Már régóta töröm a fejem azon, hogy melyik a legjobb kifejezés arra a folyamatra, ami most nálunk történik és aminek szele immár elérte déli szomszédainkat is. Nálunk Ságon az ilyenre azt mondják, hogy „szarkeverés“. Mert így nevezik azt, az első látásra célszerűtlennek látszó tevékenységet, amiről később kiderül, hogy mégiscsak van valamilyen célja. Jelen esetben az, hogy úgy tereli el a figyelmet a keverő hozzá nem értéséről (rosszindulatáról, feleslegességéről), hogy a környezetét fröcsköli le ürülékkel. Mégpedig úgy, hogy a végén már maga a Jóisten sem tudja, hogy ki volt az, aki a szóban forgó anyagot keverte és ki lett lefröcskölve.

A keverésben élenjáróknak köszönhetően keveredtünk bele mi, szlovákok és magyarok ebbe a nyelvtörvény ügybe. Éltünk itt egymás mellett, morogva, szorongva de többé-kevésbé mégiscsak békességben. Figyeltük a válság alakulását, a munkanélküliségi rátákat, és számolgattuk, hogy mikor kerül ránk sor. Persze titokban mind abban reménykedtünk, hogy az a sok tehetséges fiatalember odafent majdcsak kitalál valamit, és mi mégsem kerülünk sorra.

Hunčík Péter

Pszichiáter, etnopszichológus, író. Ipolyságon született 1951-ben. 1976-ban a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett orvosi diplomát. Azóta orvosi tevékenységet folytat, 1988-tól pszichiáterként dolgozik. 1989-ben a Nap című lap alapító főszerkesztője. 1990 és 1992 között Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök egyik tanácsadója. 1993-tól megszűnéséig a Márai Sándor Alapítvány igazgatótanácsának elnöke, 1997-től az alapítvány égisze alatt működő Európai Kommunikációs Tréningközpont vezetője. A szlovákiai Dunaszerdahelyen él. Legutóbbi kötete, a Határeset, a Kalligram kiadónál jelent meg 2008-ban.

De mostanra kiderült, hogy az a sok tehetséges fiatalember odafent nem a válság megoldásával foglalkozott, hanem azzal, hogy mi, állampolgárok kevesebbet foglalkozhassunk a válság következményeivel. Ezért szerkesztettek egy olyan jogi opuszt, amit az alkotókon kívül senki más nem ért, amit mindenki úgy olvas és magyaráz , ahogyan akar, és amire az égvilágon senkinek sem volt szüksége. Az egész csak arra jó, hogy felkorbácsolja az emberek érzelmeit és gyűlölködést szítson. Pedig a jelenlegi helyzetben Szlovákiának ez hiányzik a legkevésbé.

Amire valóban szüksége volna, az az, hogy meggyőzze a világot: ez a fiatal állam ténylegesen jól működő európai közösséget alkot, ahol nemcsak a gazdasági mutatók jobbak az európai átlagnál, de ahol a kultúrában is képesek vagyunk elérni a legfejlett európai közösségek szintjét. Ezen kívül pedig biztosítani tudjuk az országban élő különféle etnikai csoportok békés együttélését is.

S mindezt alátámaszthatnánk például azzal is, hogy nálunk nincsenek etnikai sírok, mert a szlovákok és magyarok tömegesen nem gyilkolták egymást. (Aki pedig mást állít, az rosszindulatú manipulátor, akinek Horvátországban a helye, de nem a tengerparton, hanem Vukovárban ahol az elkülönített szerb és horvát temetőkben tanulmányozhatja azt, hogy mit is jelent valójában az a szó, hogy genocídium.) De mi ehelyett alkotunk egy olyan abszurd nyelvtörvényt, amelyik nemhogy a kisebbség nyelvét védené a többséggel szemben hanem éppen fordítva.

Merthogy az a sok tehetséges fiatalember odafent azt állítja, hogy nálunk igenis létezik a fából vaskarika, vagyis, hogy a magyar kisebbség asszimilálja a szlovák többséget. Kérem őket, vessenek egy pillantást az elmúlt 90 év statisztikai adataira. Máris félredobhatják az egész nyelvtörvényt! Azután pedig végre foglalkozhatnának azzal, amiért a fizetésüket kapják.

Vagyis ügyködjenek azon, hogyan kellene megoldani a szlovák kultúra jobb finanszírozását, hogyan lehetne komplex módon bemutatni a szlovák kultúra alkotásait a nagyvilágnak, úgy ahogy a csehek, lengyelek és magyarok teszik. Teremtsenek művészeinknek lehetőséget arra, hogy szerte a világon bemutathassák, milyen a szlovák táncművészet, színházkultúra, filmművészet, festészet és irodalom. Merthogy egy kis országnak a kultúra az igazi valutája. A másik nyelvének visszaszorítása helyett dolgozzanak a szlovák irodalmi nyelv művelésén és az olvasáskultúra fejlesztésén , mert hiába lesz minden nyelvtörvény, ha az emberek elfelejtenek olvasni.

Ott van a kulturális örökség kérdése: védeni és óvni kellene a többszáz éves várakat és városközpontokat, az értékes könyveket és kiadványokat, a múzeumok gyűjteményeit, hiszen az egykor Horné Uhorskonak nevezett földdarabon jóval több érték maradt meg, mint egész Magyarországon!! De ha így folytatják, mindez hamarosan tönkremegy.

És ha már a kultúra ambiciózus fiataljai mindenképp a magyarokkal akarnak foglalkozni, akkor figyelmükbe ajánlanék több tucat olyan magyar művészt és államférfit, akik a mai Szlovákia területén születettek vagy alkottak, tehát ily módon beletartoznak a szlovák kultúrába is. Foglalkozzanak velük is, de csakis korrekt, objektív módon és higgyék el, hogy mindezzel több hasznot termelhetnek az országnak, mint a legnagyobb „szlovák“ autógyár.

Hunčík Péter
Dunaszerdahely, 2009. augusztus

A cikket a Týždeň című hetilap szíves hozzájárulásával közöljük.