Mindenekelőtt értetlenségünknek kívánnánk hangot adni. Szakmabeliként már azt sem értjük, mi szükség egyáltalán – úgy itthon, mint külföldön – médiahatóságra? Hisz nem létezik önálló Válásügyi Hivatal, Rágalmazási Ügyosztály, Garázdasági Szakhatóság, Autólopási Igazgatóság és Bankrablási Felügyelet se. Aki bontóperes, hírnévrontási, testi sértéses, lopásos vagy rablási ügyben eljárást indítana, ugyanazon helyi bírósághoz (rendőrséghez) fordul. Mert nincs minden cselekménynek külön bejáratú apparátusa. Szuperállami gigantománia, hogy valamennyi, államilag szabályozott területhez önálló intézmény kell. Ha az állam, bármelyik politikus vagy magánszemély úgy véli, konkrét tévéműsor, újságcikk (vagy akár az egész szerkesztőség) jogot tipor, személyiségjogi pert vagy büntető feljelentést kezdeményezhet.

Az önálló médiahatósági jogkör mellett azt szokták felhozni, hogy a fogyasztóvédelmi vagy a tisztiorvosi hivatal is bír effajta lehetőségekkel. Ámde a példa valójában nagyon sántít. Mikor bacilusoktól nyüzsgő leves, tűzveszélyes készülék árusítása miatt az említett hivatalok becsukatják valamely cég éttermét, üzletét, azt tudományos alapokon nyugvó szakmai konszenzus nevében teszik. Az ételfertőzés jelenléte objektíven kimutatható. Az is, hogy pontosan mitől balesetveszélyes egy háztartási gép. S ami még fontosabb: széles társadalmi egyetértés van a dolog megítélésében. Épeszű átlagember nem vonja kétségbe, hogy rothadt ennivalót szervírozni vagy zárlatos mikrohullámú sütőt értékesíteni tilos. Ha valaki ilyet tesz, a jog erejével kell lecsapni rá.  

A médiára rótt ízlésszankciók esetében fentiekről szó nincs. Hogy pl. szex vagy erőszak bemutatásában mi és hogyan engedhető meg, azt a legkülönbözőbb módon ítélik meg a társadalmat alkotó egyének. Egyesek a legkeményebb pornó- és akciófilmeket is szívesen megnézik, mások a róluk való passzív beszédet is letiltanák az összes műsorsávról. Ráadásul a vonatkozó paragrafus csak általános rendelkezések halmaza, folyamatosan újraértelmezésre szoruló generatív szabályozás. Ugyanígy eltérően vélekednek a fogyasztók arról, hol vannak a szerkesztői/rendezői önrendelkezés, a véleményszabadság korlátai.  

Amikor a jelenlegi és jövendő médiarendőrség tagjai a jó ízlés/jó erkölcs, a közösségek méltóságát védő normák jegyében a retorzió mellett (vagy azzal szemben) döntenek, inkább saját értékhierarchiájuk, a hátuk mögöttük álló (és őket bársonyszékükbe rakó) pártok ízlése vezeti szavazásra lendülő karjukat, mint valamiféle, még gyakorlott bíróknak is nehezen kisilabizálható törvénypasszus. Egy közhatalmi intézményrendszer működésében óhatatlanul anomáliát keletkeztet, ha olyan normasértéseket üldöz, melyeknek büntethetőségének jogossága is vitatható. Az ORTT és utódja ízlésellenőrként törvényszerűen átalakul morálfundamentalista cenzúrahivatallá. Vannak szituációk, amikor a nyilvánosság valamely intézménye törvényt szeg. Csakhogy erről első fokon se egy párthoz, pártokhoz, kormányhoz lojális tagokkal feltöltött hivatal, inkább a független bíróság döntsön. 

Reménykedtünk, a digitális televíziózás bejövetele lassacskán okafogyottá teszi a csatorna-és frekvenciaosztó szakhivatalként (is) üzemelő médiahatóságot. Hiszen ahogy az internet végtelen, úgy az „online televíziózás” is afelé tendál. A komputerizált adástovábbítás lehetővé teszi, hogy a korábbi csatornaválaszték sokszorosa jöjjön létre. Ez pedig – a hazai tévépiac befogadóképességét ismerve – de facto kimeríthetetlen lehetőségeket jelent. Megszűnik a korábbi szűkkeblű hiánygazdálkodás, ami együtt jár azzal, hogy a tévévilág – a világhálóhoz hasonlóan – ellenőrizhetetlenül összetetté duzzad. Mindez feleslegessé – ugyanakkor lehetetlenné - tesz bármiféle, a jogállami kontroll alapjáratán túllépő központi ellenőrzést. Ehhez képest a törvényhozók rendvédelmi-nyomozati jogosítványokkal ruháznák fel a médiafelügyeletet.

A javaslatból egy rettegett hatalmú intézmény sejlik fel, amely a kipécézett médiumot üzleti titkainak megosztására kötelezheti. Továbbá „a hatáskörébe tartozó ügyben eljárva bármely helyszínt átkutathat, oda önhatalmúlag, a tulajdonos, illetve az ott tartózkodó személyek akarata ellenére beléphet, e célból lezárt területet, épületet, helyiséget felnyithat“. Emellett az Index birtokába jutott szövegváltozat szerint az új médiatörvény felhatalmazná a Nemzeti Médiahatóságot, hogy ha a vizsgálat szükségessé teszi, bármikor lefoglalja, illetve lemásolja a médiumok szervereit, alkalmazottaik számítógépeit, sőt bírói engedéllyel és a rendőrség segítségével, akár házkutatást is tarthatnának.

Nemigen látjuk, miféle legitim értelme volna a fentieknek. Van ugyanis rendőrség, Nemzeti Nyomozóiroda (azon belül internetes és számítógépes bűncselekményekre szakosodott csoport), az Ügyészségi Nyomozóhivatalról nem is beszélve. Melyek – jogsértő tettek esetén – bármikor házat kutathatnak, lefoglalhatnak, másolatot készíthetnek akármelyik szerkesztőségben. Miért nem a létező, jól bevált szervezeteket erősítik a pénzből, amit az új bürokrataparadicsomra költenek?

Lennének tippjeink, a politika mire használhat egy ilyen szervezetet. Tudjuk, mindegyik politikai oldalnak van céljait szolgáló „zsebtévéje.” Nem jöhetne rosszul az ilyeneknek, ha egy – netán politikai befolyástól sem mentes – nyomozószerv révén naprakész, bennfentes tájékoztatáshoz juthatna piaci riválisai kulissza-és műhelytitkairól, program elképzeléseiről. S persze az sem haszontalan, mikor egy ilyen médiaellenőrző csúcsszervnek köszönhetően, a politikusok megjelenés előtt tudomást szereznek a róluk íródó oknyomozó riportokról. Erre komoly esély van ( például Lados István a   Zuschlag-per ügyészi szakában elmondta, hogy Zuschlagnak a   házkutatások előtt valahonnan mindig leadták a drótot ).   Távkapcsolóügyi Népbiztosság gründolása helyett nem inkább már létező hatóságaink korrupciómentesítésével illene foglalkozni? Persze, ha eleve médiaspionok alkalmazása a végcél, akkor nem szóltunk egy szót sem.     

Papp László Tamás