attól, hogy ki kit és hogyan vágott át, és érjük be a meginduló párbeszéd konstatálásával, ami még akkor is lényeges fejlemény, ha egyelőre több benne a píár, mint a ténylegesen látható tartalom. Érdemes azonban túllépünk az aktuálpolitikán, hogy föltehessünk egy igazán izgalmas kérdést: vajon minek a tünete a pártelnöki találkozók részben már lebonyolított, részben még előttünk álló sora? Vajon nincs-e itt valami mélyebb, lényegesebb tendencia? A válaszunk az, hogy a pártrendszer kezd átrendeződni, s a pártvezetők végre kezdik komolyan venni pártjaik alkalmazkodási kényszerét.

Az alkalmazkodás fogalmát az olvasó unalomig ismerheti, nem is feltétlen csak az utóbbi évekből. Magyarország minden időben és mindig alkalmazkodik. De a fogalom nálunk visszaérően két dologhoz társul: az uralkodó felfogás szerint alkalmazkodni az egész ország és a gazdaság „feladata”. Az utóbbi évtizedből nem emlékszem olyan időszakra, amikor az alkalmazkodásnak ezt a „szűk” felfogását valaki kiterjesztette volna a pártokra. Netán még tovább is ment volna, azt állítva, hogy Magyarország és a magyar gazdaság akkor lesz versenyképes, ha elsősorban a politika fő hordozói, a pártok alkalmazkodóképesnek mutatkoznak, értve ezalatt mindenekelőtt azt, hogy képesek a demokrácia hajnalán létrehozott pártrendszer újjáformálására. Ilyen „merész” összefüggésre azonban kevesen tapintottak rá, ami azért is meghökkentő, mert különben a pártok kivételezett szereplői a közéletnek, s evidencia, hogy minden őkörülöttük forog. Holott ennek az ellenkezője az igaz. Azt állítom: fogalmunk sincs mibenlétük lényegéről, arról, hogy az ország alkalmazkodóképessége és a pártok alkalmazkodóképessége között mennyire szoros összefüggés van.

Anélkül tehát, hogy lebecsülnénk az alkalmazkodás „hagyományos” felfogását, ki kell jelentenünk: a hőn vágyott modernizációt, nyugatiasodást és európaizálódást pusztán ettől az alkalmazkodástól nem remélhetjük. Mindezt újra kell tehát gondolni a pártok felől – s ha már volt értelme az SZDSZ élén történő cserének, és Fodor aktív bemutatkozásának, hát akkor megérte. Elvégre a pártok az elmúlt másfél évtizedben nagyon keveset tettek hozzá az ország dolgaihoz, miközben a pártrendszer elvileg maga is „gazdasági” tényező. Hogy miképpen? Hát azáltal, hogy egy hatékonyan, rugalmasan működő pártrendszer közelebb visz a hőn remélt országos alkalmazkodáshoz.

A pártrendszer feladata, hogy a kényszeres koalíciókat lecsökkentse, az érdemi szövetségeket preferálja úgy, hogy minimalizálja a totális konfliktusok kialakulásának lehetőségét. Az a pártrendszer, amelyben van esély a normális együttműködés feltételeinek kialakítására, hatékony, és – ha tetszik – gazdaságilag is alkalmazkodóképes. Az a pártrendszer, amelyben még a kormányzó koalíciók is kényszeresen vannak összepréselve (nem is beszélve a kormány-ellenzék viszonyról) hatékonysági deficittel küzd és az egész ország lehetőségei szempontjából megújításra szorul. Nézetem szerint ennek az ideje jött most el, s ehhez a végső lökést a népszavazás, a kisebbségi kormányzásra való áttérés és az SZDSZ kormányzásból való kiválása teremtette meg.

Ezek a fejlemények kellettek tehát ahhoz, hogy a Magyarországon 1990-ben kialakult és 1994 után megkövült pártstruktúra kimerítse a tartalékait, és ezt főképpen a kormányzó politikai elit észlelje is. A bal-liberális politikai garnitúrát ugyanis valamilyen vakság kerítette hatalmába, amikor (1994-től lényegében 2008-ig) a pártrendszert a reformokhoz való viszonyában értelmezte csak. Számára a (kormány)pártoknak valójában annyi volt a jelentőségük, hogy működésükkel a fetisizált reformok megvalósítását szolgálják, ám vajmi kevés volt a pártok önértéke. Mindez különösen jól megfigyelhető az SZDSZ esetében: e párt identitását másfél évtizede az adja, hogy meg van győződve saját „reformlelkiismeret”-szerepéről.

Elismerem, hogy a reformok segítése egy nagy részben „reformellenes” MSZP mellett lehet legitim szerep, de az csodálnivaló, hogy a párt ezzel párhuzamosan nem számolt ennek árával: saját összetöpörödésével. Mivel mással magyarázható ez is, mint azzal, hogy a 90-esévek közepe óta a pártok és a pártrendszer „parkolópályára” került az újonnan felfedezett – és a gazdasági hatékonyságot jobban szolgáló – kormányzással szemben? Elvégre reformálni – szólt a fáma - a kormány feladata, s ezt bármi áron biztosítania kell. S a legutóbbi időkig ezt el is hittük, európaizálódásunk nagy folyamatában mindenre figyeltünk, csak arra nem, hogy mi is igazából a pártok és a pártrendszer jelentősége ebben az egész reform-kavalkádban.

Márpedig ez kulcskérdés. Megvan ugyanis a magyarázata annak, hogy a pártrendszer „befagyott”. A magyar politika ugyanis a 90-esévek végén „rátalált” a Nyugaton is honos személyi politikára. Orbán Viktorral kezdődött, Medgyessyvel folytatódott és Gyurcsánnyal fejeződik be a sor. A folyamat kiugrasztotta az első embereket és lényegében díszletté fokozta le a pártokat.

Ezeknek a díszlet-pártoknak lényegében annyi szerep jutott az után, hogy beállhattak vezéreik mögé. Ez a jobboldalon könnyebben, a baloldalon nehezebben ment, nem kis részben azért, mert a jobboldal hajlamosabb elfogadni a karizmatikus vezetőt, ellenben a baloldal fél, nem csak a vezértől, hanem fél a politikai vezetéstől is.

Nem véletlen, hogy Gyurcsány erős vezéri-vezetési hajlamai oly nagy felzúdulást váltottak ki a saját táborában is. E gondolat jegyében aztán az egyszemélyi vezetőknek kellett megküzdeniük a „borzalmas tagsággal” (ami akár egy egész pártot is jelenthet), s nekik kellett elhitetniük a közvéleménnyel, hogy a magyar politika hatékony és EU-kompatibilis. Csakhogy ebben a nagy hatékonysági átrendeződésben a pártrendszer lényegtelen részletkérdéssé vált, aminek következtében a pártok egy része kifulladt, míg egy kisebbségük hatalmas túlsúlyra tett szert. Ez utóbbiak (lásd SZDSZ) a „kormányzati hatékonyság” oltárán feláldozták magukat; az előbbiek (MSZP) egyszerűen kitermelték a maguk személyiségeit, akik a pártjukat lenyomva kormányoztak.

Fodor szokatlan akciózása hátterében tehát (amelyhez nem véletlen asszisztált Orbán) az áll, hogy a hazai pártrendszert egyszerűen kimerítette minden tartalékát, egyszerűen újra kell gondolni. 1990-ben 3, 1994-ben 2, 1998-ban ismét 3, majd 2002-től napjainkig megint 2 párt alkotta a koalíciós kormányokat. Ma 1 párt van kormányon és immáron 4 párt ellenzékben.

Látványosan felborult tehát a rendszerváltás időszakában létrejött pártrendszer, és ez a pártokat teljesen új stratégiák kialakítására ösztönözheti. Az új stratégia középponti eleme lehet a szabadabb szövetséges-keresés. 1994 után alakult ki a magyar politikának az a szerkezete, amelyben „örök” blokkok sorakoznak föl egymással szemben. Az elmúlt 15 évben rengeteg energia ment el arra, hogy a merev szembenállásoknak végletes ideológiát találjanak, miközben persze a blokkok kárhoztatták is egymást, amiért a másik fél „képtelen” az együttműködésre. Az ilyen merev és vigasztalan elhatárolódásra épülő pártrendszer azonban semmi gazdaságilag produktívat nem ad hozzá az országos teljesítményekhez, s jobban veszélyezteti Magyarország verseny- és alkalmazkodóképességét, mint bármi más. Ezért fenntartása immáron költségesebb, mint a megváltoztatása.

A változás egyfelől felértékelheti a pártok szerepét önmagában is, másfelől lebonthatja az évtizedes merev válaszfalakat a központi szereplők között. Magyarország európaizálása ezért – érzésem szerint – azon múlik majd, hogy a pártvezetők és a pártok komolyan és állhatatosan elkezdjenek dolgozni akár az eddigiektől eltérő koalíciós képletek létrehozásán.

A szerző a Méltányosság Politikai Elemző Központ igazgatója.