Az önkormányzati választásról a legtöbbet hangoztatott vélemény, hogy a voksolás tét nélküli, lefutott ügy, a kampány pedig unalmas, hovatovább nincs is kampány. Noha nem ez volt az évszázad legegetrengetőbb és legizgalmasabb kampánya, fontos leszögezni, hogy egy helyhatósági választásnak mindig van tétje. Van tétje a pártok szempontjából, és bár a választásnak semmilyen közjogilag értelmezhető relevanciája nincs kormány-ellenzék relációjában, bizony van tétje a kormány szempontjából is.

Ezt nem is tagadták a kormányoldalon sem, sőt több ízben közölték, hogy az önkormányzati választás eredményeit jelzésértékűnek tekintik a kormány munkájával kapcsolatban. Igaz persze, hogy az előrejelzések tudatában könnyen tehettek ilyen irányú nyilatkozatokat, ellenkező előjelű tendenciák esetén minden bizonnyal egészen más értelmezést kapott volna a voksolás a kormányoldalon.

Az is egy kissé túlzó megközelítés, hogy nem volt igazi kampány, hisz komoly intenzitást ért el a pártok köztéri-, média- és webes jelenléte (aminek aránya természetesen a jelenlegi aszimmetrikus pártpolitikai helyzetképet tükrözte), nem maradtak el a szokásos botrányetűdök sem, és jutott terep az érzelmi és szimbolikus politizálásnak is. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a helyhatósági választások hőfoka mindig alacsonyabb, mint az országgyűlési választásoké, és maga a kampány is elaprózottabb – tematikáját és technikáját tekintve egyaránt.

Az is igaz, hogy ha a választók szemszögéből, akkor a pártok nem sok új elemmel bővítették repertoárjukat az országgyűlési választásokhoz képest. Egy új motívum azért akadt, és voltaképpen ez dominálta a kampányt, ez pedig a nemzeti együttműködés szimbólumrendszere, ami ugyan nem teljesen új elem, de az országgyűlési választások kampányában még nem játszott szerepet. A nemzeti együttműködés rendszerének perspektívája alkalmas volt arra, hogy abban a tartományban tartsa a kampányt, ahol a reményfaktorok és hitképletek a meghatározóak.

A magyar belpolitika egyik legmeghatározóbb tényezője – már jó ideje – a jövőbe vetett hit és a remény, ami egy szebb, könnyebb és biztonságosabb világ megteremtésére irányul. Mindig az a párt került előnybe, aki fel tudta ébreszteni ezeket a reményfaktorokat, formába tudta önteni azokat és hitelesen fel tudta villantani a megvalósítás esélyét. A Fidesz azért tudott ismételten elsöprő győzelmet aratni, mert ebben a tartományban pillanatnyilag verhetetlen.

Most azonban lezárult a kampányidőszak, és eljött a konkrétumok időszaka, az elkövetkező néhány hónap napirendjét a jövő évi költségvetés témája fogja uralni. A költségvetés szerkezetében fog megmutatkozni a kormányzás valódi tartalma, a fő irányvonalak és a prioritások, és akkor fog érdemben vizsgázni a nemzeti együttműködés szimbólumrendszere is, amennyiben már nem csak pozitív előjelű emblematikus döntéseket, hanem konkrét – sokszor érdeksérelmekkel járó – intézkedéseket kell egységes keretbe foglalnia és okadatolnia. Ekkor dől el valójában, hogy középtávon mennyire életképes a nemzeti együttműködés koncepciója és retorikai eszközrendszere.

Két dolog ugyanis egyértelművé vált a kampány során: a kormányoldal vállalta, hogy jövőre tartani fogja a három százalék alatti költségvetési hiánycélt, az adórendszer tekintetében pedig eléggé elkötelezte magát amellett, hogy jövőre egy lépésben áttér az egykulcsos (16%-os) adórendszerre. A költségvetés sokismeretlenes egyenletéből két változó tehát ismert, mely meghatározza (és korlátozza) a teljes büdzsé mozgásterét.

A hiánycsökkentés és az adócsökkentés párhuzamos kivitelezése minden bizonnyal okoz néhány álmatlan éjszakát a gazdasági tárca illetékeseinek (ez még konjunkturális időszakban is ritkán szokott egyszerre sikerülni), ez még akkor is nehéz feladvány, ha sikerül elérni, hogy az nyugdíjreform kapcsán keletkezett költségeket az Európai Unió államháztartási statisztikája figyelembe vegye, és a jövő évi növekedés a legpozitívabb előrejelzés szerint alakul.

Miközben a kormányoldalt a költségvetési tervezés egy csapásra lerántja szimbolikus politizálás felhői közül a konkrétumok talajára, addig az ellenzéki pártoknak – ha előrébb akarnak lépni – épp ellenkező mozgásokat kell végrehajtani, és ki kell alakítani saját alternatív jövőképüket. Ez nem könnyű feladat, mert be kell hatolni abba térbe, amit jelenleg a Fidesz ural, és a jelenlegi erőviszonyok között ez a térfoglalás komoly erőfeszítéseket igényel. Számukra a következő évek a lassú és következetes építkezés évei lehetnek, van három és fél évük a legközelebbi megmérettetésig.

Az MSZP esetében ez az építkezés nagy valószínűséggel csak rombolással kezdődhet, le kell folytatnia a belső harcokat, és újjá kell szervezni a pártot. Olyan világos ideológiai irányvonalat kell kidolgoznia, mely utat nyithat a szimbolikus politizálás felé.

Az LMP is komoly pártszervezési feladatok előtt áll. Ahol sikerült képviselői helyeket szereznie a helyi képviselőtestületekben, ott ez megfelelő bázist nyújthat a párt beágyazottságának elmélyítésére, ahol viszont a jelöltek még rajthoz sem állhattak, ott szinte nulláról kell kezdeni a pártépítést. Ezen felül a pártnak el kell döntenie, hogy milyen társadalmi rétegeket céloz meg, és hova akarja pozícionálni magát az ideológiai palettán, és ehhez mérten kell kialakítania hosszú távú stratégiáját, illetve ehhez mérten kell kidolgoznia a választók számára felkínált alternatív jövőképet.

A Jobbiknak azt kell mérlegelnie, hogy jelenlegi politikája plasztikusan elkülöníthető alternatívát képez-e a Fideszhez képest. A következő megmérettetés alkalmával már valószínűleg kevés lesz, ha ugyanazokat a célfaktorokat lövi be mint a kormányzó párt, csak rátesz egy lapáttal, és radikálisabb eszközöket ígér. Ráadásul, ha a gazdasági kondíciók javulnak, a válság utóhatásai eltompulnak, akkor a csökkenő elégedetlenségi szint mellett könnyen beszűkülhet a párt jelenlegi és potenciális társadalmi bázisa.