Csizmadia Ervin
Csizmadia Ervin
Tetszett a cikk?

Tizenkét éve a jobboldal kemény munkával elérte, hogy Horn Gyula és Orbán Viktor leüljön egymással vitatkozni, 2002-ben Orbán és Medgyessy, 2006-ban Orbán és Gyurcsány folytatott szópárbajt. Nem biztos, hogy a vitára 2010-ben is sor kerül. Akár így, akár úgy, a miniszterelnök-jelölti viták előkészítését ki kell venni a pártok kezéből és arra érdemes szervezetek kezébe kell letenni – javasolja Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

Most, hogy már tudjuk a választások pontos időpontját, s elkezdődött a szokásos „ki kivel vitázzon és mikor” szappanopera, még inkább fontos rámutatni a magyar politikai élet egyik réges-régi adósságára, nevezetesen a miniszterelnök-jelölti vita intézményének totális szabályozatlanságára, a körülötte kialakult kaotikus, egyben szomorú állapotokra.

A múlt hét végén Bokros Lajos „bejelentkezett” Orbán Viktornál – nyílt vitára ajánlva magát. Kétségkívül érdekes Bokros kérlelő retorikája: „Adjon másfél órát, hogy megvitassuk álláspontomat”, de nem kevésbé érdekfeszítő Navracsics Tibor válasza is: „enyhén pökhendi hangon előbb Vona Gábort hívja ki Bokros, majd most – hasonló hangnemben – Orbán Viktort. Valahogy fontosnak kell látszani. Ha csak egy pillanatra is, egy képernyőn lenni vele. Hátha akkor elhiszik, hogy fontos ember Bokros Lajos”.

Csizmadia Ervin

Normális intézményes demokráciában kérlelésről, vagy a „pökhendiség” fölemlegetéséről szó sem lehet, mivel a miniszterelnök-jelölti vita nem kegyosztás, illetve nem politikusi bejelentkezés függvénye. Ami kialakulatlan demokráciákban mindennapos, bejáratott demokráciákban nem fordulhat elő: a potenciális miniszterelnök-jelöltek magatartását nem a pillanat heve formálja, hanem kialakult és működőképes szabályokhoz való illeszkedés.

Mindaz, ami Magyarországon a választási kampányok idején a miniszterelnök-jelölti viták tárgyában történik, nehezen lenne elképzelhető az Egyesült Államokban vagy akár Nagy-Britanniában. Segolene Royal és Nicholas Sarkozy vitája a francia elnökválasztási kampány végén – újságírók jelenlétében – minden ízében előre szabályozottan, a francia vitahagyományok rendjébe illeszkedően zajlott. Ha valamelyik vitapartner netán ki akart lépni szerepéből, az újságírók azonnal emlékeztették őket, de időnként maguk a jelöltek tették ezt meg. Mondhatjuk persze, hogy az egy elnökjelölti vita volt, meg hogy az Franciaország, s ettől teljesen különbözik egy magyar miniszterelnök-jelölti viták hagyománya.

Valóban. Nekünk is van hagyományunk. Nevezzük ezt „kikényszerítési hagyománynak”. Magyarországon 1990 és 1998 között létezett ugyan valamiféle formális kormányfőjelölti megméretési ceremónia, de a legesélyesebb jelöltek közötti páros vitát 1998-ban épp úgy kikényszerítették, ahogyan most Bokros Lajos is próbálja tenni. Ma már nyilván kevesen emlékeznek rá: a Horn-Orbán vita megrendezésének szükségességét (egy meglehetősen ellenálló közegben) a Fidesz holdudvarába tartozó civilek sajtóközleménye vetette fel először, s a közlemény nyomán olyan folyamatok indultak be, amelyek eredményeképp Horn és az MSZP behódolt. Azóta Magyarországon ez a hagyomány. Aminek voltaképp két eleme van: a potens helyzetben lévő politikai erőhöz kell „folyamodni”; bizonyos feltételek teljesülése esetén a folyamodónak esélye van kikényszeríteni a számára kedvező opciót, a vitát.

A hagyomány, úgy tűnik erősen beépült a magyar demokrácia mindennapjaiba, mert szemmel láthatóan senki nem gondolja azt, hogy a „kényszerítéssel” elért vitával bármi baj volna. Ráadásul ma már ott tartunk, hogy ismét aggódni kell: egyáltalán lesz-e vita? Továbbra is a győzelemre esélyes párt belátására van bízva, hogy mi és hogyan történik majd. Rendkívül kétséges megközelítés azonban, ha a miniszterelnök-jelölti vitákat pusztán az aktuális erőviszonyok függvényeként értelmezzük. Ebből fakadóan kifejezetten téves úgy felvetni a problémát, hogy „biztos győzelme tudatában a Fidesznek és Orbán Viktornak egyáltalán mi szüksége van egy bárkivel létrejövő nyílt színi vitára”.

Nos – ismételten hangsúlyozhatjuk – ha a Fidesz és Orbán esetleg úgy is dönt, hogy nekik nincs szükségük vitára, annál nagyobb szüksége van erre Magyarországnak. S ez itt korántsem fennkölt szólam. A miniszterelnök-jelölti vita ugyanis nem csupán önmagáról szól, hanem egy demokratikus politikai alapintézményről. A rendszerváltás során kialakult intézményfelfogás szerint csak a parlament és a pártok számítanak valódi intézményeknek, ennél fogva nem ismer ilyen vitára vonatkozó normákat és a szabályokat. Ugyan kinek tűnik fel, ha a miniszterelnöki vitáknak nincsen szabályozott rendje, és ezáltal normarendszere, s e hiátus eredményeképp a magyar demokrácia – minden formai hasonlósága ellenére – távol áll a nyugati modellektől?

Miért bizzuk a pártokra? (Oldaltörés)

Súlyos üzenete van annak, hogy a vita előkészítését és szervezését a pártok közötti különalkukra bízzák. Mégpedig az, hogy a magyar demokráciában a pártokon kívül valódi intézmény nincs is. Ez azonban roppant súlyos és komoly következményekkel járó vélekedés. Ha ugyanis a viták lebonyolítását rábízzuk az aktuálpolitikai érdekekre, akkor sohasem lesznek olyan normáink, amelyekben a választók felismerhetnék magukat, s amelyek csillapítanák a politikai versenyt. Ha továbbra is pártpolitikai szereplők fognak „könyörögni”, illetve a „kegyosztók” fognak feltételeket szabni, akkor változást remélni teljességgel lehetetlen.

Ám azt is látnunk kell, hogy mindez csak jámbor óhaj, amíg nincs valós politikai és társadalmi akarat egy olyan szervezet – mondjuk egy Miniszterelnöki Vitákat Előkészítő Országos Testület – felállítására, amely szabályozná a vitákat. Az orientáló szabályokat és normákat nem várhatjuk ugyanis maguktól a pártpolitikai szereplőktől – ez pontosan olyan volna, mint futballcsapatoktól várni, hogy a szabályokon őrködjenek, a bírókat pedig kivonni a forgalomból. Egy ilyen független és tekintélyes testület alapításától pillanatnyilag fényévnyire vagyunk ugyan, de akkor is beszélnünk kell róla. Az ugyanis, hogy a nyilvánosságban senki nem veti fel ennek szükségességét, maga is sajátos tünetnek tekinthető. Annak a tünete, hogy valójában fogalmunk sincs, hogyan is akarjuk visszaszerezni a politika elveszített tekintélyét. Egy dolog annak megállapítása, hogy a pártok eljátszották a választók bizalmát, és egy másik, hogy milyen megoldási javaslataink vannak a bizalom helyreállítására. Az egyik – és a pártok által követett – recept, hogy „mostantól majd jobban kormányzunk”. Nem hallani viszont érdemi javaslatokat a szabályalkotó-intézményalapító tevékenység megerősítésére. Ami nélkül nincs bizalom, nincs demokrácia és – igen – nincs kapitalizmus!

A miniszterelnöki viták kaotikus témájában valójában minden problémánk veleje mutatkozik meg: az össznépi érzéketlenség a világos szabályok meghozatalára. Miközben tehát meggyőződéssel vallom, hogy a miniszterelnök-jelölti viták intézményes megszervezése és szabályainak megalkotása a magyar demokrácia egyik fontos kihívása, azzal is tisztában vagyok, hogy egyben „állatorvosi lova” is, hiszen itt is csak akkor lesz változás, ha létrejön egy olyan politika körüli társadalmi közeg, amely intézményes szabályozás után kiált. Ha ilyen nem jön létre, a világon semmi nem változik, mert nem is kell változnia.

Címbéli kérdésünkre a következő, kétpontos válasz adható: 1. evidens, hogy miniszterelnök-jelölti vitára szükség van, de a vita nem könyöradomány; 2. evidens, hogy Magyarországon ma is hagyomány a vita kierőszakolása, ami rövid távon talán hasznot hoz az adott pártnak, pártoknak, de középtávon a demokráciát nem lendíti előre. Ha élhetőbb demokráciát akarunk, akkor – szabályok és normák alkotására – új intézményes közegeket kell létrehozni, és rájuk bízni a viták szervezését.

Csizmadia Ervin

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!