Én lennék a legutolsó, aki azt mondja, hogy külföldről márpedig senki ne beszéljen bele a magyar ügyekbe; sőt, kiváló külföldi újságírók, tekintélyes külhoni elemzők, vagy akár kevésbé tájékozott tudósítók is (ide tapintatból nem teszek linket) számos érdekes, megfontolandó vagy vitára érdemes megállapítással járulhatnak hozzá a magyar helyzet megértéséhez, feldolgozásához. Nem az a baj tehát Lipták Béla nyílt levelével (aki, mint tudjuk, „mérnök-professzor, az 1956-os forradalom egykori résztvevője, az Amerikai Magyar Lobbi vezetője”), hogy nem itthon íródott. Más a probléma.

Először is, persze, bőségesen vannak bennem előítéletek a levél írójával kapcsolatban, nem tagadom. Amikor február elején egy szuszra feljelentette Charles Gatit, Bajnait és Simonyit, valahogy nem sikerült megkedveltetnie magát. Ettől persze lehetne ő nagy levelező, kiváló stiliszta és lényeglátó politikai guru – de hát nem az, mit tegyünk.

Mert – másodszor is – a miniszterelnöknek írott levél kissé félre van címezve, hiszen voltaképpen Orbán Viktor Fidesz-elnöknek szól (mint ez az utolsó sorból kiderül), márpedig a Schmitt-ügy óta tudjuk, hogy erre a finom megkülönböztetésre a címzett nagyon érzékeny. Azt is említhetném – harmadszor –, hogy a levél zömét egy Jeszenszky Géza-idézet teszi ki (forrásmegjelölés nélkül), mintha csak a szerző mindezt magától (vagy ilyen szépen? elegánsan? ennyi érvvel?) nem is tudta volna megfogalmazni. Negyedszer: Eötvös Károly szerepe a tiszaeszlári vérvád-perben azért enyhén szólva is több volt annál, hogy „hitelesen bemutatta” volna azt; ötödször… de hagyjuk is.

Sokadszor és mindenekelőtt – Lipták professzornak mintha fogalma sem lenne arról az országról, amelyről beszél.

Levelének lényege az, hogy – mint közismert – április 3-án Baráth Zsolt, a Jobbik képviselője napirend után felszólalt a parlamentben, és nyilvánvaló – noha jogilag bizonyára nehezen bizonyítható – antiszemita beszédet tartott, a Tiszaeszláron idén 130 éve eltűnt Solymosi Eszter ürügyén. Ezért Lipták azt kéri a frakcióvezetőt, „kezdeményezze az Országházában egy olyan ötpárti közös nyilatkozat megszavazását, mely egyhangúlag elítéli és egy magyar képviselőhöz méltatlannak tartja Baráth Zsolt hazug és uszító felszólalását”.

Derék dolog, az átlag hírfogyasztó fél perc alatt átrohan a híren, és elégedetten nyugtázza, hogy a „konzervatívok”, „jobboldaliak”, vagy nevezzük őket bárhogy, lám, ugyancsak visszataszítónak találják a Jobbik alig burkoltan zsidóellenes demagógiáját. Csakhogy Lipták egyik legfőbb kifogása az, hogy a Baráth-féle felszólalás „alátámaszt hazánkkal szembeni kételyeket, gyanúkat, muníciót ad azoknak, akik – jó- vagy rosszhiszeműen – Magyarországot bűnös eszméktől fertőzött országnak tartják” (és ezáltal „kárt okozott”). (Ez Jeszenszky szövege.) És: „a tiszaeszlári vérvád felemlegetése aljas »antiszemita uszítás« [idézőjel az eredetiben, meg nem foghatom, miért], mely nemcsak feltépi az évszázados és ma már begyógyult sebeket, de még alá is támaszthatja a nyugati médiában terjesztett olyan rosszindulatú vádakat, hogy Magyarországon él az antiszemitizmus és a fajgyűlölet”. (Ez Liptáké.)

Vagyis – értelmezzük kicsit a fentieket – Lipták-Jeszenszky, implicit módon, mintha nem tartaná a bűnt olyan nagynak, ha a külföld (a nyugati média) nem veszi észre; amiatt aggódik, hogy ez az esemény a „rosszindulatú” nyugatnak feltűnik, s így romolhat Magyarország képe.

Hogy mit tetszik mondani? Hogy mi romolhat? Hogy mik azok a „rosszindulatú vádak”? Miről van szó? Melyik országról beszélünk?

A jelek szerint a levél szerzője (szerzői) nem értesült arról, hogy Magyarországon, bizony, „él az antiszemitizmus és a fajgyűlölet”, legfeljebb a mértékéről lehet vitatkozni; hogy tehát ez nem „a nyugati médiában terjesztett (…) rosszindulatú vád”, hanem tény. Hogy a zsidó- és cigányellenesség korántsem most először kapott szót a magyar parlamentben, s hogy az a párt, amelynek képviselője most egy hete megszólalt, rendszeresen és programszerűen ezen „eszmék” zászlóvivője.

Jó reggelt, Béla bácsi.

Nem akarok tiszteletlen lenni (dehogynem), de ha valaki kicsit is tisztában van hazánk elmúlt húsz évének történéseivel, aligha kenheti a „nyugati médiák” „rosszindulatára” azt a Magyarország-képet, ami mostanra kialakult. Igen: azokat a „kételyeket, gyanúkat”, hogy ez az ország „bűnös eszméktől fertőzött” lenne, sok-sok súlyos tény támasztja alá – amelyek körében a jobbikos parlamenti felszólalás csak egy (bár kétségkívül igen súlyos) példa. A Jobbik és a pártfogása alatt hol nyíltan, hol álnevek alatt szervezkedő Magyar Gárda évek óta rémületet kelt a romák körében, a kormánypártok rendkívül kiegyensúlyozott és visszafogott ejnyebejnyéje közepette; a kormányhoz közel álló lapok nem mennek a szomszédba egy kis zsidózásért; az idegenellenesség nem valamely politikai szubkultúra érdektelen mantrája, hanem része a kormánypárt napi propagandájának (legyen szó akár az ellenünk összeesküvő nyugatról, akár a hazát idegen érdekeknek kiszolgáltató „idegenszívűekről”); címeres antiszemiták kapnak köztéri szobrot, kormánypárti politikus celebrálásával; és általában – a közbeszédben, a mindennapokban naponta szembejön egy-egy méretes zsidózás vagy cigányozás. Kormány-, frakció- és pártszóvivők sikoltanak fel, ha ellenzéki bírálat éri a NER-t – ám meglepően udvarias hallgatás fogadja a Jobbik hétköznapi zsidózgatásait, cigányozását. Úgy tenni, mint ha pusztán Baráth szövege (és csak ez) adna okot az aggodalomra, mint ha amúgy rendben lennének a dolgok (amíg a gaz nyugati média nem feketíti be az országot, merő rosszindulatból), mint ha a „bűnös eszmék” sehol nem volnának – vagy vakság, vagy ismerethiány, vagy az objektivitás semmibevétele.

És akkor még jóindulatú voltam. Lipták Béla úgy tesz, mintha nem tudná (vagy valóban nem tudja? nem tudom, melyik a rosszabb), hogy mi folyik Magyarországon.

Kálmán C. György