A liberális Süddeutsche Zeitung június 16-ra időzítette „Vész Magyarországon” című cikkének megjelenését. Ebben a szerző az európai választások eredményei alapján félreveri a harangot, arra hivatkozva, hogy miközben Magyarországon különösen súlyos a válság, és a legnagyobb parlamenti pártok nem tudnak, illetve nem akarnak tenni ellene, „a szélsőjobboldal nyomás alá helyezi az államot”. A cikk írója szerint már most is veszélyben vannak a kisebbségek és a baloldali, liberális értelmiségiek, s nincs messze az idő, amikor az egyre erősödő, a szomszédos országokkal szemben területi követelésekkel fellépő radikális nacionalisták közvetlenül fenyegetik majd a Kárpát-medence békéjét és nyugalmát.

Michael Frank egyenesen az Európai Unió beavatkozását sürgeti, bár ennek formáját nem konkretizálja. Elég vészesnek láthatja a helyzetünket, ha már intervencióról vizionál. Holott azon kívül, hogy a Jobbik 14,77 százalékot ért el a „tét nélküli” EP-választásokon, és három képviselőt küldhet Brüsszelbe, lényegében nem sok történt kis hazánkban. Milyen hangon szólalna meg egy nyugati liberális lap, ha a szélsőjobboldal valóban fenyegetné a magyar demokráciát és Európa békéjét?

Kevesen örülnek a Jobbik előretörésének, és magam semmiképp sem tartozom közéjük. De érdemes lenne, különösen Németországban eltűnődni azon, mi lehet az oka annak, hogy egy két cikluson keresztül, immár nyolcadik éve kormányzó baloldali koalíció hívei, éppen azokon a területeken, ahol eddig túlnyomó többségben voltak, tömegesen fordultak el a Magyar Szocialista Párttól, és a Jobbikra adták a szavazataikat? A Jobbik meglepő sikerét elsősorban a szocialisták által folytatott neoliberális gazdaságpolitika elleni tiltakozásnak köszönheti: a felmérések szerint hatból öt szavazó az MSZP-ből pártolt át hozzá, s csak egy a Fideszből. A cigányellenes, antiszemita szélsőjobb vonzereje a rendszerváltás után állandó maradt, a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöb, öt százalék körül járt. Az 1998-as választáson meghaladta azt, 2002-ben és 2006-ban viszont jócskán alatta maradt.

A Süddeutsche kísérő fotója

Mi újat tudott mondani a Jobbik, hogy most ennyien szavaztak rá? Nem a radikális nacionalisták táltosodtak meg, és jelentenek veszélyt a magyar demokráciára, hanem a baloldal vesztette el az erejét, a jövőképét. Kisebbik pártja, az SZDSZ, mely élen járt a hazai cigányság problémáinak ultraliberális receptekkel való kezelésében, egyenesen megsemmisült, a szétesés fázisában van. Ha Magyarországon valóban vész van, ahogy ezt a Süddeutsche Zeitung írja, akkor azért nem kis mértékben felelős a „megtervezett rendszerváltás”, melyre egykor a baloldali értelmiségiek, „a civil kurázsival rendelkező bátor emberek” olyan büszkék voltak. Ami napjainkra politikai patthelyzetté, kilátástalan sodródássá alakult, és ezt szimbolikusan is illusztrálta a Nagy Imre-temetés huszadik évfordulójának kényszeredett, rendőrkordonok közé szorított, néptelen megünneplése.

Aggódni persze mindig lehet Magyarországért, s erre most több ok is van, mint mondjuk tíz éve. Ezt tette nemcsak Michael Frank, de Yehuda Lahav izraeli újságíró is nemrég a Haaretz hasábjain. Ő szintén az antiszemita szélsőjobboldal térnyeréséről írt annak kapcsán, hogy Szima Judit, a Tettrekész rendőr szakszevezet vezetője megállapodást írt alá a Jobbikkal. Lahav cikkéről írta Novák Attila, a Szombat szerkesztője nemrég: „…ezek a kritikus cikkek torzak, hamisak és manipulatívak. Elsősorban azért, mert a bonyolult magyarországi politikai-társadalmi valóságból kiemelnek egy-két valóban kritikára okot adó jelenséget, s azonosítják azokat a teljes magyar valósággal. Ezek a jelenségek olyanok, amelyeket a nyugati vagy – a Haaretz esetében – az izraeli zsidó közvélemény a történelmi sémák alapján könnyen dekódolhat és különösképpen alkalmasak arra, hogy az országról teljes egészében sötét képet fessenek.”

A Süddeutche Zeitung cikke tovább megy Lahav bírálatánál. Tényként közli, hogy Magyarországon "nyílt utcán kritikus értelmiségieket támadtak meg és ütöttek le, lakásokat romboltak le, a romák ellen pedig gyilkosságok sorozatát hajtották végre". Utóbbiakat összefüggésbe hozza a Jobbik által létrehozott Magyar Gárdával, amely egyenruhában és fasiszta zászlókkal menetel, falvakat terrorizál, és katonás eskütételek keretében a "cigánybűnözés" ellen és egy "tiszta magyarságért" agitál. Legfőbb újdonsága azonban nem az, hogy hipotéziseket közöl tényként, hanem az, hogy úgy véli: a szélsőjobb fenyegetésével szemben a magyar politikai váltógazdaság sem nyújt megoldást. Michael Frank feltételez dolgokat és azokból rögtön következtetéseket von le: „akkor sem oldódik meg a probléma, ha a Fidesz megnyeri a következő választásokat. Orbán esküje arra, hogy soha nem szövetkezik a Jobbikkal, a szélsőjobboldal európai parlamenti választási sikere óta különösen üresen cseng. Évek óta hasonló nézeteket képviselt, anélkül, hogy egyértelműen elítélte volna az erőszakra uszító, nyíltan rasszista felhívásokat”.

A Jobbik előretörése valóban aggasztó, s ezzel párhuzamosan nap mint nap felháborító provokációk is történnek. Ilyen például, hogy a holokauszt Duna parti áldozataira emlékeztető bronzcipőkbe ismeretlen tettesek sertéslábakat helyeztek. De az aljas fantázia tobzódásával szembesülve sem szabad elveszítenünk a higgadtságunkat, hiszen a provokáció politikai háttere homályos, ebben a szakaszban rendőrségi kérdés, ugyanúgy, mint a titokzatos hátterű cigány sorozatgyilkosságok. Utóbbiak felderítését a kormányzó szocialistáknak kell szorgalmazniuk, mint ahogy a Jobbik előretörését is elsősorban a szocialistáknak kell kezelniük, 2010 márciusáig, ameddig hatalmon kívánnak maradni.

A soron következő választási kampány persze számos kérdést vet fel, melyre a hazai belpolitikai helyzetet kevéssé ismerő külföldi „média-antifasiszták” nehezen tudnak tanácsot adni. Vajon a Jobbikot fasiszta, náci pártnak tekintsék-e a demokratikus pártok, s így kezeljék-e a következő kampányban, vagy sem? Az SZDSZ stratégiája az EU-választás előtt kontraproduktív volt: ahelyett, hogy elriasztotta volna a választókat, vonzerőt gyakorolt rájuk az „ingyen nyilvánossággal”. Részben ez is magyarázta Morvai Krisztina sikerét. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy sikerével a Jobbik vezetése is dilemma elé került: amennyiben engedményeket tesz saját szélsőségeseinek, azaz enged a politikai antiszemitizmus csábításának, önmagát marginalizálja, kiírja magát az európai politikai kultúrkörből.

Amennyiben a Jobbik tábora stabilizálódik – ami persze nem biztos, mert a közvélemény érzékeli a különbséget az EP-választások és az országgyűlési választások tétje között –, akkor feltételezhető, hogy a párt 2010 tavaszán az első fordulóban, nagyobb részvétel mellett is tíz százalékot meghaladó szavazatot szerez. Ez azonban a mai európai viszonyok között még nem tekinthető tragédiának. A politikai mezőny általános jobbra tolódását érzékelve, a Fidesz átpozicionálhatja magát, hogy vonzó legyen a csalódott baloldali középosztályi csoportok számára, amit már sokan sürgettek. Ráadásul a Jobbiknak, parlamenti pártként, meg kell szelídülnie. Előbb-utóbb fel kell hagynia a radikális demagógiával – azt ugyanis sem Michael Frank, sem pedig Yehuda Lahav nem képzelheti, hogy Vona Gábor és pártja polgárháborút robbant ki, hogy így ültesse át a gyakorlatba zavaros eszmevilágát. Miután Michel Frank belelovalta magát egy nem létező helyzet és az abból következő Armageddon leírásába, oly mértékben megrettent, hogy az Európai Unió beavatkozásáért kiált – ezzel hiteltelenné téve még azt is, ami cikkében realitásként értékelhető.

Pelle János