Elek István: A Fidesz bukása és a megegyezés kényszere

Elek István: A Fidesz bukása és a megegyezés kényszere

Utolsó frissítés:

Elek István Szerző:

Elek István
Elek István

Az elmúlt bő másfél év kétharmados önkényeskedése, akarnoksága által előidézett kiábrándulást, az alkotmányos, jogállami, gazdasági, társadalmi romlást, kulturális leépülést, valamint a cseppet sem biztató európai és globális fejleményeket látva a realista forgatókönyv csak a hazai válság mélyülésével számolhat a következő években.

Csizmadia Ervin és Paár Ádám a Méltányosság Elemző Központ szerzői azt fejtegetik a múlt keddi Népszabadságban, hogy a magyar politika csak egy időleges nagykoalíció révén szabadulhatna meg attól az örökölt rossz hagyománytól, amely szerint nálunk nem pusztán két politikai oldal rivalizál egymással, hanem két nagyon különböző és konstruktív együttműködésre képtelen politikai kultúra és társadalmi mentalitás képviselője, a hatalmat rendre monopolizáló kormányoldal és a vele szemben ezért szükségképpen rendszerellenzékként fellépő ellenzéki oldal.

Alighanem igazuk van a szerzőknek.

Magam is épp ezt a gondolatot pendítettem meg előző este a Nem engedünk a 89-ből nevű Facebook-csoport szervezésében zajló, Rendszerkritikai esték című sorozat első összejövetelén. Erős Ferenc, Majtényi László és Parti Nagy Lajos társaságában latolgatva az alkotmányosság, a szabadelvű demokrácia helyreállításának esélyeit az Eötvös Károly Intézet és a L’Harmattan Kiadó által közreadott Elveszejtett alkotmány című kötet megjelenésének apropóján.

Többek között arról beszéltem, hogy a legpozitívabb fejlemény, amely ma elképzelhető a számomra, hogy a következő választáson a most formálódó rendszer ellenzéke – nem a baloldali, hanem a sokszínű, demokratikus ellenzéke – ötven százalék alá szorítja a Fidesz-KDNP és a Jobbik mandátumainak együttes arányát.  És e győztes koalíció – függetlenül attól, hogy elérte-e a kétharmados többséget vagy sem – mindjárt együttműködési ajánlatot is tesz a vereséget szenvedett és e vereségből tanulni kész jobboldalnak. Mégpedig nem is csupán átmeneti időre, az új kormány cselekvési szabadságának megteremtése érdekében (amint 90 tavaszán, az első szabad választás után történt az MDF–SZDSZ-paktummal), hanem együttkormányzásra, nagykoalícióra szólót, legalább egy választási ciklus idejére.

Vagyis nem a győztes demokratikus ellenzék kormánya próbálja majd újraépíteni az alkotmányos jogállamot, helyreállítani a hatalommegosztás szabadelvű demokráciához méltó rendszerét – még ha rendelkezne is ehhez a kétharmaddal –, valamint megszilárdítani az ehhez illő politikai kultúrát, amely természetesnek tekinti a fékek és ellensúlyok, a független nemzeti intézmények a végrehajtó hatalmat és egymást is ellenőrző, korlátozó szerepét. Hanem egy szélsőségektől mentes, középerők alkotta nagykoalíciós kormány.

Mert az elmúlt huszonegy év tapasztalatán okulva be kell látnunk, hogy e demokratikus politikai kultúra megszilárdítása és egyáltalán a szabadelvű demokrácia rendszerének a konszolidálása csak egy ilyen, táborokat átfogó együttműködéssel alapozható meg. Amelyben az egymástól éles világnézeti ellentétekkel elválasztott politikai erők az ország és a nemzet jövőjét szolgáló gazdaság- és társadalompolitikai egyezségek megkötésére is rákényszerülnek, és az együttkormányzás folyamatában kölcsönösen kénytelenek egymás morális egyenjogúságát, tiszteletre méltóságát elismerni. Egymást demokrata és nemzeti pártokként is kölcsönösen legitimálni.

Az előző nyolc éves kormányzás kontrája és a most rá következő kétharmados koalíció rekontrája után a legjobb, ami történhet velünk, hogy elkövetkezik a szabadság rendjét újraalapozó kényszerű konszenzus korszaka.

Nem a 89-es rendszer helyreállítása, mert odáig rendben van, hogy ne engedjünk a 89-ből, de ez programnak kevés. A 89-es rendszerhez nem érdemes, és nem is lehet visszatérni. A szabadelvű demokrácia a gazdasági oligarchák illegitim hálózatából kiszabadított, a korrupciótól megtisztított, a fenntarthatóság szellemében megújított, az állampolgári részvétel, ellenőrzés és közvetlen beleszólás garanciáival kiegészített, következetesen a szubszidiaritás elve szerint újjászervezett autonómiákon, önkormányzatokon nyugvó és ökoszociális jogokkal megerősített, igazságosabb rendszerére van szükségünk.

Az elmúlt közel két és fél kormányzati ciklus meghatározó politikaformáló csoportjai csupán elmélyítették, a végletekig vitték a rendszerváltó elitek együttműködésre való képtelenségét, a legfontosabb közösségi erőforrásunk, a társadalmi tőke, a bizalom elpazarlását eredményező önemésztő küzdelmet, amely már a politikai rendszerváltás 89-90-es kezdetétől akadályozta, hogy az ország és a nemzet alkotó válaszokat adhasson a kor kihívásaira. A jelek szerint ezekben az években vagyunk, leszünk kénytelenek a fenékig kiinni a keserű poharat.

Az elmúlt bő másfél év kétharmados önkényeskedése, akarnoksága által előidézett kiábrándulást, az alkotmányos, jogállami, gazdasági, társadalmi romlást, kulturális leépülést, valamint a cseppet sem biztató európai és globális fejleményeket látva a realista forgatókönyv csak a hazai válság mélyülésével számolhat a következő években.

Nemzeti konszenzust teremtő politikai együttműködés nélkül aligha fogunk innen kilábalni.

Hozzászólások