Az éppen most érvényben lévő, és a jövő héten a Parlament elé kerülő törvényjavaslat – egyebek között – nyitva hagyja azt a kérdést, hogy az ingatlanok értékét lakottan állapítják-e meg, vagy pedig függetlenül attól, hogy hányan élnek benne s vannak oda bejelentve. Emlékezzünk csak: amikor a rendszerváltás után eladták a benne lakóknak a fővárosi bérlakásállomány jelentős részét, akkor a lakott értéket számolták, így lehetett megvenni részletre hét-nyolcszázezer forintért az ingatlant. Teljes képtelenség, hogy az egykor állami tulajdonban lévő lakásokat úgy értékeljék fel, mintha forgalomképesek és lakatlanok lennének, s ennek alapján szabjanak ki adót. Ez még olyan enyhített formában sem képzelhető el, ahogy ebben a MSZP tárgyaló küldöttsége Bajnai Gordon miniszterelnökkel megállapodott, azaz úgy, hogy csak a 30 millió feletti ingatlanok és regisztrált vagyontárgyak adóznának, sávosan. A törvényjavaslat szerint 50 millióig 0,2 százalék lenne az adó, efölött pedig 0,5 százalék.

Kérdés azonban, hogy ki és milyen alapon számítja ki az ingatlanok értékét. Megjegyzendő, hogy már e megoldás szerint sem fizetne ingatlanadót a tulajdonosok 70-80 százaléka, még akkor sem, ha az értékbecslésnél figyelmen kívül hagynák, hogy lakott-e az ingatlan vagy sem. (Ez persze nonszensz, hiszen a bankok is figyelembe veszik, hogy egy ház vagy lakás, melyre jelzálogot jegyeznek be, forgalomképes-e.)

Szakértők úgy vélik, a felső tízezer majd kitrükközi, hogy ne kelljen adót fizetnie, például úgy, hogy céget alapít, illetve a meglévő cégeibe apportálja a társasházzá alakított ingatlant. (Erre számos példát láttunk az elmúlt években, a politika legfelsőbb köreiből is.) Talán csak a felső középosztályt – ha van ilyen – sújtaná az ingatlanadó, amelyet nyugodtan nevezhetünk vagyondézsmának, melynek – jelenlegi formájában – gazdasági haszna minimális, politikai kára viszont annál nagyobb lesz azok számára, akik bevezetik.

Érdemes felhívni a figyelmet, milyen lehangoló tapasztalatokat szerzett a magyar társadalom a vagyondézsmáról, amellyel a 20. század folyamán többször is kísérleteztek. Vagyonváltságot kívánt bevezetni 1918 novembere és 1919 márciusa között a Károlyi-kormány, pénzügyminisztere, Szende Pál több tervezetet is kidolgozott. De már ezekben az elképzelésekben is kiemelt hangsúlyt kapott a radikális társadalomátalakítás vágya és a jóvátétel igénye: mindenekelőtt a a háborús konjunktúrán meggazdagodott milliomosokat és a földbirtokosokat akarták vele büntetni.

Jól illusztrálja ezt a törekvést az 1918 végén kiadott brosúra, mely „Földet a népnek, pénzt az országnak” címmel jelent meg, Révai Mór tollából. Ebben olvashatjuk: „Az államnak sok millió hold földet kell az új birtokelosztás útján apró birtokrészekre felosztva, új tulajdonosaik birtokába juttatni és sok milliárd koronát kell e közvetítő tevékenysége révén a saját javára behajtania. Ezekkel a milliárdokkal kell leapasztani a hadikölcsön adósságát és természetesen fokozatosan az azok kamatoztatására szükséges adóösszegeket. Azokkal a földbirtokosokkal szemben, akik birtokuk tetemes részét átadták a vagyonelosztás céljaira, természetesen elesik a további, úgynevezett egyszeri vagyonleadás, a vagyondézsma kötelezettsége, mert hiszen az ő vagyonuk révén jut az állam a hadikölcsön apasztásának tetemes összegeihez. Az osztó igazság elvénél fogva azonban természetes dolog, hogy ez a vagyondézsma, amely nélkül rendkívüli terheinktől megszabadulni aligha fogunk, azokat a birtokosokat, kikre nem jutott a sor a birtokelosztási műveletnél, éppúgy fogja terhelni, mint a többi nembirtokos osztályokat, akiknek vagyondézsma alá eső vagyonuk van.”

1920-ban az ellenforradalmi rendszer újra elővette, és a gyakorlatban meg is valósította a vagyondézsmát, tekintettel arra, hogy „a területében és népességében erősen megcsonkított, ezernyi gazdasági és társadalmi problémával küzdő ország, amelyet ráadásul még pénzügyi válság is sújtott, nehezen tud kilábalni nehéz helyzetéből.” 1921 tavaszán Hegedűs Lóránt, a Bethlen-kormány első pénzügyminisztere egyszeri, 25 százalékos vagyondézsma kivetését javasolta. Bár ezzel a kormány tagjai sem értettek egyet, mérsékeltebb formában mégis a törvényhozás elé került, s augusztus végén megszületett az 1921:XLV. tc. az ingatlanok, a felszerelési tárgyak, az áruraktárak, az ipari üzemek és egyéb jószágok vagyonváltságáról.

1945 decemberében az infláció megfékezése céljából kivonták a forgalomból a pengőbankjegyek 75 százalékát, amit a “vagyondézsmával” indokoltak, majd 1947-tól ezen a címen adókat vetettek ki, az ipari vállalatok hasznát maximum 5 százalékban, az idénycikkeket előállító cégekét 8 százalékban határozták meg. Az ezt meghaladó hasznot a vállalatoknak be kellett fizetniük az államkincstárba.

Rákosi nagygyűlésen beszél. A havi jövedelmet 3000 forintban maximálta

Az állandósuló vagyondézsma előkészítette a szovjet minta szerint végrehajtott államosításokat. 1947 szeptemberében Rákosi Mátyás bejelentette, az egy hónappal korábban beindított hároméves terv sikere érdekében „el kell kobozni mindazoknak a vagyonát, akik hamis forintmérleget nyújtottak be, hogy így kivonják magukat a vagyondézsma alól. A hároméves terv tartamára senkinek se lehessen 3000 forintnál nagyobb összjövedelme. Az ezt meghaladó összeget az állam vegye kényszerkölcsön formájában a hároméves terv beruházásaira igénybe” – adta ki az utasítást.

Mindezek után kifejezetten bizarrnak tűnik, hogy mind bal-, mind jobboldali politikusok újra elővették a „vagyondézsma” ötletét, melynek adekvát megvalósulása az ingatlanadó jelenlegi tervezte. Elég, ha itt idézzük a Balra magyar! című, 2009 elején megjelent, programadó dolgozatot, melynek egyik megfogalmazója, Szanyi Tibor MSZP-s képviselő volt. Igaz, ő rögtön jelezte, hogy a szociális igazságtétel szempontjából elsősorban a pénzügyi szférára kellene kiterjednie a törvényhozás figyelmének. „De mit sem ér a vagyondézsma, ha az okokat nem számoljuk fel. A szigorú és átlátható pénzügyi szabályozás elsőrangú kérdés…”.

Zlinszky János, jobboldali lapokban publikáló volt alkotmánybíró írta a Heti Válasz hasábjain 2006 novemberében: „Megfontolható lenne egyszeri vagyondézsma a privatizációs nyereségek, a mértéktelen pénzintézeti és mamutvállalati hasznok élvezőivel szemben, a túlzott költekezés bevallott időszakában visszamenőleg, tehát 2002-től”.

Az ingatlanadónak álcázott vagyondézsma legnagyobb problémája nem is a technikai részletekben, az összeghatárokban, az értékbecslésben illetve az adózási sávok meghatározásában rejlik. Egy ilyesfajta, a társadalom egyes köreit érintő, másokat viszont megkímélő radikális vagyonelvonást célirányos politikai kampánnyal lehet csak megalapozni, mely csak akkor lehet hatásos, ha egy létező történelmi traumára hivatkozva kihasználja az e csoportokkal kapcsolatos ellenérzéseket. Földbirtokosokkal, hadimilliomosokkal, az inflációt kihasználó tőkésekkel a Bajnai-kormány nem szolgálhat, szerencsére a közelmúltban háborút sem vesztettünk.

Abszurd lenne, ha a jelenleg hatalmat gyakorló politikusok „előkelő idegenként” tekintenének a rendszerváltást követő „spontán privatizációra”, melynek személyesen is haszonélvezői voltak. Hogyan lehet vagyonadóval sújtani a nagy értékű lakásokat és nyaralókat, melyekre egyesek adózott jövedelmükből tettek szert, miközben mások, a legügyesebbek, óriási, adózatlan vagyonokat halmoztak fel külföldi bankszámlákon, mondjuk ingatlanspekulációkból, miközben vagyonnyilatkozatuk egyetlen komolyabb, értékesebb ingatlant sem tartalmaz? És hogyan kísérletezhet most szociális vagyondézsmával egy olyan párt, mely mindeddig a neoliberalizmus eszméit ültette át a gyakorlatba, s egészen addig tartotta magát dogmáihoz, míg csődbe nem vitte Magyarországot?

Pelle János