Bíró Zoltán és Csoóri Sándor az MDF első kongresszusán © Bánkuti András

A pártelnök asszony kritikusai önfeladásról, az antalli politika testamentumának elárulásáról beszélnek. Kétségtelen, az MDF nem azonos már 1987-es lakiteleki (sem a tiszta jobboldali kormányzásban érdekelt néppárti, majd kispárti) identitásával. De ugyan ki hű itt egykori önmagához? A bigott magyarkodást 1989-90-ben gúnyos ifjonti avantgardizmussal ostorozó liberális Fideszből jobbos gyűjtőpárt lett. Csurka-hívektől a mérsékelt konzervatívokig egy zászló alá terelt volna mindenkit. Kádár valahai szamizdatos ellenzéke, a pártalapításkor hevesen antikommunista SZDSZ a Charta-fordulat után tíz évig volt koalícióban a posztkádárista funkcipárt MSZP-vel. Miért ne lenne joga a Fórumnak is, hogy rugalmasan elszakadjon önnön múltjától?  Érdemes volna hát az MDF-elnök jelölési gesztusának tartalmi motívumairól is ejteni pár szót.

A pillanatnyi MDF-vezetésen számon kérni Lakitelek (és Antall József) szellemiségét meglehetősen történelmietlen dolog. Olyan, mintha jelenkori szocialistákat 1988-as reformkommunista ideáikhoz, netán a Horn-kormány elveihez való hűségre intenénk. Vagy ha Orbánon elvernénk a port a Fidesz alapítónyilatkozatától és a ’93’-as pártprogramtól történő eltérése miatt. Az MDF is csak nevében azonos több mint két évtizede gründolt ősével. Lakiteleken (néhány hónappal Kádár politikai nyugdíjazása előtt), ’87 szeptemberének végén főként harmadikutas „népi szocializmusban” hívő, jobbára falu- és vidéktémában – és a határon túli magyarságról – publikáló írók, az MSZMP-reformszárny „nemzeti vonalához” tartozó párttag (és pártonkívüli népfrontos) értelmiségiek, Pozsgay-szimpatizáns kultúrmunkások gyűltek össze. Létrehozván egy, párhuzamosan rendszerképes és rendszerkritikus, a reformista állampárt szövetségi politikájának Szűrös- és Berecz-féle, paraszti-vidéki gyökerű „népi kádereire” (is) építő mozgalomféleséget. Melyből a rendszerváltás forgatagában az MDF-be lépő Antall József próbált a nyugati típusú demokratikus piacgazdaságot respektáló kereszténydemokrata, „nemzeti szabadelvű” pártot csinálni.

Ez rögtön konfliktust generált a párt ősatyáival. Csurka, Csoóri, Csengey, Lezsák, Bíró Zoltán és az általuk vezetett „borzalmas tagság” (Szabó Iván megfogalmazása) nem hajlott a rendszerváltáshoz, a kormány életképességéhez szükséges józan, pragmatikus kompromisszumokra. Így a háttértárgyalások után született alkuk (kerekasztal-egyezség, MDF-SZDSZ-paktum stb.) lényegében a tagság (és a „lakiteleki törzsfők”) feje fölött dőltek el. Van tehát hagyománya az ilyenfajta pártpuccsoknak. Emiatt a betegeskedő Antall folyamatos ütközésben volt a belső oppozíciójának (és hatalmi riválisának) számító radikáljobbal. Ez végül kenyértörésbe torkollt. 1993 nyarán kizárták a pártból-frakcióból Csurkát és néhány politikai fegyvertársát.

Létrejött a MIÉP, papíron annak esélyét kínálva, hogy mérsékelt és szélsőséges jobboldal formálisan is szétválik. Valójában Antall csak úgy tudta Csurkát izolálni, aztán margóra tolni, hogy kiegyezett a csurkai gondolatokhoz nála jóval közelebb álló Lezsákkal. A nemzetközileg is szalonképtelen csurkisták eltávolításának ára az volt, hogy a „nemzeti liberálisokat” – Elek István, Debreczeni József, Furmann Imre – is kiseprűzték a pártból. Antall halála és a párt választási kudarca után „örökösödési harc” indult. Ebben Lezsák kerekedett fölül. A Szabó Iván (Szabad György, Kulin Ferenc, Kónya Imre, Pusztai Erzsébet) nevével fémjelzett liberálkonzervatív irányzat ’96 tavaszán távozni kényszerült az MDF-ből, MDNP néven hozva létre új pártot. 

A pártelnöki tisztséget megszerző Lezsák sem folytathatott mást, csak a Fidesszel szövetkező középpárti politikát, a küszöb alá zuhanó pártját Orbánék  vitték be a hátukon a törvényhozásba. De retorikailag változatlanul a Csurka nélküli „puha csurkizmust” nyomta. Gesztusokat tett a MIÉP-szavazók irányába, például már az Orbán-kormány mögötti koalíció egyik pártjának elnökeként apokaliptikus nemzethalál-víziót festő ünnepi beszédet mondott 1998. október 23-án. Kijelentvén, „a multinacionális cégek és a bevásárlóközpontok ma ugyanúgy bekerítik Budapestet, mint egykor a szovjet csapatok”. Néhány héttel ezután azonban lelépett, átadván a pártelnöki stafétát Dávid Ibolyának. 

Dávid Ibolya 1991-ben. © Bánkuti András

Épp most lesz tízéves a Dávid-korszak. Ami gyakorlatilag a Fideszről való leválás (és új önmeghatározásra törekvés) kísérletsorozata. Ez az Orbánnal szövetségben gyakorolt hatalom idején a Békejobb, a rákövetkező balliberális kormányciklus alatt Normális Magyarország címkével futott. Próbálva létrehozni a veszekedős nagypártok fölé emelkedő bölcs középerő imázsát. Viszont – lózung-és fráziszuhatagtól eltekintve – nem sokat tudhattunk meg arról, hogyan is csinálná az MDF. Mi több, Dávid Ibolya közkedveltségét pont az biztosította, hogy kerülte a megosztó, népszerűtlen, konfliktusos témákat. 

Az ideológiai újradefiniálás elmaradása miatti hiányérzetet csak fokozták a pártpolitikai cikcakkok. Egyfelől a 2002-es választás előtt feláldozták a Békejobbot, a Fórum újra Orbánnal szövetkezett. (Az emiatt csalódott „középutasok” Centrum néven szerveztek gyűjtőpártot.) Utána azonban éppen a Fidesz vádolta őket egységbontó, balra húzó politikával. A legnagyobb ellenzéki párttal való szoros barátság utolsó hívei is távoztak az MDF-ből. Vagy pedig kizárták őket. 2004 nyarán, az uniós választásokat követően a Lezsák-csapat ment át a Fideszbe, tavaly pedig az elnöknőt kihívni akaró Almássy Kornélt diszkvalifikálták. Ugyanakkor – mint a Bokros invitálását követő sokk is jelzi – változatlanul tisztázatlan, hogy amennyiben az MDF nem a térségben hagyományos tradicionalista-populista jobboldalt követné, akkor mit is akar egyáltalán.

Bokros Lajos © Túry Gergely

Nyilvánvaló, hogy a Fórum gazdaságpolitikája – szemben az etatista Orbán-tempóval – neokonzervatív. Azaz adócsökkentésben, államleépítésben, rendszerszintű reformokban gondolkodván nagyrészt fedi a liberális gazdaságfelfogást. Csakhogy a párt kevéssé hajlandó még elfogadni: szabadpiaci gazdaságfilozófiához neokonzervatív (neoliberális) szakpolitikus dukál. Olyan nagyon azért nem meglepő a Bokrossal szembeni idegenkedés. Ugyanis amennyire közeli a liberális-konzervatív piac- és államfelfogás, olyannyira elüt a két irányzat társadalom- és kultúrafelfogása. Elég abortusz- és eutanáziafronton, meleg- vagy drogügyben, egyházfinanszírozás dolgában sorba venni a princípiumokat.

Valószínűnek tűnik, hogy a nagybeteg Antall József is szívesen látott volna „borzalmas tagsága” helyett egy olyan korszerű pártot, amelyben 1992-93 táján a liberális, ugyanakkor antikommunista Fidesz és az SZDSZ Tölgyessy-szárnya egyesül az MDF elitista kereszténydemokrata-konzervatív és nemzeti liberális szegmensével. Ám nem sokat tett az ügy érdekében. A liberális-konzervatív törésvonal mélysége erősebbek bizonyult, mint a rajta verhető törékeny híd. (Ráadásul Antallt saját korlátai, a SZDSZ-t illető berzenkedése mellett pártja adottságai is fogva tartották.) A baloldal az utóbbi két választáson is a liberális kispárt SZDSZ révén tett szert koalíciós többségre.

A jobboldalnak azonban nincsenek „saját” liberálisai. (Jelenleg pedig a felmérésekből akképp látszik, nincs is szüksége rájuk.) Viszont – a hitelvesztési zuhanórepülés fázisában leledző, balra nyitott, jobbra zárt SZDSZ helyett – közép-és hosszútávon igény volna egy, mindkét oldal irányában koalícióképes, a népi-urbánus szekértábor-mentalitás dogmatikus görcseit oldani tudó, pragmatikus, világnézeti dolgokban kompromisszumképes, „józan paraszti” hozzáállással operáló mérlegnyelv-pártra. Amely – tömegpárt helyett vállalkozói-értelmiségi rétegpártként – kimondhat népszerűtlen, de racionális gazdaság- és társadalompolitikai igazságokat. Ennek belátásához persze lazítani kell az ideológiai kötőfékeken. S konzervatív létükre benyomulni a liberális vákuumba. Hamarosan kiderül, e téren mennyire maradt borzalmas az MDF-tagság.

Papp László Tamás