Magyarország két legelnyomottabb kisebbsége a cigányság és a kapitalisták. A romákról most csak annyit, hogy tessék megnézni Borsodot vagy a kanadai bevándorlási statisztikákat, meg hogy Orbán Viktor nem mond le róluk; a kapitalistákat viszont értelmezzük tágan, ne csak a máig népszerű kövér/cilinderes/szivarozó/vérszívó módban. Legyenek ők a kis-, nagy- és kényszervállalkozók, megélni próbáló, többé-kevésbé kreatívan gondolkodó és könyvelő kis-, nagy- és kényszer-egzisztenciák, akikről ugye legutóbb megtudtuk, hogy őértük folyik ez az egész, két éve tartó vircsaft.

Ők lennének a középosztály.

A miniszterelnök szíves közléséről, Orbán-értékelőn és interjúkban felskiccelt társadalompolitikai vízióról van szó, érdemes tehát komolyan venni, hiszen úgy tűnik, végre értelmezési keretet is kapunk a közjogi és gazdasági ámokfutás mellé. Pláne, hogy elképzelhető a középosztály „elcigányosodása” is (© Balog Zoltán), ha az általunk felkarolt réteg visszacsúszik a nyomorba. Pedig mi mindent megtettünk.

*

Mert mi is a fő különbség az elmúltnyolcév és a most között? Hát az, hogy „2002 és 2010 között a nagytőke a gazdasági súlya mellé a politikai hatalmat is megszerezte”, amivel a kormányfő mélyen nem értett egyet, hiszen „a hatalmat a középosztály kezébe kell adni”, amiben természetesen „nincs semmi elitellenesség, nagytőkére, gazdasági erőre szükség van, de nem mindegy, hogy az egyébként meglévő hatalom mellé a politikai közhatalmat is odaadja-e az ország ezeknek a csoportoknak”. Orbán szerint a kormány „a teljes középosztályban gondolkodik, ideértve az alsó középosztályt is, és szövetségre törekszik a nyugdíjasok és a középosztály között”.

Sőt, a szövetség újabb rétegekkel bővül: „nem mondok le se a cigányokról, se a csökkentett munkaképességű emberekről, se azokról, akik elmentek korai nyugdíjba” - közölte a miniszterelnök, aki mondjuk hozzátehette volna, hogy a dolgozókkal szövetséges rétegek kénytelenek lemondani az orvosok, nővérek, ápolók, szülésznők egy részéről, hiszen ők elmennek külföldre, magunk sem értjük, miért.

Hogy „a nagytőke” a gazdasági súlya mellé a szoclib kormányok alatt politikai hatalomhoz is jutott volna, nemigen látszik meg sem az országon, sem a nagytőkén, legfeljebb pár kormányközeli lobbistán, ahogy ma is. Éppen Orbán Viktortól tudjuk, hogy az előző gazdaságpolitikák, adórendszerek nemigen kedveztek a befektetéseknek, pár multi bejött, azok plázát, gyárat, zöldmezős civilizációt csináltak – de izmos középosztály kialakulásához mindez nem vezetett. Éppen Orbán Viktortól tudjuk azt is, hogy úgy 2,6 millió polgártársunk adóbefizetései tartják el a Magyarország nevű, közepesen értékes ingatlant.

Nem biztos, hogy a kormányzat szervezeti és működési szabályzatában benne van az, hogy a választások által legitimált hatalmat társadalmi osztályok, rétegek „kezébe kell adni”, hiszen a parlamentáris demokrácia lényege talán az volna, hogy egy ember – egy szavazat, nem pedig osztályuralom, réteg- vagy lobbiérdekek kiszolgálása. De ha az új fülkeforradalmi állam úgy gondolja, „Magyarország vezető társadalmi ereje a munkából élő és gyereket nevelő családos emberekből állna”, tehát a nagy, széles középosztályt kell megcélozni, akkor esetleg nem azt és nem úgy kellett volna csinálni, amit és ahogy.

Az egykulcsos adó például folyamatos biztosíték-kiverés tárgya, és megvalósítási módját tekintve joggal, holott elvileg működhetne ilyen Magyarországon is – ha. Ha nem válság közepén, többkulcsos, átláthatatlan összadórendszer keretében vezetik be. Ha nem csak egy nagyon szűk réteg jár jól vele. Ha nem emelnek hozzá folyamatosan adókat. Ha nem gerjesztenek inflációt a drámai áfaemeléssel. És pláne ha nem köztörvényes lopással biztosítják a 400 milliárdos lyuk fedezetét (vö. „ne az emberekkel fizettessék meg”). Így ennek sok értelme nincs, növekedést pláne nem generál.

Pedig elvben igazuk van: tényleg egyszerűsíteni, „evásítani” kell az egész struktúrát, tényleg meg kéne és lehetne duplázni az adózók körét, tényleg söralátétnyi bevallás kéne, amit az összes olyan ember is ki bír tölteni, aki eddig minimálbérre bejelentve, bétézve, számlázgatva élte fel a jövőjét. Ez lenne annak a strukturális reformnak az egyik pillére, amire húsz éve várunk, a további pillérek: drasztikus állami kiadás-csökkentés, a maradék szoci nagyipar (pl. MÁV) eladása, tandíj, eü-privatizáció, ilyenek. De nem ez.

Kétszázezer embert akarnak "visszahívni" a munka világába? Miközben a GKI szerint a magyar vállalkozások 29 százaléka elbocsátásokon gondolkodik, a cégek negyede csökkentené beruházásait. Nem kéne lassan az ortodox tankönyveket elővenni?

*

Nem hat feltétlenül a középosztály megteremtésének vagy megerősítésének irányába az sem, ha az előre látható (de folyamatosan letagadott) bércsökkenést kompenzálandó megállapítunk egy elvárható béremelést a privát szektorban, és mivel tudjuk, hogy azt ez a szektor nem bírja kitermelni, bérkommandókat küldünk a nyakukra, hátha az majd ösztönzően hat. Vagy ha az autósokat kiemelten szívatjuk. Vagy ha hoffmannrózsásítjuk az oktatást, a 16 éven felüliek meg bármikor repülhetnek.

A bankadó meg a multiadók sem éppen bizalomgerjesztő lépések középosztály-szempontból, tekintve mondjuk a vállalkozói hitelhez jutás aktuális helyzetét. A plázastop a szemét multikon kívül kiket érint? Hát az ott sűrűn megjelenő középosztályt. Ja, meg a drága CBA-t, pozitívan. A végtörlesztés lebonyolítása pedig a bankoknak is betett, meg a jogbiztonságnak is.

Tényleg, jogbiztonság. Ne tegyünk úgy, mintha a joguralom csúszó leértékelése nem épp annak a középosztálynak a köreiben okozná a legnagyobb károkat, amelyik bízik a jogállami rendszerben, az adott szó és írás, a szerződések, a magántulajdon szentségében. A közjogi rendszer és a piacgazdaság elleni kétfrontos háború fő áldozata a kezdetleges demokráciára húsz év alatt berendezkedett kezdetleges középosztály, amely egyet megtanult a Fidesz alatt: még ez a kezdetleges demokrácia is bármikor kiiktatható, ha a főnök úgy rendeli.