Manapság érdemes régen elfejtett szavakat felidézni, ilyen például a háború, majd a gazdasági válság idején egykor gyakran használt Krach, mely egyszerre jelent összeomlást és csődöt (amellett, hogy recsegést és ropogást, veszekedést és lármát is). Több értelme van, s egyben baljósabb ez a német szó, mint a latinból az angolba és a franciába átkerült krízis. Az európai gazdaságot és kultúrát alapjaiban megrengető Krach a most kilencven éve véget ért első világháború idején ért utol bennünket. Négy évbe telt, míg fokozatosan hatalmába kerítette a hátországot, a háborútól addig megkímélt Hinterlandot. Erről szól egy most megjelent, rendkívül érdekes könyv, Bihari Péter tollából, a Napvilág kiadó gondozásában, Lövészárok a hátországban címmel. Alcíme sokat elárul a tartalmából: Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán.

A szerző felfogása szerint a gazdasági és társadalmi válság akkor válik igazán súlyossá, s akkor okoz maradandó következményeket, amikor már a középosztályt is érinti, mely normális körülmények között a modernizáció hordozója, új eszmék befogadója, a politikai közvélemény alakítója. Az első világháború egzisztenciájában megrendítette ezt a vállalkozókból, közalkalmazottakból és értelmiségiekből álló, főként Budapesten koncentrálódó réteget, s olyan eszméket hívott elő belőle, melyek persze többé-kevésbé látensen addig is jelen voltak, de a válság súlyosbodásával a szó szoros értelmében hatalmukba kerítették egyes csoportjait. Ismeretes, hogy ezek a pusztító eszmék a későbbiekben milyen karriert futottak be, különös tekintettel az antiszemitizmusra. Ez a tudat mélyrétegeiből táplálkozó, s szociológiai érvekkel korszerűvé tett bűnbakképző és felelősségmagyarázó ideológia, ahogy ezt Bihari Péter könyve pontosan érzékelteti, a háború alatt, de különösen 1916-tól egyre népszerűbb lett a keresztény középosztály körében. (A bolsevizmus csak egy egészen szűk csoport belügye maradt nálunk az első világháború végéig, akkor viszont, a nacionalizmus kifáradásával, rövid időre divatba jött.)

A magyar társadalom antiszemita indoktrinációjában rendkívüli a felelőssége Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöknek, akit a mai magyar klérus egyes képviselői mindenképpen igyekeznek „tisztára mosni”, arra hivatkozva, hogy az 1927-ben meghalt egyházi személyiség nem érte meg a zsidótörvényeket és a holokausztot. Tudnivaló, hogy Prohászka Ottokár kezdeményezte 1918 júliusában, egy nagy visszhangot keltett újságcikkben a zsidó származású egyetemisták arányát öt százalékra korlátozó numerus clausus törvényt, melyet végül a Horthyt kormányzóvá választó Nemzetgyűlés fogadott el az ő javaslatára, 1920 tavaszán.

„Kétségtelen, hogy Prohászka példátlan közéleti aktivitása 1918-ban legalább annyira ideológiai, mint gyakorlati politikai megfontolások eredménye volt. Feltehetőleg nem kellett meggyőznie magát arról, hogy antiszemitizmusának felélesztésével általános orvosságot kínál a ’keresztény Magyarországot’ pusztulással fenyegető gonosz erőkkel szemben. 1917-1918-ban végveszélyt érzékelt, és fel akarta készíteni népét a közelgő nagy és végső leszámolásra – ahogy a saját és a másik tábor ideológusai is tették”, írja Bihari Péter.

A világháború kitörésének hírét a magyar társadalom az első napokban, ahogy a többi hadviselő országban, nálunk is örömmel fogadta. De a frontokon folyó értelmetlen öldöklés rohamos gyorsasággal veszített népszerűségéből. „Budapest liberális polgármestere, Bárczy István már 1914 augusztusában 'kísérteties látnoksággal' megjegyezte (bár bizalmas körben): Magyarországnak csak egy menekvése van: ha rövid időn belül megvernek bennünket!” Ezt a felismerést néhány hónap múlva már sokan osztották, a fronton és a hátországban egyaránt, ha nem is merték kimondani. Idővel tehetetlen fásultság vett erőt a „hátországon”, hiszen a racionálisan gondolkodó emberek is úgy érezték, hogy hatalmas, pusztító erőknek vannak kiszolgáltatva, melyeket nem képesek befolyásolni, és amelyektől semmi jó nem várhatnak.

Budapesten fokozatosan romlani kezdett a közellátás, az üzletek előtt már hajnalban sorok kígyóztak, a városi közlekedés elviselhetetlenül zsúfolttá vált. Érezhetően romlott a közbiztonság, megnőtt a rablások és betörések száma. Terjedt a prostitúció, megerősödött az alvilág, Budapest egyes városrészeiben éjjel már nem volt tanácsos egyedül közlekedni. A legfőbb foglalatosság és az egész napot kitöltő program a túlélés lett, a mindennapi gondok súlyosbodása önzővé és gyanakvóvá tette az embereket. Ugyanakkor a pestiek el akartak feledkezni a nyomasztó hírekről, a lassan fokozódó feszültségről, ezért, legalábbis a gazdagok, színházba, mulatóba, moziba jártak, ami csak még jobban kiélezte az egyre élesedő társadalmi ellentéteket.

A köztisztviselők és a közalkalmazottak elnyomorodása 1916-tól vált egyre nyilvánvalóbbá, ugyanúgy, mint a hatékonyabb hadigazdálkodást és a központi elosztást működtető Németországban. „Mindazok, akik fix fizetésből élnek, társadalmi helyzetük megváltozásával szembesülnek; lecsúsznak korábbi helyről azoknak a szintjére, akik egyik napról a másikra kényszerülnek élni. A hivatalnoki rétegnek ez a társadalmi hanyatlása le nem becsülhető veszélyt jelent az államra és a társadalomra… Az államnak és a helyi hatóságoknak nem szabad megengedniük, hogy a hivatalnokok úgy érezzék: védelem nélkül teszik ki őket a gazdasági változások viharainak”, idéz Bihari Péter egy, a német középosztály történetével foglalkozó történészt. A magyar sajtóban 1917-től honosodott meg a „beamter-proletariátus” kifejezés, azon képzett tisztviselők és tanárok megjelölésére, akik anyagi helyzetükkel egyre elégedetlenebbek voltak, s ezért fokozatosan szembefordultak az egzisztenciájukat eddig biztosító, de most őket cserbenhagyó állammal. A Krach elkerülhetetlen közeledtekor ez a középréteg vált fogékonnyá a radikalizmusra, és fogadta el, hogy helyzetének romlásáról és végül a világháború elvesztéséről, a hiábavaló áldozatokról és végül Trianonról is „a zsidók tehetnek”.

1929: izgatott tömeg a Wall Streeten

Sem az 1929-33-as nagy gazdasági válság, sem pedig az első világháború kitörését követő elmélyülő Krach, a hátország fokozatos összeomlása és radikalizálódása nem állítható párhuzamba mindazzal, amit most és itt átélünk. Úgy tűnik, a szélsőjobboldali, nacionalista radikalizmus, mely akkor „benne volt a levegőben”, ma csak egy viszonylag szűk, marginalizált csoportra korlátozódik, nem hódit tért a középosztály körében. Ugyanakkor tény, hogy a Magyarországon várhatóan fokozatosan súlyosbodó gazdasági válság okai komplex szövevényt alkotnak, amely sokakat fogékonnyá tehet az irracionális, bűnbakképző magyarázatokra, ugyanúgy, mint annak idején.

Elgondolkodtató, hogy az egyes társadalmi osztályok közötti szakadék a rendszerváltás óta folyamatosan mélyül. Megrendülőben van a középosztályhoz tartozók egzisztenciája. Ennek következményeitől tart Köllő János, az MTA Közgazdasági Intézetének munkatársa is, aki a Népszabadságban írta nemrég (2008. november 10.): „egészen más jellegű munkanélküliség várható, mint a jelenlegi, amely nagyobb és másféle támogatást igényelhet: hiszen ezúttal már a középosztály tagjai kerülhetnek az utcára. A munkanélkülivé váló középosztálybelieket ahhoz kell hozzásegíteni, hogy a recesszió ideje alatt is megőrizzék a munkaképességüket, anyagi hátterüket, egyszóval ne csússzanak le” – fejtette ki a kutató, hozzátéve: „arról viszont vita van, hogy erre megoldást jelenthet-e a segély”.

Bihari Péter könyvéből kiderül, hogy a középosztály segélyezésével Budapesten már az első világháború alatt megpróbálkoztak, de ez ott és akkor sem hozta meg a kívánt eredményt.

Pelle János