A kivédhetetlen külső erőkre hivatkozik Károlyi Mihály, Horthy Miklós, Kállay Miklós, de ezt teszi Rákosi Mátyás is, emlékirataiban. (Nem vitás, hogy Tisza István, Teleki Pál, vagy Kádár János is élt volna az önigazolással, de ők nem írtak memoárokat.) Napjainkban, amikor Magyarország az Európai Unióba integrálódott demokrácia, újra felhangzik az ismerős hang. Ezúttal az 1990 óta leghosszabb ideje kormányzó párt politikusai, mindenekelőtt a miniszterelnök magyarázza azzal a lemaradásunkat, súlyos gondjainkat, hogy
„tehetetlenek vagyunk a válsággal szemben”, mely az egész világot a hatalmába kerítette.

Kállay és kormánya

Joó András Kállay Miklós külpolitikája című könyve, mely a Napvilág kiadó gondozásában, a Politikatörténeti Füzetek sorozatban jelent meg, felteszi a kérdést: volt-e bármiféle alternatívája Kállay Miklós miniszterelnök politikájának 1942. március 9-e, kormánya megalakulása, és 1944. március 19-e, a német megszállás között? Valóban törvényszerű és elkerülhetetlen volt a „kiugrási politika” kudarca, mely oda vezetett, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósaként, felméretetlen veszteségeket szenvedve fejezze be a második világháborút, vagy mégiscsak kínálkozott némi esély, amit a Kállay és köre elmulasztott?

Nem vitás, 1943 augusztusában, illetve szeptember elején, Mussolini bukása, és Olaszország kiugrása után kínálkozott lehetőség arra, hogy a magyar politikai elit javítson a bizonyítványán. A lélektani fordulatot érzékelték is a németellenes politikusok, a külügyminisztérium és a katonai titkosszolgálat angolbarát vezetői, akikkel Kállay ebben az időszakban intenzív konzultációkat folytatott: de közülük csak Kádár Gyula és Esterházy Móric (és persze Bajcsy-Zsilinszky Endre), pártolta, hogy Magyarország forduljon szembe Hitlerrel, egyoldalúan deklarálja a háború befejezését. Egy ilyen lépést, mely taktikus módon használta volna fel a náci Németország Kurszknál elszenvedett katonai vereségét, átmeneti politikai elbizonytalanodását, természetesen elő kellett volna készíteni.

Amennyiben Horthy Miklós egyértelműen megszövegezett proklamációt tesz közzé arról, hogy Magyarország befejezte a háborút (nem olyat, mint több mint egy év múlva, 1944 októberében), a kormány pedig támogatja az általános sztrájkot (melynek megszervezésére a szociáldemokrata vezetők készek voltak), elképzelhető, hogy egyes szomszédos országok, a Harmadik Birodalom szövetségesei, mindenekelőtt Románia és Bulgária hasonló lépésre szánják el magukat. A keleti front katonai helyzete ekkor, legalábbis elméletileg, még adott némi esélyt annak, hogy a nyugati szövetségesek érjenek elsőnek a Kárpát-medencébe, így a magyar katonai vezetők nem utasították volna el olyan egyértelműen az átállást, mint 1944 folyamán, amikor már egyértelmű volt, hogy Magyarországra a szovjet hadsereg vonul majd be.

Az olasz kiugrás nyomában bekövetkező dominó hatás talán cselekvésre sarkallta volna azokat a náciellenes német katonatiszteket is, akik végül 1944 július 20-án hajtottak végre sikertelen merényletet Adolf Hitler ellen. Amennyiben a náci Németország már ekkor, 1943 őszén megszállja Magyarországot, elképzelhető, hogy ezt csak szlovák, horvát, vagy román csapatok közreműködésével tudja csak megtenni. ami Magyarországot a háború utáni béketárgyalásokon hozta volna előnyösebb helyzetbe. Érdemes azt is latolgatni, mi lett volna a magyar zsidóság sorsa egy ilyen helyzetben, mennyi áldozata lett volna a deportálásoknak, ha azok egyáltalán bekövetkeztek volna. .

Joó András találóan állapítja meg könyvében: „Ebben a az igen rövid, néhány hétig tartó időszakban Magyarországnak csekély mértékű lehetősége nyílt arra, hogy saját sorsát kezdeményező módon befolyásolja. Így is ugrás történt volna a sötétbe, de egy olyan pszichológiai helyzetben, amikor – éppen az olasz fordulat kedvező hatása alatt – jobb reményekkel lehetett volna ugorni. A háborús kilátások ugyanis a későbbiekben romlottak, a kiválás már csak egy elkerülhetetlen katasztrófa mérséklését célozhatta utóbb, kedvező befejezéssel nem kecsegtetett. Ha Magyarország hirtelen bejelentéssel élve, érvénytelennek deklarálja a háromhatalmi egyezményt, azzal helyzetét ekkor egyértelművé teszi. Egyáltalán nem biztos, hogy a későbbi nagyhatalmi alkukötések kedvezőtlen hatásai alól kivonhatta volna magát, amint ezt jobb helyzetű vagy kedvezőbb megítéléssel bíró nemzeteknek sem sikerült, mégis ekkor volt, a körülmények viszonylatában, Magyarország külső megítélése a legjobb, amiből talán tőkét lehetett volna kovácsolni.”

A nyugati szövetségesek még arra sem voltak felkészülve, hogy kiaknázzák Olaszország kiugrását, képtelenek voltak a gyors előrenyomulásra, annak ellenére, hogy ekkor már csapataik jelen voltak a területen, nem tudták megakadályozni, hogy Mussolini még vagy másfél évre restaurálja az uralmát,. Nem véletlen, hogy Németország szövetségesei, Románia és Bulgária olyan sokáig kitartottak Hitler mellett. Finnország is 1944 szeptemberéig halogatta a kiugrást, elsősorban azért, mert a Szovjetunió nem volt hajlandó garanciát adni arra, milyen sorsot szán ezeknek az országoknak, azután, hogy megadják magukat. Finnország esete nemcsak azért tér el jelentős mértékben a kelet-közép európai országokétól, mert a finnek 1939-40 önvédelmi háborút vívtak a Szovjetunió ellen, és 1941 júniusában az elvesztett területeik visszaszerzésért léptek hadba. Mannerheim, Horthyval ellentétben, azért volt sikeres, mert az Egyesült Államok a színfalak mögött jelentős nyomást gyakorolt, hogy kapituláció esetén a szovjet csapatok ne szállják meg Finnországot. Ehhez Sztálin, tekintettel Finnország földrajzi helyzetére, no meg arra, hogy katonai erőire máshol volt szükség, fogcsikorgatva hozzájárult.

Utólag sincs kétség: Kállay Miklósnak, beszorítva a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió közé, kevés mozgástere volt. Ezzel együtt, még ebben a helyzetben is lehetett volna ügyesebben politizálni, élni az alkalommal, kezdeményezni akkor, amikor annak volt – igaz eléggé halovány – esélye a sikerre.

Pelle János