Az elmúlt húsz évben a tulajdoni változásokkal szembeni teljesíthetetlen, irracionális kívánságok és a sorozatos privatizációs botrányok logikus következménye az újraállamosítási tendenciák felerősödése , valamint az a szándék, hogy fenn kell tartani az állami közszolgáltatás monopolhelyzetét. Ennek legutóbbi megnyilvánulása a pécsi vízmű külföldi résztulajdonosának „utcára rakása”, illetve az OrangeWays távolsági magánbuszok üzemeltetési engedélyének megtagadása. Nem önmagában a döntésekkel van baj. Mindennapos dolog a gazdasági életben, hogy egy köz-és magántulajdonú hibrid vegyesvállalat befektetőinek útja elválik. Az is gyakran megesik, hogy a szakhatóság nem engedélyez valamit.

Döbbenet a módszert és indoklást tanulmányozva öntheti el az embert. Nyilvánvaló: amennyiben valaki közműnél gazdasági bűncselekményt és/vagy gazdaságtalan, inkorrekt üzemelést feltételez, joga (önkormányzati vezetőként egyenesen kötelessége) feljelentést, cégjogi intézkedést tenni. Jogerős ítélet végrehajtása és rendőri intézkedés útján a gyanúsított elkövető törvényesen eltávolítható a cég épületéből. De önkényesen, önhatalmúlag kirakni a tulajdonostársat (vagy képviselőit) finoman szólva nem européer tempó. Ilyen erővel bármelyik cégtulajdonos, akinek vitája keletkezik üzlettársával (netán lopással, pazarlással gyanúsítja a másikat) fizikai erő gyakorlásával kizárhatja ellenlábasát a vezetésből. „Válást” a közös megegyezés hiányában cégeknél csak bíróság mondhat ki.

Az nem eljárás, hogy amennyiben nincs konszenzus a felek között a vagyonmegosztás, kivásárlás dolgában, akkor magánhadsereg bevetésével teremt egyikük kész helyzetet. Ha egy magánszemély ezt nem teheti meg, akkor politikus még kevésbé. Először kell bírósághoz fordulni, nem pedig utólag, „cégfoglalás” után pereskedni. Vagy különben ezen vérszemet kapva holnaptól válófélben lévő magánemberek fogják egymást izomagyú segéderőkkel kihajítani a közös lakásból.

Ha lehet, még cifrább a magánbuszok elkaszálásának története. Az OrangeWays „magasabb színvonalú szolgáltatást nyújtott volna a Volán-társaságoknál, velük ellentétben, állami támogatás nélkül. „A tárca többek között ezt a magas színvonalat kifogásolta.” – hivatkozik a témáról írt riport a szürreális hivatali okoskodásra. Kilóg a lóláb, de nagyon. A Volán-társaságok nyilván nem akarják feladni kényelmes, monopolhelyzetűket.

Egyértelműen nem puszta jogi vitákról van szó. Fenti szándékok ösztönzője lehet egyfajta piac-és tőkeellenesség. Mely a jogszabályok rugalmas, kreatív felfogásával lehetőséget teremt a magántulajdon bizonyos ágazatokból történő kiszorítására vagy kizárására. Ugyanilyen tényezők motiválták a gigantikus posztkádári ellátórendszerekbe (pl. egészségügybe) szánt tőkebefektetések megfúrását, elszabotálását. Mostanra a társadalom nagyobbik része kifejezetten ellenséges a magántulajdon térnyerésével szemben. Aminek okai történelmi félmúltunkban gyökereznek. 

Magyarországon a jelenkori népi köztudatban mind az államosítás, mind a privatizáció fogalmához alapvetően negatív jelentéstartalmak tapadtak. Ráadásul a kettővel szembeni ellenszenv paradox módon gyakran egy tőről fakad. Hazánkban az 1948-49-es államosítások idején – ellentétben a nyugati államok tulajdonszerzési módszereivel - tömegeket fosztottak meg mindenféle kártalanítás nélkül a vagyonuktól. Nemcsak a nagytőkéseket, de a kis-és középvállalkozók, egyéni ingatlantulajdonosok százezreit is. Közhatalmi szintre vitt einstand volt ez a javából. Továbbá jelentős törvényi akadályokat gördítettek az egyéni gyarapodás, vagyonosodás, tőkefelhalmozás elé. Emiatt (illetve azért, mert a köztulajdonba vétel a szolgáltatások minőségjavulása helyett azok drámai romlását eredményezte, továbbá folyamatossá tette a hiánygazdálkodást) , a lakosság komoly fenntartással tekintett az államközpontú gazdaság-és társadalompolitikára.

A kádárizmus hanyatlása és a rendszerváltás éveiben a magántulajdon (s az azt létrehozó privatizáció) valamiféle mitikus csodafegyverré lényegült. Mely gyógyír az összes bajra. Lévén, hogy a magánosítást irreális elvárások övezték, a végeredmény kizárólag csalódás lehetett. Tulajdonképpen a privatizáció (és a vele összefonódó kárpótlás) az egykori kifosztott tulajdonosok jelentős hányadának éppúgy kiábrándító volt, mint a lakosság millióinak. Egyrészt a ’40-es évek vége előtti állapotot képtelenség lett volna maradéktalanul helyreállítani. Főként, hogy a magyar tulajdonszerkezet a zsidótörvények, majd a Holokauszt alatti jogtipró kisajátítások miatt már a Horthy-rendszerben torzulásnak indult. Eme hatalmas igazságtalanságokat ennyi idő után már csak felemás, részleges jelleggel tudták orvosolni.

Az alkalmazotti rétegekben is jórészt negatív benyomások rögzültek a piacosításról. Az új tulajdonos megjelenése együtt járt a leépítésekkel. Vagyis a „kapun belüli munkanélküliség” felszámolásával. Ez sokként hatott a teljes foglalkoztatottság langymelegében szocializálódott emberekre. De az állásban maradtak is zokon vették, hogy a nyugati munkamorált követelő vezetés nem akart (s persze nem is tudott) nyugati béreket fizetni. Hisz Magyarország vonzereje többek közt épp a relatíve képzett munkaerő olcsóságában rejlett.

Tovább rontotta a privatizáció hírnevét a kontraszelektált állampárti elit abban való részvétele. Jogosan keltett morális visszatetszést, hogy azok szakítanak zsíros falatokat a köztulajdonból, akik a törvénytelen államosításokkal létrejött rezsim gazdasági káderei voltak. (Nem csoda, elterjedt a korábbi szocialista szlogen parafrázisa: „Tiéd a gyár, de magamnak privatizálom.”) Erre pedig feltette a koronát a privatizációs botrányok végtelen sorozata. Leszögezendő: a bűncselekmény útján való gazdagodás természetszerűleg üldözendő. Viszont tévútra lépünk, ha ezért főbűnösnek a tulajdonost, általában a magántulajdont és a kapitalizmust tesszük meg. Holott ami az elmúlt húsz év privatizációjában bűn volt, az elsősorban nem a kapitalizmus, hanem az állam vétke, hibája, fogyatékossága. Hisz amennyiben egy állam önkényuralmi és/vagy paternalista kontraszelekción, protekción alapszik, csapnivalóan működteti a szolgáltatásokat, akkor nyilvánvaló, hogy privatizálni is dilettáns és korrupt módon fog.

Azt a helyzetet, amikor a privatizálás után állami monopólium helyett nem szabadpiaci verseny, hanem kvázi, de facto magánmonopólium lesz – ha már közművek és közszolgáltatások apropóján íródik eme cikk – a piacpártiaknak illik legjobban kárhoztatni. Mivel közműfronton ez történt. Holott a közműves cső-és vezetékhálózatot nem így, ilyen formában kellett volna privatizálni, hanem üzemeltetési jogát pályázati úton kiadni fenntartó-karbantartó cégeknek. Akiknek költségeit (és profitját) az egymással versenyző energia-, távközlés- és vízszolgáltatási nagykereskedők által lerótt bérleti, hálózathasználati díj fedezné. Mivel itt a konkurens vállalatok ugyanazon terméket forgalmazzák, nem annak minőségében, hanem a különböző előfizetési konstrukciók révén az árban (illetve az ügyféllel való bánásmódban) lehetne különbség. Nem változtatna a jelenlegi áldatlan helyzeten, ha a köztulajdonú tömegközlekedés esetleges magánosítása után az utazóközönség egy magántársaság hitbizománya lenne. Márpedig a magántulajdon verseny nélkül lényegében a szocializmus államkapitalista verziója.

Papp László Tamás