Amikor Angela Merkel 2009. novemberi újraválasztása után eldöntötte, hogy Németországot a válság előtti német modellhez vezeti vissza, meghatározó döntést hozott nemcsak országára, hanem egész Európára nézve. A németek magas exporton és megtakarításon, aktív fizetési és kereskedelmi mérlegen,   alacsony költségvetési hiányon és államadósságon nyugvó modell, amely döntően befolyásolta az euró-övezet és az Unió egészének gazdasági szerkezetét, megfelel(t) a skandináv országoknak, Hollandiának, kevésbé Franciaországnak, és egyáltalán nem a briteknek, az íreknek, a mediterrán délieknek. Erre a német modellre épített Kelet-Közép-Európa is, anélkül, hogy országainak többsége sikeresen vette volna át a német modell életforma mintáját.

2009 február: Orbán Viktor Angela Merkelnél

MTI

2009 őszén a piaci elemzők el voltak foglalva azzal, hogy a gazdasági nagyhatalmak recesszióból való kilábalását lessék lélegzet visszafojtva, és csak mellékesen foglalkoztak a perifériákon még mindig jelentkező elsődleges pénzügyi válság áldozataival, Romániával és Ukrajnával. A román és az ukrán választások és az IMF ideiglenes kivonulása, majd az országok visszakényszerítése a fő útra, a megszorító politikához inkább ujjgyakorlat volt a hitelminősítők, az Európai Unió, az IMF és Oroszország összjátékában.

Ám, a 2010-es év elején már fölmerült, hogy miként kezelik az egyes régiók először pénzügyileg, majd reálgazdaságilag a kiút stratégiáját?  Ki, honnan, milyen feltételekkel fogja finanszírozni a válság előtt és alatt fölhalmozott államadósság tömeget? Ki, milyen irányba fogja vezetni az európai reálgazdaságokat? Ha 2008 őszén, az Európai Unió euró-övezeten kívüli országainak kellett „kipróbálnia”, hogy lesz-e közös európai válságkezelés, most a hitelminősítőknek, a hedge fundoknak, az országok kormányainak arról kellett tapasztalatot szereznie, hogy az euró-övezetben lesz-e közös pénzügyi exit stratégia, vagy mindenkinek magáért kell helyt állnia?

Az eredmény ismert: ha 2008-ban Merkel „sváb háziasszonyként” az IMF-hez küldte az övezeteken kívüli országokat, hogy maguk kezeltessék magukat, 2010. február-márciusban ismét az IMF és az öngyógyítás kötelezettségét írta elő – nincs közös EU-, se euró-övezeti csomag vagy mentő intézmény. Világossá tette a pénzpiaci szereplők előtt, hogy még az euró gyengülése se tántoríthatja el a német modell európai fenntartásától. A pénzpiaci szereplők viszont mindenkibe könyörtelenül beleverték, hogy ők ehhez a merkeli vonalhoz igazodnak, számon kérni az adósság és a hiány csökkentését, a kritériumokhoz való ragaszkodást fogják. Harapófogóba kerültek a nem-német modellű, fogyasztásra orientált, magas költségvetési újraelosztásra, eladósodásra hajlamos európai országok: pénzügyi kiútjuk csak megszorító, önerejű, takarékos gazdaságpolitikán, nagy szerkezeteik reformján és megalázó IMF-EU kölcsönök biztosítékán keresztül van, amelyhez hozzá kell igazítaniuk reálgazdasági feltételeiket is.

Áprilisban Magyarországon, májusban Csehországban, júniusban Szlovákiában lesznek parlamenti választások. Az euró-övezeti válság átmeneti lezárása és az új kormányok politikája iránti érdeklődés, most ide tereli a pénzügyi szereplők figyelmét. Mindhárom ország a német modellhez van kötve reálgazdaságában, s mindháromban fölmerül, hogy a válság előtt alkalmazott export és működő tőke orientált növekedési pályákra vissza lehet-e térni és milyen áron.

A Bajnai-kormány konvergencia programja, a 2014. január 1-re tervezett euró-bevezetéssel, az egy cikluson keresztüli szoros, hiány- és adósságcsökkentő pályával teljes mértékig a német modell felé mozdult el. A kormány föltételezése, hogy a beinduló német gazdaság húzni fogja magával a magyart, és a nagy szerkezetek további reformjával, a magyar életforma ki nem mondott változásával (több megtakarítás, kevesebb fogyasztás), tartós, német típusú növekedési pályára kerülünk. Tudjuk, hogy az ellenzék még bizonytalan. Egyik szárnya szeretne nagyobb mozgásteret és kimenni a válságba jutott magyarországi német modellből egy protekcionizmuson, fogyasztáson alapuló modellbe, amely erős állami jelenléten és magasabb újraelosztáson nyugszik. Másik szárnya azon dolgozik, hogy miként valósítsa meg a Bajnai-kormány politikáját úgy, hogy ez a sajátjának tűnjék.

A cseh választás hasonló kérdések körül forog. Az ODS, a korábbi reformista jobboldali kormány, amelyet a fővárosi és nagyvárosi, magasabban képzett szavazók támogatnak egyértelműen a német modell felé tart, attól félve, hogy Csehországot eléri a 2008-as magyar, vagy a 2010-es görög hullám. A cseh előny abban áll, hogy ipara a magyarnál szervesebben épült össze a némettel, az európaival, a lakosság magas megtakarítási hajlandósággal bír, és nagyrészt túl vannak a népszerűtlen reformokon. Hátránya, hogy miközben Magyarország kényszerből pro-ciklikus gazdaságpolitikájával hiányt csökkentett, Csehország a maga kontra-ciklikus politikájával folyamatosan növeli adósságát. A cseh ellenzéki szociáldemokratákat, akiket a kisvárosok és a falvak népe támogat, a magasabb állami részvétel, a szociális rendszerek visszaállítása ígérete visszahozhat a hatalomba. A szlovák gazdaság problémája, hogy a monokulturális iparszerkezet és a korábbi reformokból származó előnyök felélése az adósságnövelés felé mozdította el.

A 2010-es kelet-közép-európai tavasz dilemmája, hogy az előrejelzések szerint, mindhárom országban olyan pártok kerülnek újra kormányra, amelyek inkább lazítani igyekeznek gazdaságaikban, növelni a költségvetési hiányt és az adósságot, és abban reménykednek, hogy a szuverén nemzeti államnak lesznek erőtartalékai egy korábbinál nagyobb elosztási és újraelosztási politikához. Sőt, a kormányzó pártoknak számolniuk kell azzal, hogy radikális ellenzékeik nyíltan befektető-, Európa-ellenes politikát kérnek majd számon rajtuk. Ugyanakkor, a pénzügyi szereplők lesik ezeknek az országoknak az együttesét, és minden eltérést a lehetséges szűkre szabott pályától. (A cseheknek és a szlovákoknak legalább olyan fontos, hogy mi lesz a magyarokkal, mint a magyaroknak, hogy mit tesznek majd a csehek vagy a szlovákok.) A Fitch és a Standard and Poor’s, a hedge fundok és az európai nagyhatalmak már pontosan tudják, hogy mi a meghatározó német, és így európai kánon, amelytől lehet ugyan eltérni, de akkor mindenkinek magának kell rendeznie adósságait és nemzetgazdaságának kilábalását a válságból.