Egy évvel a kormányváltás után komoly fejtörést okoz a közvélemény számára az Orbán-kormány karakterének megrajzolása. Nem meglepő, hogy jobb- és baloldal nem ért egyet az intézkedések mögött meghúzódó világkép, szervező ideológia magyarázatában, az viszont feltűnő, hogy az egyes táborokon belül is mennyire eltérő vélemények alakultak ki. A szervezőerőt azonban aligha politikai ideológiákból, vagy történelmi előképekre tekintve találhatjuk meg. A kormánypolitika értelmezéséhez a kulcsot az állam radikális átalakításának igénye és az erőpolitikához kapcsolódó hatékonyság mítosza adja.

Ellentmondásos ideológiák

Korábban az orbáni politika középpontjában egyfajta „big society”-ra hajazó szövetségi politika állt, amely a középosztály és a „bizonytalan helyzetűek” összefogására épül. Ennek a gondolatnak természetesen számos filozófiai előképe van, legutóbb azonban a David Cameron vezette angol konzervatívok választási programjában szerepelt. A modern nyugati újkonzervatív párhuzam azonban számos esetben nem állja meg a helyét. A jogállamiság szempontjából igencsak vitatható intézkedések miatt – különösen a baloldalon – egyre inkább autokratikus (sőt diktatórikus) fordulatról kezdtek el beszélni, amely különösen kultúrpolitikájában erőteljes keresztény hagyományokra épít.  Innen már csak egy lépés, hogy egyesek már a Horthy-rendszer újjászületését vizionálták a történelmi párhuzamokat keresve.

A Széll Kálmán Terv az egykulcsos adórendszerrel, a korkedvezményes nyugdíj megszüntetésével, a segélyezési rendszer, a gyógyszerkassza drasztikus megvágásával, vagy legújabban a korkedvezményes nyugdíj utólagos felülvizsgálatával ehhez képest egy radikális neokonzervatív gazdaságpolitikai meghirdetését jelenti. Az eddig populizmusa miatt támadott kormány most olyan bírálatok érik, hogy nem törődik az alacsonyjövedelműekkel, a közalkalmazottakkal, és egyedül a felső-középosztályt részesíti előnyben. A neokonzervativizmus ideológiájának azonban központi eleme a hatalommegosztás elve és az alkotmányos állam védelme, így még ha számos részterületen – elsősorban a gazdaságpolitikában – ennek a politikai filozófiának a jegyeit véljük felfedezni, aligha nevezhetjük a Széll Kálmán Terv mentén meghirdetett változásokat magyar neokonzervatív fordulatnak. Igencsak bajban vagyunk tehát, ha tisztán kívánunk látni ebben a kérdésben, hiszen bármelyik ideológiai irányzat mellett és ellen is lehet pro és kontra felsorakoztatni érveket. Alighanem arról van szó, hogy a Fideszben a legtöbb gondolkodásmód csírája megtalálható a kissé avíttas jobboldaliságtól a legmodernebb szigetországi újkonzervatív irányzatig. A szervezőelem azonban nem ez.

HVG

Hatékonyság mindenek felett

Az intézkedéseket vizsgálva valóban számos – a politikai filozófia szempontjából – egymásnak teljesen ellentmondó elemet találunk, mégis van közös pont ezeknek a döntéseknek a végrehajtásában. Ez pedig a kormányzati erőpolitika mindenekfelettisége. Sokkal inkább beszélhetünk tehát egységes kormányzati stílusról, semmint koherens eszmeiségről.  A kiindulópont ugyanis nem egy világos nézetrendszer, hanem az, hogy Magyarországon minden rosszul működik az állami újraelosztástól a közigazgatáson át a tudománypolitikáig. Éppen ezért gyökeres változásra van szükség az élet minden területén. Minél több kompromisszumot kell kötni ennek a változtatásnak a levezénylésében annál kisebb lesz a siker esélye. A tárgyalásos, konszenzusos megoldás helyett erőpolitikára van szükség, amely tűzön-vízen képes keresztülvinni a kormányzati akaratot. Erről az attitűdről, a hard governance eszmei hátteréről, már korábban is írtunk. A Széll Kálmán-tervhez kapcsolódó drasztikus, illetve alkotmányos aggályokat is felvető szociálpolitikai intézkedések még inkább kidomborítják ezeket az elemeket.

A kormány politikája tehát valószínűleg nem úgy működik, hogy rendelkezik egy világos jövőképpel és ennek megfelelő döntéseket hajt végre, hanem pont fordítva, az egyes részterületeken megjelenő kihívások, teljesítendő célok határozzák meg az eszmeiséget. A végrehajtás aztán helyenként tükrözhet valamilyen jobboldali, vagy akár neokonzervatív attitűdöt, amellyel aztán a kormányzati politikát értelmezők igyekeznek megmagyarázni a mögöttes szándékokat. A Széll Kálmán Terv kapcsán például valójában nincsen szó fordulatról, a cél továbbra is az ország versenyképességének növelése és az államadósság csökkentése. Továbbra is él a kormány részéről az az elképzelés, hogy a magasabb jövedelmű rétegek sikere „lecsorog” idővel a többi csoport irányába, tehát következésképpen az ő terheiket kell elsősorban csökkenteni.  Egész egyszerűen az történt, hogy eddig – a szó szoros értelmében – mindent megtett a kormány, hogy az államadósság-csökkentő, versenyképesség-növelő intézkedéseket megszorítások nélkül vigye véghez, csakhogy 2011 tavaszára elfogytak az egyéb eszközök, ezért kénytelen volt hozzányúlni a jóléti rendszerekhez.

Három nagy buktató

A kétharmados felhatalmazás gyakorlatilag minden eszközt a kormány kezébe ad, hogy politikáját végigvigye, ez azonban még korántsem elég a sikerhez. Legalább három olyan terület látszik, amelyen könnyen elbukhat a Fidesz.

1. Problémákat okozhat az eszmeiség hiánya. Koherens ideológia nélkül igen nehéz egységes világlépbe foglalni az intézkedéseket. A közvélemény számára így gyakran koncepciótlan  ötletelésnek hatnak a döntések, amelyek értelmét nehezen lehet kihámozni. Az államadósság csökkentése kétségkívül világos cél, azonban azt sem ártana világossá tenni, hogy miért olyan fontos ez, hogy ennek érdekében forrásokat kell kivonni a szociális rendszerből az oktatásból, vagy az egészségügyből.

2. Alkotmányos normák felrúgása visszaüthet. A jogállamban a cél nem minden esetben szentesíti az eszközt, amit, olybá tűnik, a Fidesz politikusainak nem sikerült megérteniük. Ezért aztán a célok érdekében bármilyen – akár korábban önmaguk által hozott – alkotmányos normát képesek felrúgni. Itt elég a napokban az Alkotmánybíróság által visszadobott végkielégítések megadóztatásának kérdésére, a magánnyugdíj-pénztárban maradók diszkriminációjára, vagy a már említett korkedvezményes nyugdíj utólagos felülvizsgálatára utalni. Ezek ódiuma nemcsak az, hogy támadási felületet nyújt az ellenzéknek, vagy rontja az ország külföldi megítélését. Sokkal nagyobb probléma, hogy komoly bizonytalanságot szül a jogállammal kapcsolatban és ezzel pontosan a remélt gazdasági növekedéshez képtelen megfelelő környezetet biztosítani.

3.Konszenzus nélkül hozott döntések elidegeníthetik a választókat. Az erőpolitikára leselkedő harmadik nagy veszély, hogy a kétharmados felhatalmazás akkor sem jelent mindenhatóságot, ha intézményes politikai egyensúlyokat igyekeznek kiiktatni a döntésekből. A tűzoltók, rendőrök tüntetései jól mutatják, hogy a mindenféle egyeztetés, vagy konszenzus nélkül meghozott döntések hatalmi arroganciát sugallnak az érintettek felé és elidegenítenek egész választói csoportokat. Ráadásul fennáll a veszély, hogy egyes intézkedéseket egész egyszerűen nem lehet eredeti formájukban végrehajtani a különböző nyomásgyakorló szervezetek, lobbicsoportok és egyéni alkuk miatt. Így a várt bevételek sem valósulnak meg, amelynek következtében könnyen megdőlhet a hatékonyságra épülő kormányzati politika mítosza.

Az Orbán-kormány politikájában rendkívül sokszínű jobboldali világkép tükröződik, a kötőanyag azonban nem valamiféle ideológia, hanem sokkal inkább a teljes megújulás igénye az elmúlt két évtizedhez képest, eszközének pedig a hatékony kormányzati politikát tartják. Az autokratikus jellegű intézkedések és a neokonzervatív jegyeket is magán hordozó gazdaságpolitika között tehát ez az a összekötő elem, amelynek mentén egységes keretbe foglalható a kormányzás. Azonban ez az egy év arra is elegendő volt, hogy nyilvánvalóvá tegye ennek a politikának a hátulütőit.