Véres idők komcsija, avagy miért nem volt Biszku-per?

Utolsó frissítés:

Papp László Tamás Szerző:

Papp László Tamás
Papp László Tamás
Tetszett a cikk?

Az elmaradt igazságszolgáltatás a mögöttünk lévő húsz év egyik kudarca. Amit a Biszku-ügy most ismét felszínre hozott. De miért is nem vonták felelősségre a 90-es években a Kádár-rezsim vezetőit? Az utódpárt MSZP és a vele lepaktált SZDSZ igyekezett a múltat elfelejteni, az MDF pedig Horn kikészítésén fáradozott, látókörükből a többiek kikerültek. Az elévülésről folyt vita a politikai számítások martaléka lett, kampánytémává aljasodott.

A Biszku Béláról készült dokumentumfilm, (továbbá a bemutatása körüli jogi, szakmai és politikai adok-kapok), illetve az ’56 szellemét vérbe fojtani akaró kádári megtorlás rettegett belügyminiszterével készült tévéinterjú felszabadította az indulatokat. Nem kívánnék a film letiltása/bemutatása körüli személyiségjogi polémia részleteiben elveszni. Az mindenképp nyilvánvalóvá vált: a közvéleménynek az a része, amely a múltfeltárásban érdekelt, nehezen hajlandó lenyelni, hogy egy demokráciában az egyénnek biztosított alkotmányos garanciák (így a személyhez fűződő jogok, az ártatlanság vélelme, stb.) azokat is megilletik, akik egy korábbi, diktatórikus rendszer csúcsvezetésének tagjaként mindent elkövettek eme jogok  érvényesülésének megakadályozásáért.

Biszku és Kádár a Parlamentben
©

Az önkényuralom csak saját lojális (vagy behódoló) híveinek ad jogokat, pluralista rezsimben viszont ezek mindenkit megilletnek – így a demokratikus szisztéma hajdani vagy mostani ellenségeit is. Látszólag ugyanezen tényből következhet egy még súlyosabb dolog. Jelesül, hogy Biszku Béla történelmi és morális szemszögből vitathatatlanul bűnös, de jogilag ártatlan. Ennek oka, hogy a rendszerváltás után – összetett jogértelmezési, belpolitikai és társadalomlélektani tényezők okán - nem indult büntetőeljárás a forradalom leverésekor alakult bábkormány életben lévő tagjai, Biszku Béla, Marosán György és Apró Antal ellen sem. (A sortűzperek vádlotti köre helyi szintű, alacsony rangú parancsnokokra, beosztottakra korlátozódott.) Pedig egy ilyen büntetőügy jogelméleti szempontból több ponton is megalapozott lehetne.

Elviekben 1989-90 után mód nyílhatott volna rá, hogy a demokrácia eltiprásához vezető jogsértő, illegitim megtorlások politikai irányítóit felelősségre vonják. A Rákosi-korszak csúcskáderei ekkor már jórészt távoztak az élők sorából, de az ’56-os bábkormány több kulcsfigurája még „perképes” állapotban volt. A velük szembeni büntetőjogi fellépés indoka az lehetett volna, hogy egyrészt a demokrácia felrúgásával, illegálisan jutottak hatalomra, másfelől uralmuk során hozott döntéseik még az általuk módosított vagy szövegezett, „diktatúra-konform” törvények paragrafusaiba is gyakran beleütköztek.

Formailag, papíron a ’49-es sztálini alkotmány, s az elfogadása után született törvények is garantálták az állampolgári jogokat, tiltották a jogtalan fegyverhasználatot, a kényszervallatást, az elfogult bíráskodást, biztosították pl. a gyülekezési szabadságot. Tehát a szovjetek november 4-i bejövetele utáni békés demonstrációk tűzfegyverekkel, fizikai erőszakkal való szétverése, a „rendcsinálás”- (és az utána zajló téeszesítő kampány) során elkövetett atrocitások, a vizsgálati fogságban, a börtönökben mindennapos kegyetlenkedések, a határ felé menekülő civil, fegyvertelen disszidensek meggyilkolása, a levéltitok és a magánszféra önkényes (ügyészi-bírói felhatalmazás nélküli) megsértése, a vádbizonyítékok törvénytelen lefoglalása az akkori jog szerint is bűncselekmény volt. Itt léphet be egyfajta elévülési szünet vagy moratórium. Mivel a korabeli állam ezeket a tetteket meg sem kísérelte üldözni, hanem eltussolta, titkolta (sőt, a bűnösöket kitüntette-előléptette), az elévülés csak akkortól „ketyeg”, amikortól a fennforgó cselekményeket ténylegesen üldözhetik (vagyis 1989-90 után.) Amellett a tettek némelyike (azok, melyek felvetik az emberiesség elleni bűn gyanúját) a nemzetközi jog alapján sohasem évül el.

A rendszerváltást követően mégsem indult Biszku-, vagy Marosán-per. Holott e két politikus (előbbi belügyminiszterként, utóbbi az MSZMP KB rendvédelmet és igazságügyet felügyelő adminisztratív titkáraként) közvetlen részese volt a repressziónak. Tisztségüknél (és a diktatúra logikájánál) fogva beavatkozhattak a folyamatban lévő ügyekbe, orientálhatták, utasíthatták a nyomozástól az ítélethozatalig az államgépezet bármely szereplőjét. Totális párturalom lévén, az MSZMP helyi és országos funkcionáriusai konkrét ügyekben is megfogalmazhatták a hatalom igényeit, hogy milyen jogszolgáltatási és jogalkalmazói döntések szülessenek. Dokumentumok sora bizonyítja: a Politikai Bizottság tagjai, a KB-titkárok (és a pártapparátus általuk felügyelt osztályai) rendszeresen éltek is a fenti előjoggal. Persze titokban maradt, hogy konkrét ügyekben, adott bírónál, ügyésznél, rendőrtisztnél mindezen nyomásgyakorlás hogyan zajlott. Az instrukciók többnyire valószínűleg szóban hangzottak el. (Amellett a rendszerhű hivatalnokok nagyrészt parancs nélkül is tudták, mit vár tőlük a párt.)

Azt a legnagyobb elfogulatlanságot tanúsítva is nyugodtan kijelenthetjük: Biszku Bélát  a megtorlás „munkafolyamatának” valamennyi lényeges fázisáról részletesen tájékoztatták. Méghozzá több forrásból is. Mint szakminiszternek, a területileg illetékes főkapitányok, osztályvezetők állandóan referáltak neki. PB-tagként megkapta az illetékes minisztérium, valamint a bíróságok és ügyészségek pártszervezeti jelentéseinek összefoglalóját. A titkosszolgálatok munkáját is felügyelő kormánytagként korlátlanul hozzáfért az igazságügyi szerveknél dolgozó, beépített ügynökök jelentéseihez. Nyilvános közszerepléseiben helyeselte a drákói ítéleteket, ilyen lépésekre buzdítva minden érintett, „szakirányú” dolgozót. Kétségtelen, hogy Kádár, Biszku (és a többi PB-tag) egyetértése, támogatása, pozitív hozzáállása – mi több: kezdeményezése - nélkül a „pártgondnokság” alá helyezett igazságszolgáltatás nem lett volna képes a halálos ítéleteket futószalagon gyártó teljesítményre.

Fentiek (illetve az, hogy a diktatúra alatt rengeteg bűntett kivizsgálására politikai okból még lehetőség sem volt) erkölcsileg indokolttá tették, hogy a rezsim véres genezisét kivitelezők tettei Justitia mérlegére kerüljenek. Miért nem történt így? Jobboldalon divatos az MSZMP utódpártjára mutogatni. Az nem is vitás, hogy az MSZP, soraiban számos pártállami káderrel, mindent elkövetett, hogy bármiféle jogszerű felelősségre vonást megakadályozzon, „boszorkányüldözésként” démonizáljon. Itt nem is pusztán vagy elsősorban a szocik vezetőiről beszélhetünk.

Az MSZP politikusgárdája a ’70-es, ’80-as évek hajdani fiatal középkádereiből állt, akik már csak életkoruknál fogva sem játszhattak kulcsszerepet az ’56 utáni leszámolás irányításában. Viszont a tagság javarészt idős emberekből tevődött össze, akik korábban meggyőződéssel nevezték a történteket ellenforradalomnak, s a maguk kisemberi szintjén helyeselték a brutális retorziókat (sokan közülük kisávósként, „kisfunkciként”, pufajkásként részt is vettek „a törvényes rend helyreállításában”.) Ők taktikai okokból, kényszerűen, félszívvel hajlandóak voltak a külvilág felé ’56-ot átértékelni, de belül nagyjából ugyanazt gondolták róla továbbra is. A korábban antikommunista, rendszerbíráló SZDSZ pedig azzal, hogy a Charta, majd a szoclib koalíció révén „szalonképesítette”, szövetségessé fogadta az MSZP-t, de facto feladta a múlt jogi feltárására vonatkozó terveit.

Mindez nem változtat a jobboldal ama felelősségén, hogy a ’90-es évek első felében önös politikai célokra használva, lejáratta az igazságtétel nemes és legitim ügyét. Az MDF (illetve főként annak militáns, vérjobbos Csurka-szárnya) az ’56 utáni megtorlás valódi, érdemi bűnösei helyett Horn Gyula pufajkás múltjára, illetve bizonyos SZDSZ-politikusok ávós szüleire koncentrált. Amivel vakvágányra futtatta az egész dolgot. Tény, hogy Horn részt vett a diktatúra restaurációjában. De jelentéktelen, huszonéves kishivatalnokként, alacsony karhatalmi beosztásban. Rangja miatt lényegi utasítási-parancskiadási jogköre eleve nem lehetett, arra pedig nincs bizonyíték, hogy komoly bűnt, atrocitást elkövetett volna. A ’94-es kampányban felmerültek ilyen vádak, de mindről kiderült, hogy politikailag motivált rágalom. Abban pedig nyilván minden józan, humánus polgár egyetért: egy politikust (legyen bármilyen világnézetű), szülei feltételezett vagy tényleges bűnei miatt elítélni tőrőlmetszett aljasság. Biszku Béla azonban az önjelölt jobbos igazságtevők nagyobbik részét hidegen hagyta. A véres idők kádere ’78-as bukása után (Kádár elleni balos intrikái miatt leváltották) gyakorlatilag eltűnt a nyilvánosságból, a rendszerváltás után pedig semmiféle politikai szerepet nem vállalt. Így alkalmatlan volt rá, hogy személyén keresztül támadják az MSZP-t. Szomorú, de ezen múlt.                      

Hozzászólások