Ronald Dworkin jogfilozófus a CEU-n tartott előadásában meggyőzően érvelt amellett, hogy a többségi döntés mint technikai megoldás semmilyen értelemben nem tekinthető méltányosnak vagy igazságosnak, ahogy ő mondta: demokratikusnak. Valóban, a demokrácia mint a diktatúra ellentéte számtalan olyan döntési lehetőséggel összefér, amelyek nem méltányosak vagy igazságosak. Az az intuíciónk, hogy ha a többség véleményét követjük, az megoldja ezt a problémát, valójában semmilyen tudományos érvvel nem támasztható alá.

Én is többször kifejtettem már ebbéli meggyőződésemet, utalva arra, hogy a történelemben a demokratikus rendszerek sem mindig csak a többségi elvet alkalmazták, hanem például a sorsolást is, olyan kérdésekben, amelyek vagy túl soktényezősek, olyan kaotikus rendszerekről szólnak, hogy még szakértők helyes döntésében sem bízhatunk, és olyanokban, ahol a döntéshozók befolyásolása túl nagy kockázattal járna (pl. esküdtszékek, bíróságok kiválasztása).  A sorshúzásnál a legnagyobb problémát az jelenti, hogy előzetesen ki kell választani az egyáltalán szóba jövő alternatív döntéseket, de ennek a folyamatnak a nehézségei még mindig kevésbé veszélyeztetik a méltányosságot, mint ha a döntést önkényesen vagy többségi alapon hozzuk meg.

Dworkin professzor az emberek egyenlő méltóságából vezeti le azt, hogy a többségi döntések méltányossága vagy igazságossága elvi alapon nem biztosítható. Az ő példája az volt, hogy jól néznénk ki, ha többségi alapon döntenénk el, hogy egy süllyedő hajóról kiket menekítünk ki, ha sokkal kevesebb hely van a mentőcsónakokban, mint ahány hajótörött.  Nem is vitatom az ő érveit, a példáját sem. Én azonban más okokból is elfogadhtatatlannak tartom a többségi döntésekben való bizakodást, és más jellegű példákkal is alá tudom támasztani ezt.

Tekintsük azt a hétköznapi esetet, amikor egy utca lakói (illetve a lakók egy része, vagy az önkormányzat, mindegy) fákat szeretne telepíteni az utcába.  Ha a járdákra fákat ültetnek, az jó például minden ottani tulajdonosnak (mert nő az ingatlanjaik ára), jó az ott idejüket töltő nyugdíjasoknak (a fák nyáron kellemes árnyékot adnak), a boltosoknak (mert többen fognak az utcában sétálni, ha fásítva lesz) és így tovább.  Rossz viszont az önkormányzatnak (mert költséges a fák telepítése, majd gondozása), az autósoknak (mert kevesebb lesz a parkolási lehetőség) és esetleg az alsó szinteken lakóknak (mert a fák árnyékolják a lakásukat, esetleg a rovarok is inkább berepülnek a fákról).  Nem soroltam fel minden érdekcsoportot és minden érvet, mert nem ez a lényeges.

Hogyan zajlana ebben az ügyben egy képzeletbeli többségi döntés, mondjuk egy helyi népszavazás keretében?  Kettőnél több szintes házakban az alsó szinteken valószínűleg kevesebben laknak, mint magasabban.  Lehet, hogy az autósok (a családjukkal együtt) többen vannak, mint bárki más, miközben a boltosok nagyon kevesen vannak, viszont rengeteg kliensük van, ráadásul a számukra megélhetési kérdés, hogy mekkora a forgalmuk, míg másoknak esetleg csak kényelmi szempont a fák jelenléte.  A nyugdíjasok esetleg kevesen vannak, viszont esetleg sokkal több időt töltenek az utcán, mint mások.  Sorolhatnám tovább:  a többségnek nyújtott kedvezmények olyan tényezőket hoznak be a döntésbe, amelyeknek a méltányossághoz vagy bármiféle ésszerűséghez semmi közük sincs.  Ennél már a sorsolás is jobb lenne, mert az legalább sok-sok utca esetén néha mindenkinek megfelelő megoldást dobna ki.

De nem állítom, hogy ilyen esetben a sorsolás a jó megoldás, különösen azért, mert nem annyira összetett a kérdés, és mivel nem csak „igen—nem” válasz lehetséges (legyenek-e fák?), hanem mindenféle kompromisszumos megoldás is.  Például lehet az autósok kedvéért ritkásabban, vagy a parkolást kevéssé akadályozó módon ültetni a fákat;  lehet az alul lakók kedvéért rendszeresen nyírni őket, sőt, még az is lehetséges, hogy némelyik ellenérdekelt félnek cserébe fel lehet ajánlani valamit.

Dworkin professzor megoldása, amelyet „partnerségi döntéshozásnak” nevez, nincs részletesen kidolgozva.  Ha jól értem, döntően a jól ismert „fékek és ellensúlyok” rendszerét tartja alkalmasnak a „partnerségre”, alapvetően az amerikai modellt követve, esetleg javítva.  Általános technikai megoldást, olyat, amely az emberek számára legalább annyira vonzó lenne, mint a „többség dönt” súlyosan igazságtalan elve, nem nyújt.

Ezzel szemben a nemrégiben létrehozott szervezetünk azt javasolja, hogy a döntéseket teljes egyetértéssel (egyhangú döntéssel, konszenzussal) kell meghozni.  Ha egy bizonyos kérdésben nincs teljes egyetértés, akkor nem szabad valamelyik megoldást ráerőltetni azokra, akik nem értenek vele egyet, mert az érdeksérelem egy igazságos rendszerben nem kívánatos.  Köztudomású, hogy a konszenzuson alapuló döntéshozásnak egyetlen akadálya van, hogy nagyon nehézkes.  Szinte lehetetlen az utca minden lakójának véleményét végighallgatni és mindenki mással megvitatni.  Ezért megfontolásra ajánljuk azt a rendszert, amelyben minden felvetődő kérdés esetében bárki jelentkezhet, hogy részt szeretne venni a döntésben, és sorsolás dönti el, hogy a jelentkezők közül ki vesz részt a tárgyalásban.  A kisorsolt jelentkezőknek teljes egyetértésre, konszenzusra kell jutniuk, akár kompromisszumok árán is.

A részvételre való jelentkezéskor mindenkinek meg kell jelölnie, hogy milyen érdekcsoporthoz (vagy érdekcsoportokhoz) tartozik, és a sorsolás csoportonként zajlik, minden csoportból kell választani résztvevőket.  (Persze őszintén kell megjelölni, hogy ki hova tartozik, különben érvénytelen a döntés, és a csalókat ki lehet zárni a további döntésekből.)  Nem érdemes elszabotálni a döntéseket, mert minden résztvevő tisztában van vele, hogy ha nem születik döntés, vagy ha megtámadják a döntésüket (vagyis újra felteszik a kérdést), akkor valószínűleg másokat fognak kisorsolni a következő alkalommal, és a következő tárgyalásokba már nem lesz beleszólásuk.

Lehet, hogy nem tudunk mindent egyhangú szavazással eldönteni. De egyelőre nem fenyeget az a veszély, hogy túlságosan sok mindenre akarnák alkalmazni ezt a módszert.  Tapasztalatom szerint a magyar társadalom egyáltalán nem hisz abban, hogy sokszor közös álláspontra lehet jutni, talán mert az emberek sem a családjukban, sem az iskolában, sem a munkahelyükön nem tapasztaltak még kísérleteket sem arra, hogy megegyezés alakuljon ki.  Úgy gondolom, ez a társadalmunk egyik legnagyobb problémája, amelynek számtalan káros következménye van.  Ezért kellene egyre több körben megpróbálkozni azzal, hogy minél több kérdésben teljes egyetértésre jussunk.