„Elmúltak azok az idők, amikor súlyos bűncselekmények büntetlenül maradhattak, amikor bárki úgy készülhetett bűncselekményekre, hogy abban bízott, megúszhatja, és azok az idők is elmúltak, amikor ártatlan tüntetőket tömegesen küldtek előzetes letartóztatásba, amikor az alapjogaikat szabadon gyakorolni próbáló magyarok szenvedhettek életre szóló testi és lelki sebeket. (…) 2010 előtt a felbomló rend állapotában volt az ország, magánhadseregek grasszáltak az országban, és egyes politikusok úgy érezték, hogy a törvények felett állnak” – jelentette ki hétfőn Orbán Viktor miniszterelnök az ügyészség szokásos évi nagy örömünnepén, amikor a börtönökben is megáll az élet és összecsörrennek Polt Péter egészségére a bádogpoharak.

A kormányfő szerint van mit ünnepelni, helyreállt a jogállam: amióta Justitia mérlegének egyik serpenyőjében egy fideszes potentát felesége, a miniszterelnök feleségének barátnéja és cukrászdai partnere, a másikban pedig az első Orbán-kormány sikeres főügyésze, Polt Péter ül, azóta ez a mérleg nem inog, nem rezeg, nem vacillál.

Ez a két emberi fék és ellensúly kölcsönösen kiegyenlíti egymást, a mérleg meg áll, mintha betonba öntötték volna. A magunk szerény eszközeivel csak igazat adhatunk a kormányfőnek, hiszen az általa létrehozott rendszer valóban úgy zár, mint a Szarvasi Vas- és Fémipari Szövetkezet 1983-as kiadású és azóta sem túlhaladott kuktája. Csak az úgynevezett hálátlan utókor kedvéért, amely nagy eséllyel nem kezeli majd méltó módon ezt a korszakos változást, egyben paradigmaváltást, engedjék meg, hogy néhány jellemző példával illusztráljam a jogállam totális helyreállásának mindennapjait.

Nagy öröm, hogy a piti kis magánbűnöktől egészen a súlyos korrupciós bűncselekményekig a gonosz végre elnyeri méltó büntetését. Régen a felbomlott rend világában, ha egy kormánypárti önkormányzati képviselő a sarkadi Tescóból elvitt egy árazógépet, akkor biztosak lehettünk abban, hogy a politikus a képünkbe röhög, azt mondja, csupán jó hangulatban volt, ivott is pöttyet, meg akarta viccelni az áruház vezetőjét, az egészből pedig csak azért lett ügy, mert a politikai ellenfelei merő rosszindulatból országos botránnyá dagasztották. Nem véletlenül, hiszen éppen ő lépett fel ellenük a közpénzek szigorú őreként.

Arra is mérget lehetett volna venni, hogy a helyi ügyészség érti és szereti is majd a tréfát, így első fokon megszünteti ellene az eljárást, viszont azon újságírókkal szemben, akik le merték írni, hogy „lopott a sarkadi kommunista”, a törvény teljes szigorával lépnek föl a hatóságok. Ha pedig egy hasonlóan pitiáner ügyben, egy kormánypárti képviselőből lett alkotmánybíró 30 méteren keresztül a forgalommal szemben hajtott a hivatali autójával a Donáti utcában, akkor biztosak lehettünk volna abban, hogy valamilyen arcpirító indoklást hallunk, leginkább mondjuk azt a kézenfekvő mondatot, hogy azért tette, mert „eleve abban az irányban állt” a kocsi, majd jól megbüntetik a kétgyermekes sofőrjét, aki nyilvánvalóan parancsra cselekedett. Jogosan mondja tehát Orbán Viktor, hogy ebből a rendből már mindenkinek elege volt, a politikusok ne érezzék már, hogy a törvényen felül állnak még az ilyen országosnak nem nevezhető ügyekben sem.

Hát még akkor, ha emberek életéről, vagy milliárdos közvagyon sorsáról van szó!

A felbomlott rend világában, ha az ember azt olvasta a lapokban, hogy a belügyminiszter, korábbi közismert rendőrfőkapitány hűvösre akarja tenni a budapesti diszkókirályt, nekimegy a szervezett alvilágnak és megtisztítja végre a köztársaság rendőrségét azoktól, akik hivatali időben, állami fizetésért, munkaköri kötelesség gyanánt szervezték naphosszat az alvilágot, és – mint Mexikóvárosban – maffiagyilkosságok aktáit fektették el, szabadidejükben pedig az áldozatok sírva zokogó szüleinek magyarázták, hogy semmilyen jel nem utal idegenkezűségre, akkor elég volt egyetérteni Baranyainéval a földszint háromból, aki egy rá jellemző arcrángással ékszerezett legyintés kíséretében foglalta volna össze a lényeget. „Nincsen itt másról szó, csak maffiaváltásról” – mondta ilyenkor a korábbi fizikatanár, generációk Pötyi nénije, majd szépen leírta, mi következik: „kiemelnek valakit a rendőri szervezetből, aki eddig is ott volt, lehetőleg a párt főkönyvelőjének a tehetséges fiát és megy minden tovább, mint addig, annyi különbséggel, hogy máshova kell tejelni”.

Nagyszerű érzés, hogy eltűntek a cinikus Baranyainék, nincs már mire legyinteniük, hiszen két év alatt a magyar úgy emelkedett ki az erkölcsi fertőből, hogy lassan hozzá kell írni a tízparancsolathoz, hogy legyen mit betartani.

És persze örömteli látni, hogy a Handó–Polt-féle Justitia mérleg alig pár hónapos regnálása agyonnyomta, kivégezte, megszüntette a korrupciót egy olyan országban, ahol még mindig óriási az igény reája.

Korábban, a felbomlott rend birodalmában, a miniszterelnök még véletlenül sem nyugtatta volna azzal az ellenzéki képviselőket, hogy a törvény szigorával vizsgáltat ki minden olyan ügyet, amelyben a gyanúnak a leghalványabb árnyéka is felmerül. Nem mondta volna, hogy a rendőrség kiemelten vizsgálja azokat a cégeket, amelyek a közbeszerzések nagy részét verseny nélkül viszik el, mert ami gyanús, azt ki kell vizsgálni. Ebben a zűrzavaros időszakban az akkori miniszterelnök papírról felolvasott volna valami meghatározást egy lexikonból, hogy nálunk nincsenek is oligarchák és jól kioktatta volna a témában rinyáló ellenzéki képviselőket, hogy tessék feljelentést tenni, tessék eljárást indítani a Közbeszerzési Döntőbizottságnál és ne a parlamentben tessék politikai cirkuszt kreálni nem létező ügyekből és végképp ne tessék labanc érdekeket tolni!

A kormánypárti képviselők pedig röhögve szavazták volna le az ilyen gyanús ügyek kivizsgálására az ellenzék kezdeményezésére létrehozni kívánt különbizottságot. Milyen dolog már hajtóvadászatot indítani sikeres magyar nagytőkések ellen, mikor a sajtó is megírta, hogy mekkora igény van a nemzeti burzsoáziára, hogy ne legyünk alvállalkozók a saját hazánkban – mondták volna cinikusan.

Véget ért az az időszak is, amikor ártatlan tüntetőkkel szemben lépett fel a rendőrség, mert az akkori miniszterelnök, egykori ellenzéki harcos megmondta nekik, hogy „szabad véleménynyilvánítás az van, de balhé és botrány az bizony nincs”, tüntetni tehát bármi ellen lehet, de az állami célokat lerombolni még tüntetésekkel sem. Az ilyen rendbontás ellen mindig is fel fog lépni az állam, annyira ugyanis nem tudnak ártatlanok lenni a tüntetők. Nincsenek ártatlan célok, csak gyenge rendőrök.

Mindenki láthatja tehát, hogy béke van, szabadság van, egyetértés van végre, helyreállt a jogbiztonság és a rend, az új korszak kovácsai joggal tekintenek végig a művükön, mi pedig csak örülhetünk, hogy boldog szemtanúi vagyunk egy bimbózó aranykor hajnalának, amiben minden megváltozik, hogy pont ugyanolyan legyen, mint volt.