A lovári nyelven az Országgyűlésben egykor először megszólaló magyar miniszterelnök a múlt héten elismerte, hogy képtelen szavakba önteni gondolatait a cigány-magyar együttélésről. Se lováriul, se magyarul nem tudja megfogalmazni, valamiféle érthető, egységes nyelvbe formázni az egy országban, egyre nehezebben együtt élő cigányok és nem-cigányok, tehát magyarok előtt a problémákat. És akkor még az égető tennivalók szavakba öntéséről nem is beszéltünk. „A régi módon nem lehet beszélni, mert sokan úgy érzik, az a probléma szőnyeg alá söprése, új módon pedig még nem tudunk beszélni a kérdésről” – ismerte be tehetetlenségét Gyurcsány Ferenc, aki aztán néhány napra rá a rendőrök előtt, a politikai korrektség jegyében, megint a régi módit vette elő. „Cigányozni nem lehet” – zárta le a vitát erélyesen, hogy a most induló hosszú választási évben legalább a „politikailag korrekt nyelvre” fogékony liberális szavazóit ne veszítse el.

Vele szemben a máskor szintén szónoki magasságokba törő Orbán Viktor is küzd a szavakkal. Ő a kétfrontos harc jegyében olyan mondatokat eszel ki, amelyekben a cigány és a bűnözés szavak lehetőleg együtt szerepelnek, de úgy, hogy azért még ne essen ki az európai néppárti szerepéből. „Cigánybűnözés nincs, de cigány bűnözők vannak” – hallhattuk tőle a Sándor-palotából kifele menet, ahova az ügyben szintén feltűnően szótlan – a komment.hu körkérdésére lényegében nem válaszoló, csak a gyűjteményes beszédeinek linkjeit átküldő – köztársasági elnök hívatta raportra. Sólyom kiakadhatott a szélsőjobb megmondóembereinek elfogadhatatlan diskurzusa miatt, amely túlment a schengeni határon, de ő sem mondta el, hogy akkor most szerinte hogyan kellene beszélni a helyzetről.

Arról csak komor történelmi sejtéseink lehetnek, hogy hova vezethet a szélsőjobb által javasolt kollektív megbélyegzés, azt viszont már láthattuk bőven, hogy mi van, ha kizárólag a politikailag korrekt beszéd van, amúgy pedig az igazi problémákról közös a hallgatás, és valójában senki sem tesz semmit – beleértve magukat a cigányokat is – az integrációért. Ebben a szoclib koalíciónak mint a rendszerváltó Antall-kormány óta négy évet leszámítva folyamatosan hatalmon lévő elitnek a felelőssége óriási. A romák csak akkor voltak fontosak nekik, ha szavazni kellett, a cigány programok pénzeit részben valószínűleg a pártkasszákba csorgatták, részben a szokásos átgondolatlanság jegyében kidobták az ablakon (a maradékot pedig eltapsolták a kisebbségi vezetők). Az Állami Számvevőszék szerint a roma programok komplett csődöt mutatnak. Amikor bezzeg „helyzet” volt, akkor a szoclib kormány képviselői hangosan tiltakoztak, és jól elverték a port az első vonalban szívó tanárokon és rendőrökön. Jó, a tanár ne szegregáljon, a rendőr ne cigányozzon, de a frontkatonákon elverni a port, amikor a hadvezérek nem teszik a dolgukat, nem csak álszentség, hanem a vereséghez vezető biztos út is.

A magyar politikai-kulturális-médiaelit képtelen megfogalmazni a problémákat, képtelen az őszinte beszédre: ezek közül van olyan, ami „csak” gazdasági összeomlással fenyeget, a romakérdés megoldatlansága viszont polgárháborús helyzettel (copyright Spiró). Egy ilyen helyzetben felelős magyar miniszterelnök nem mondhatja, hogy nem tudja megfogalmazni a problémákat, vagy ha igen, akkor valóban fel kellene sétálnia a Sándor-palotába és benyújtania a lemondását.

A nagy vihart kavart veszprémi gyilkosság után a cigányságot kollektíven felelőssé tevő szélsőjobb beszéd közepette ki kell állni, vállalni kell, hogy egy bonyolult problémáról érthetően kezd el valaki beszélni az emberek előtt. Arról is, hogy nem szabad vállveregetős stílussal közeledni a cigánysághoz, az integráció nem lehet egyoldalú. A cigányságnak, illetve vezetőiknek is van felelőssége, integrálni csak azokat lehet, akik készek és hajlandók erre, akik partnerek ebben a folyamatban. Szembesülni kell azzal, hogy nincsenek egyszerű megoldások, a gyűlölködés nem javít a helyzeten, csak újabb gyűlöletet szít.

Őszintén kell beszélni azon tízezrek jogos panaszairól is, akik a megbomlott kistérségekben elszenvedői a bűnözési hullámnak, a rablásoknak, tolvajlásoknak, vagy a maffiába szerveződő uzsorásoknak, és akik joggal vetik fel, hogy a rendőrség pedig nem lép fel, vagy elbagatellizálja ezeket az ügyeket. Világossá kell tenni, hogy nemcsak rendőrségi kérdésről van szó, a szegénységgel, a munkanélküliséggel, a képzetlenséggel nem a rendőröknek kell felvenniük a harcot.

Közös jövőnk függ attól, hogy sikerül-e az egyre népesebb és egyre kilátástalanabb körülmények között élő cigány kisebbséget – velük szorosan együttműködve – az emberibb élethez hozzásegíteni. Lováriul vagy magyarul, de legalább addig el kellene jutnia az erre szerződtetett elitnek, hogy higgadtan nekikezdjen beszélni.

Mózer András