Ahhoz képest, hogy a most feltételesen, de szabadlábra engedett Julian Assange állandóan azt hangoztatja, mennyire kollektív vállalkozás az övék, folyamatosan ő szerepel a médiában, és nemcsak állítólagos svédországi szexügyei miatt. Assange, a nyilvánosság őre, valójában a nárcizmus üldözöttje, aki évek óta folyamatosan járja a világot és nyilatkozik nagyívűeket az internet, a kormányok és a nyilvánosság tárgyában, szerényen utalva arra, hogy négy-ötfős kis vállalkozásról van szó csupán.

Assange és a háttérben Samir

AP

A (kezdetben kínai hackerek által is alapított) WikiLeaks főként a kínai és posztszovjet térség elnyomó rezsimjeiről kívánta ugyan lerántani a leplet, azért a súlypont „valahogy” eltolódott, a posztszovjet térség már senkit sem érdekel, az egész világ a Bradley Manning által ellopott negyedmillió amerikai iratot böngészi. A mögöttes feltételezés továbbra is az, hogy Amerika az, amely mögött ott a Súlyos Titok, a Rejtélyes Machináció, amely a világot valójában mozgatja.

Assange sem korábban, sem mostanában nem titkolja, hogy a (mindenkori) amerikai kormánynak buknia kell, olyan súlyúak szerinte a leleplezett tények. A csoportot pár éve otthagyó egyik frusztrált munkatárs távozása előtt lementette a szervezet belső levelezését, amelyből kiderül valódi céljuk. „A hatékony szivárogtatás több titkolózó kormányt meg fog buktatni, beleértve az amerikait is.” E cél persze csak a májusi, Manning-féle lenyúlási akció nyomán vált izgalmassá, jellemző, hogy a WikiLeaks teljesen kiakadt azon, hogy a Wired magazin júniusban megnevezte az elkövetőt.

A totális kettős mérce jegyében a szervezet finanszírozását sem kötik a nyilvánosság orrára, Assange legalábbis máig nem hajlandó megnevezni azt a két amerikai civil szervezetet, amely - az ottani adókedvezményeket kihasználva - adományokat gyűjt nekik. Ezek azonban nem lényegtelen információk, hiszen nem mindegy, ki ellenőrzi az ellenőröket. Ki válogatja, rendszerezi, szerkeszti azt a 260 ezer dokumentumot, amelynek módszeres átvizsgálására, kontextusba helyezésére amúgy senkinek sem lenne módja? És mit gondoljunk arról a pár nagynevű, szolgálatkész médiáról (The Guardian, Der Spiegel, The New York Times), amelyek készségesen a manipulátorok rendelkezésére bocsátották felületüket?

Még az sem kizárt, hogy egy nemzetközileg hírhedt antiszemita holokauszttagadó lehet az egyik illusztris iratválogató szakember. A svéd közrádió ugyanis a minap tényfeltárta, ki az, aki a WikiLeaks oroszországi tartalomfeltöltője: nem más, mint az idehaza is jól ismert Israel Samír svéd állampolgár, aki szerint „minden muszlimnak és kereszténynek kötelessége a holokauszt tagadása”, és aki szerint Auschwitz csak egy „internálótábor” volt. A WikiLeaks stockholmi szóvivője pedig Samír fia, a szintén antiszemitizmusáról és idézethamisításairól elhíresült Johannes Wahlström. Hát, ilyen szakemberekkel dolgozik ez a kisvállalkozás.

Tudjuk most már azt is, kik támogatják tudatosan az állítólag „tudományos újságírást” végző Assange-ékat. Ott van például a fél európai sajtó, amely halál komolyan azt hiszi, szolidaritásával a nyilvánosságért, az „információhoz való jog akadálytalan érvényesítéséért” (Libération) harcol, nem pedig a „titkok nélküli” szabad társadalmak biztonságának bukásáért. Ott vannak még aztán a hollywoodi komcsik, mint a patetikus hazudozó Michael Moore, akit az sem érdekelt, valódi vagy konstruált-e a svéd szexuális zaklatási, megerőszakolási vád. Ken Loach szélsőbalos brit filmrendező. Jemima Kahn, szociálisan roppant érzékeny milliárdosnő. Amerika nemzetközi szerepvállalását, a demokráciaexportot mindig is elvető libertáriusok, mint Ron Paul. Szakszervezetek, pacifisták, és persze az elmaradhatatlan Noam Chomsky. És, Soros György, talán. Azért talán, mert bár az Open Society Insitute hivatalosan cáfolta a támogatás tényét, a mailekből azért tudható, hogy Assange-ék minimum tárgyaltak Sorossal (egyik ügyvédjük pedig a Sorosnak pro bono dolgozó Mark Stephens). Legnagyobb szponzoruk egyébként a most hetek alatt 800 ezer eurót begyűjtő németországi Wau Holland alapítvány, amely a hírhedt Chaos Computer Club (CCC) hackercsoport alapítójáról kapta nevét.

Aki összekeveri a totális nyilvánosságot a szabadsággal, az valójában totális kontrollt hoz létre, akaratlanul is. Azt a világot ugyanis, amelyben nincs többé titok, amelyben megszűnik a privát és a személyes szféra közti határ, nem szabadnak, hanem totalitáriusnak hívjuk. Természetesen nem valódi kormányzati gazságok elkenését védem, csak a nemzet biztonságának működéséhez elengedhetetlen normális diplomáciai, apparátusi működést, annak iratait, levelezéseit. A privát és/vagy politikai diskurzust, a diszkrét háttérbeszélgetést, amely nélkül nincs sem szabad politika, sem szabad sajtó. És persze önről, kedves olvasó, az ön privát mailjeiről, iratairól is szó van is – mert ne tévedjünk, a WikiLeaks-filozófia adott esetben nem áll meg az ön laptopja előtt sem.