Bogdan Góralczyk: Ha a varsói gyors begördül a Keletibe 

A címben jelzett „varsói gyorsot” jobban ismerik Magyarországon, mint Lengyelországban. A kifejezés akkor bukkant fel, amikor nem sokkal a rendszerváltás után váratlanul visszatértek a posztkommunisták a hatalomba. Ez először lengyelföldön fordult elő 1993-ban, amire Für Lajos honvédelmi miniszter úgy reagált, hogy Varsó elesett. Alig telt el fél év, és Budapest is „elesett”. Ezzel sajátos párhuzam alakult ki néhány esztendőre: ami a Visztula mentén történt, kisvártatva megismétlődött a Dunánál. Később lassan felülkerekedett a két ország eltérő arculata, történelme, politikai hagyománya, szomszédsága. A varsói gyors már nem futott be a Keleti pályaudvarra, a szerelvényt különféle márkájú, minőségű és más-más áron kínált személyautók kezdték felváltani.

Az utóbbi időben mintha helyreállna a korábbi állapot. Lengyelországban 2001 és 2005 között újfent a posztkommunisták kormányoztak, akik akkorra már tekintélyes javakat kanyarítottak ki maguknak az egykori állami tulajdonból. Gazdagok voltak, szélsőséges liberálisként viselkedtek, megfeledkeztek a választóikról. Továbbra is ott lengett zászlajukon a társadalmi igazságosság jelszava, de tetteik valami másról árulkodtak. Nem jól sáfárkodtak a hatalommal, belső viták kezdték feszíteni pártjukat, ami ilyenkor teljesen természetes.

Bogdan Goralczyk

Aleksander Kwaśniewski köztársasági elnök, a baloldali tábor megkérdőjelezhetetlen vezetője végül megbuktatta Leszek Miller kabinetjét. Az új kormányfő egy pártonkívüli szakember, Marek Belka közgazdász professzor lett, aki bejelentette – 2004-et írtunk ekkor –, hogy „csupán átmenetileg tölti be ezt a posztot”. Egy évre kötelezte el magát, ezt az ígéretét megtartotta, az esedékes választásokon nem is indult. De addig számos hasznos dolgot vitt végbe a gazdaságban. Igen határozottan rendbe szedte az ágazatot, mivel erényt tudott kovácsolni abból, hogy kimaradt a párton belüli csatározásokból.

Ez kísértetiesen hasonlít a mostani magyarországi helyzetre, emiatt érdemes talán folytatni a párhuzamot. Mi történt Lengyelországban a 2005-ös választások után? A baloldal és a liberálisok összeomlottak. Két jobboldali párt győzedelmeskedett. Az egyik populista, nacionalista, nemzeti, jóllehet gazdasági programját tekintve baloldali – ez a Törvény és Igazságosság (PiS); a másik centrista, liberális, egyszersmind kereszténydemokrata – ez a Polgári Platform (PO). A választásokat megelőzően a lengyel média szinte szünet nélkül harsogta, hogy megszületik majd a Nagy Koalíció, a pártnevek lengyel rövidítéséből a POPIS, ami magyarul annyit tesz: siker, jó szereplés. Közvetlenül a választások után azonban a két párt – bár programjaikban és eszmeileg közel állnak (legalábbis gazdasági téren) – összeveszett egymással, és ez a zsigerekbe ivódott „haragszomrád” a mai napig is tart. Más szóval, a várakozásokat beteljesítő egyesülés ábrándnak bizonyult, a jobboldali tábor megosztottá vált.

A POPIS, amiről a lengyel közfelfogás azt gondolta, hogy a „legjobbak kormánya, akik jelen pillanatban rendelkezésre állnak az országban”, tehát nem valósult meg. Ehelyett egy egzotikus koalíció jött létre a PiS, a Kaczyński-fivérek vezetésével, baloldali és jobboldali szélsőségesek részvételével, akik kicsiny, de annál türelmetlenebb, hatalomra éhes pártokból érkeztek. A koalíció két év alatt szétvetette önmagát, ezért 2007 őszén előrehozott választásokat kellett kiírni. A Polgári Platform – Donald Tusk – meggyőző fölénnyel diadalmaskodott, annak köszönhetően, hogy a társadalom belefáradt a bukott kormány által okozott káoszba (no meg a szélsőségesek cselekedeteibe).

Egyedül a korábban kormányzó szocialisták nem voltak képesek soraikat rendezni. Egyre inkább szétforgácsolódtak, veszekedéseikkel még tovább süllyedtek, eszmeileg és célkitűzéseikben mind jobban meghasonlottak. Ez napjainkra sem változott, a közvélemény-kutatások szerint jelenleg a választókorú népesség hat-nyolc százalékának támogatására számíthatnak.

Ha jól értelmezem a lengyelországi előjeleket, megállapíthatom, hogy a rendszerváltás után két évtizeddel kimerültek a posztkommunista tábor természetes erőtartalékai. Vezető politikusaik aránytalanul meggazdagodtak és liberálisok lettek. A társadalom mindezt látja – és büntet, mégpedig a szavazócédulájával. A fiatalok nem özönlenek a baloldalhoz, mert karriert akarnak csinálni és sok pénzre áhítoznak. Nézeteiket tekintve konzervatív-jobboldali liberálisok. Miként lehetne összehangolni vágyaikat az erős nemzeti táborral? Íme, ezzel a kihívással kell megbirkóznia Orbán Viktor leendő kormányának. Ezt a kihívást hozza a Keleti pályaudvar érkezési csarnokába hamarosan ismét begördülő varsói gyors.

A szerző a Varsói Egyetem tanára, publicista, diplomata. 1991-98 között Budapesten szolgált, 2003-tól 2008-ig a Lengyel Köztársaság thaiföldi, fülöp-szigeteki és mianmari (burmai) nagykövete volt.

(Fordította: Tischler János)

Lengyel László © Stiller Ákos

Jön-e a varsói gyors? Beválik-e nálunk a lengyel modell? Végig kell-e mennünk a neonacionalizmus valamennyi állomásán: bukó szocialista kormány, majd szakértő vezette kabinet, utána bosszúálló és Európától elzárkózó, szélsőjobbal együttműködő jobboldal, majd megkönnyebbülést hozó középjobb kormányzás? Elismerem, hogy én is szoktam ijesztgetni ezzel barátaimat, mert a liberálisok szétesése után és a szocialisták zsugorodásának láttán nem nagyon marad más forgatókönyv, mint a nagy és kétlelkű Fidesz, a vele „gyűlölök és szeretek” viszonyban lévő Jobbik kormány-ellenzék párosa, és a kiszorult, senkinek se kellő baloldal szcenáriója.

Az ezredfordulón elinduló neonacionalista hullám, amely Nyugat-Európában gyűlölködő idegenellenességben, Kelet-Európában kisebbség-, Európa- és globalizációellenes dühökben nyilvánult és nyilvánul meg, kézenfekvő reakciója volt a megemésztetlen európai bővülésnek és a sikertelen rendszerváltásoknak. A magyar társadalomban az 1989-es rendszerváltás a lehető legnépszerűtlenebb. Európa – a szabadság, a demokrácia, a piac – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a magyar társadalom többsége nem érzi magát közelebb álmaihoz.

A nemzet és múltja, a nemzetállam és gyökerei ismét fontosakká váltak. Ennek a neonacionalista hullámnak hátteret adott, hogy 2001. szeptember 11-e után az amerikai politikai és ideológiai doktrína is neo-nacionalistává vált és élénken támogatta a színes forradalmakat Kelet-Európában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten, nemcsak Oroszországgal, de Nyugat-Európával szemben is. A kelet-európaiakat a megtisztelő „fiatal Európa” címmel tüntette ki az „öreg Európával” szemben az amerikai hadügyminiszter, és az „ifjú Európa” nemcsak a leghűségesebb szövetséges, de a követendő gazdasági modell pozícióját is elnyerte. A lengyel Kaczyński-ikrek joggal hihették, hogy Amerika mindig támogatni fogja őket Oroszországgal és Németországgal (az Európai Unióval) szemben. A neonacionalisták nem voltak egyedül: ha támogatták Amerikát Irakban és Afganisztánban, a „színes forradalmakban” és/vagy követték az amerikai gazdasági útmutatást, vétózhattak az EU-ban, kikezdhettek Oroszországgal és nyugodtan megtaposhatták a baloldaliak, a liberálisok politikai sírját.

De vajon ad-e lehetőséget ma a neonacionalizmusra a világ? Miért ne? A gazdasági válság brutálisan csapott le Kelet-Európára. Mintaországokból – Magyarországot kivéve a többiek azok voltak – beteg országokká váltak. Modelljeik megroppantak. Egyre több az állástalan, a társadalmi feszültségek nőnek. Európa, a világ távolabb van, mint valaha. Minden ok megvan a jobboldali vagy baloldali, elzárkózó, nemzetállami neonacionalizmus fölgerjedésére és győzelmére. A választók többsége érzelmileg el van kötelezve a külvilággal és saját kisebbségeivel szemben. Bűnbakok, bebörtönzésre, lincselésre alkalmas népcsoportok meghatározására kész. Bárki lehet bűnbak.

Hagy-e a válság lehetőséget az elzárkózásra? Lehet-e ugyanazt végigcsinálni, amit a Kaczyński-ikrek vagy Robert Fico végigcsináltak egy egészen más világgazdasági és politikai helyzetben? Obama Amerikájának megváltozott politikája hagy-e teret ehhez, amikor éppen most egyezett ki az Európai Unióval és Oroszországgal, és zárta le végleg a „színes forradalmakat”? Az ír népszavazással megerősödött Unió engedi-e, hogy neonacionalista ugrándozásba kezdjen az IMF-re és rá szorult Kelet-Európa? Minden lehetséges.

A civilizált világ nem szokta beváltani a reményeket – nyugodtan befuthat a varsói gyors és tombolhatnak a magyar Kaczyński-ikrek. „Intézményesített elégedetlenség, felajzottság, mohó bírvágy, a tények agresszív tagadása, konok ragaszkodás mindenféle kiagyalt fikcióhoz, folytonos követelődzés, szűnni nem akaró összeférhetetlenség, ellenségeket szerezni, barátokat magunk ellen hangolni – nem ez a legjobb módja annak, hogy egy ország javítson a helyzetén, még akkor sem, ha nagyon rossz a helyzete” – írta Sebastian Haffner a német hisztéria kapcsán. A magyar hisztéria itt van a nyakunkon. „A szellem megrettent, amikor látszólagos győzelme és érlelődése korszakának végén váratlanul a Semmivel találta magát szemben” – jegyezte föl Hesse. Mi lesz, ha Semmi se fut be a Keletibe?