Uborkaszezoni állóvízbe dobott kőként jókora hullámot vert fel Adam LeBor Times-cikke. Melynek apropóján a jobbos média diadaltort ült. Mérvadó (de legalábbis trendváltás-beharangozó) véleményként üdvözölve azt. Ami persze nem a realitásról, hanem a kormánypárti publicisták vágyairól szól. Merthogy a főáramú nyugati lapok oroszlánrésze (valamint törzsolvasóik zöme) nyilvánvalóan eztán sem gondolják úgy, hogy „1956-ban a magyarok felkeltek a szovjet elnyomás ellen, remélve, hogy láncreakció indul be. Ez nem történt meg, de Magyarország lázadása a kapitalista despotákkal szemben ezúttal talán szikrát gyújt”. A Szovjetunió és az IMF, Moszkva és Brüsszel között párhuzamot vonni, a magyar kormány nyugati pénzügyi szakintézményekkel folytatott vitáját szabadságharcnak, valamiféle „gazdasági rendőrállammal” szembeni felkelésnek beállítani leginkább a marginális, összeesküvés-elméleti alapon gondolkodó militáns sajtó jellemzője.

LeBor Majmok bolygójára is hivatkozó jegyzetét tekinthetjük sci-fi írói munkássága részének. Regényének munkahipotézise köszön vissza az írásból: az Unió, az IMF világhatalmi törekvéseket szolgáló háttérszervezetek, melyek ellen hazánk demokratikus erői szabadságharcot vívnak. A Budapest Protokollban az ellenségkép náci összeesküvőkben képeződött le, itt pedig a nemzeti szuverenitást fenyegető kapitalista despotákban. Csakhogy ami fikcióban elmegy (mi több, politikai horrorfantáziaként nagyon is szórakoztató, kellemesen borzongató olvasmány), az az újságírásban - finoman szólva - a faktumok valóságmezejétől történő meredek elrugaszkodás. Gond lesz belőle, ha a fikciótermelés és tényértelmezés összemosódik, egymásba csúszik. Tehát a valóságra is a spekulációt próbáljuk ráerőltetni. Le Bor progresszív, balos euroszkeptikus. Vagyis általában bizalmatlan a nemzetek-államok fölötti integratív tendenciákkal, a világméretű szervezetekkel-intézményekkel, a globális piaccal szemben. (Kötete, írása, valamint a róla készült médiaprofil legalábbis ezt sugallja.)

Mindazonáltal LeBor provokatív (e sorok írója által alapjaiban vitatott) kommentárját csak végletesen elfogult kormánypártiak tekinthetik „a” nyugati sajtó felfogásának vagy pálfordulásának. Az angolszász, illetve általában az euroatlanti médiapiac kiismerhetetlenül sokszínű, ahol színfoltként - jó és rossz értelemben vett - „eretnek” nézetek is helyet kaphatnak. Tőke-és piacpárti lapok időnként közölnek rendszerkritikus világmagyarázatot. De ez nem jelent velük történő azonosulást. Az Unió és az IMF például integratív és/vagy pénzügyi szakintézmények. A hozzájuk fűződő tengernyi összeesküvés-elmélet dacára ezek demokratikus világszervezetek, amelyeket választott kormányok (és országházi többségük) hoztak létre. A jobb-és baloldali populizmus mitológiájában az IMF – az Unió pénzügyi szakintézményei és a Világbank mellett – univerzális mumus, démoni szörnyeteg. Amely gyarmati függőségben tartja kis hazánkat. Az utóbbi hetek eseményei (és LeBor cikke) után még dúsabb táptalajuk lesz nálunk is az összeesküvés-elméleteiknek. Eme világmagyarázat hívei képtelenek felfogni, hogy a soraiból oly nagy hangerővel kárhoztatott függőséget épp az általuk bőszen védelmezett, nemzetközi bankhitelekből fedezett, túlköltekező újraelosztás okozza. Felfogásuk olyan, mintha a nikotinfüggőség ellen a cigaretta ingyenessé (és alanyi jogúvá) tételével harcolnánk.

Milyen nagyobb ívű tanulságai lehetnek fentieknek? Például, hogy kórismeként rámutatnak: a Magyarországról született nemzetközi médiavisszhangokról gyakran elmondható - tisztelet a szerencsére nagyon is létező kivételeknek -, hogy sajna ezek többnyire pontatlanságoktól nyüzsögnek és/vagy objektív tényelemzés helyett a szerző vágyait/félelmeit, ideológiai prekoncepcióit tükrözik. Ami speciel most a jobboldalnak kedvezett. De – liberális közíróként nem haboztam ezt soha elismerni - volt olyan is (elég gyakran amúgy), hogy a médiaprizma a jobboldal kárára torzított. Ennek oka legtöbbször a tájékozatlanság, illetve a cikkíró politikai elfogultsága és egyoldalúsága, a jobboldal gyengébb világmédia-beágyazottsága, netán ezek kombinációja volt, nem valamiféle nemzetellenes konspiráció. A jobboldal azonban komplett összeesküvés-elméletkonstrukciót gyártott, amelyet minden kudarcára érvényes bizonyítványmagyarázatként dobott be. Eszerint a „nemzeti oldal” és nemzetietlen riválisa között háború folyik, amelyben előbbi legitim módon a népre támaszkodik, utóbbi viszont - gyökértelenségét ellensúlyozandó - nemzetközi erőket „hív be” az ország leigázására. Ilyen faktor a világsajtó is. Konkrétan egy 2002-es – a Heti Válasz által gondozott – kiadvány halál komolyan vezeti le a háborús analógiát a „Külföldi szövetségesek támadása” c. fejezetében. Leírva, hogy „a politikai porond baloldalán helyet foglaló pártok és médiumok rendszeres külföldi segítséget, szövetségeseket és eszközutánpótlást kaphattak az állítólagos veszélyek – a szélsőjobb erősödése, a média-és sajtószabadság korlátozása, a cigányság megkülönböztetése és az antiszemitizmus – elleni küzdelemben….A bemutatásra kerülő szocialista-szabaddemokrata harcmodor mindenkori gyenge pontja az, hogy szövetségeseik támogatását nem külső, hanem belső ellenség ellen használják, feladva a minden egészséges állam számára kötelező minimumot: a kifelé mutatott nemzeti konszenzust. Azaz saját belpolitikai taktikai érdekeiknek rendelik alá az ország stratégiai érdekeit. (Harci technikák a médiában. Válasz Könyvkiadó, Bp. 2002. 17-18.o.)

Az ilyen diagnózisokból levont következtetetések több ponton is hamisnak bizonyulnak. Tendenciózus, rosszindulatú cikkek persze a jobboldal kárára is születnek. Megengedem, volt olyan időszak, amikor ennek többségében a Fidesz volt kárvallottja. De az paranoid téveszme, hogy a nyugati világlapok és a hazai balközép-szabadelvű politikai zóna között valamiféle központilag, titokban összehangolt sötét adatáramlás zajlik. A Lajtán túli média félreismerése, hazánk globális szerepének hisztérikus felnagyítása azt gondolni, miszerint a Média Bölcseinek Jegyzőkönyvei alapján zsinórban, rendelésre születnek Los Angelestől Bécsújhelyig Magyarországot, „a” magyarságot, a „nemzeti oldalt” rágalmazó cikkek. Van, aki elhiszi, hogy piaci alapon működő újságok témaválasztásukat, lapzártájukat a hazai belpolitika menetrendjéhez igazítják? Ha lenne ilyen összeesküvés, akkor viszont „áldozatai” nem csak magyarok. A román, szlovák, szerb, ukrán „nemzeti oldal” ugyanúgy háborog, hogy a gyökértelen, kozmopolita ellenlábasaik a nemzetközi médiában magyarellenességgel (vagy épp albánellenességgel) vádolják őket, szerintük természetesen ugyanúgy alaptalanul.

Ismétlem: jogos és alapos a gyanú, hogy a politikusaink igyekeznek befolyásolni, manipulálni, céljaik érdekében használni a külföldi hírközlést, a nemzetközi szervezeteket. De hogy ez balliberális specifikum (és valamiféle bűnös nemzetközi játszma része) volna, az jókora csúsztatás. 2000-ben, az első Orbán-kormány idején a Jane’s Intelligens Digest nemzetközi biztonságpolitikai szaklap azt írta: a Strasbourgban menedékjogot kérő zámolyi romák mögött az orosz hírszerzés áll. A jobbos összeesküvési logikát követve akkor ezt a cikket pedig Orbán Viktor és a Fidesz rendelte vagy íratta. 2003 nyarán a Kereszténydemokrata Internacionálé csúcsvezetőségi ülésén Orbán Kubával és Burmával vetette egy kalap alá hazánkat. Holdudvarának értékrendjéből kiindulva ezzel a nemzettel szembeni árulást követett el. Mert „külső ellenség” helyett „belső ellenség” legyőzéséhez keresett nemzetközi fegyvertársat. Ha józan summázatot akarunk a leírtakból összehozni, az a következő lenne. Globális világfalunkban – melynek országunk csak egy kicsiny házikója – a belső viták logikusan kigyűrűznek a világméretű térbe. Hogy milyen interpretációban, az a szembenálló felek médiaképességén, ügyességén is múlik. A jobboldalnak évtizedekig savanyú volt a szőlő. Nem önmagában, elvileg fájt neki, hogy tendenciózus cikkek jönnek az itthoni történésekről. Hanem az bántotta, hogy ezek nem neki kedveznek. Most, hogy az elfogultság LeBor tollából „nekik fütyül”, nem érdekli őket, tartalmilag micsoda bornírt képtelenség az egész. Furán váltakozó nyugatimádat és nyugatgyűlölet ez. Ha a nyugati lap rosszat ír „a mi vezérünkről”, kritikátlanul elutasítjuk. Ha a vezér álláspontjához közelít, ugyanoly kritikátlanul továbbszajkózzuk. Persze ettől nem lesz belőle jobbos világkonspiráció, inkább csak szimplán lehangol minden, függetlenségre törekvő írástudót.