Ebből következett pár, szerencsére mára ledolgozott hátrány. Olyanokra gondolok, hogy évekig a tornasor végén álltam, meg hogy 1985 őszén az erre még teljesen alkalmatlan, fejletlen kéztőcsontokkal próbáltam meg a háromujjas tollfogást elsajátítani. Fájó, bedagadó kézzel, elzsibbadó ujjakkal, kínlódva kanyarítottam a fecskefarkat meg a karikát a vonalak közé. Alsósként csak nekem kellett zsámoly a tornaszekrény elé, rám várt mindenki a futás, vagy épp a kötélmászás végén.

És igen, féltem, amikor szó szerint kizárólag nálamnál másfélszer-kétszer nagyobb gyerekek között kellett volna "pozíciót fognom". Ma valószínűleg ezért is vagyok bizalmatlan a világgal, mindig a legrosszabbra készülök, túlbiztosítok és túlreagálok, néha túl erőszakosan.

Mindezt pedig azért tartottam fontosnak elmesélni, hogy ne lógjon a levegőben, ne maradjon a steril szakmai viták szintjén az a döntés Hoffmann Rózsától, miszerint mostantól a szülőnek nincs mérlegelési joga, a hatéves gyereknek muszáj megkezdenie az iskolát, ha a (szintén kötelező) óvodában így döntenek. Nem mondhatják azt, hogy hadd maradjon még egy évet a gyerek az óvodában (ahogy nekem kellett volna, és még sok-sok sorstársamnak), hadd növekedjen, fejlődjön, játsszon, érjen. Nem, a jelek szerint az oktatási kormányzat eldöntötte, hogy a mai gyerekek sorsát egy igen egyszerű módszerrel intézik: mindent, amit Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás valaha javasolt, megszoroznak mínusz eggyel. Minden gyerekbarát javaslatban a jelzőket az ellenkezőjére fordítják, minden "szabad" elé beírják, hogy "nem", minden "szeretet" helyett "fegyelem", minden "eldöntheti" helyett "eldöntjük".

Fideszes ismerőseim soha nem akarnak válaszolni, amikor azt kérdem: szerintük Hoffmann Rózsa SZERETI a gyerekeket? Volt bármikor olyan érzésük, hogy az oktatási államtitkár nem csak kifejezetten büntetni, sanyargatni, "megrendszabályozni" szeretné épp a legkiszolgáltatottabbakat? Csak engem emlékeztet azokra az államtitkár asszony általános iskolától egyetemig mindenhol fel-felbukkanó, rossz pedagógusokra, akikről senki nem érti, miért választotta ezt a pályát, ha ennyire nem bírja elviselni a diákokat?

A Belügyminisztériummal közösen most például elindítja a Nemzeti Gyerekbántalmazó Akcióprogramot. Nem, nem ez a hivatalos neve, de céljait tekintve simán hívhatnák így is: az iskolába telepített iskolaőrök akár „arányos mérvű testi kényszert” is alkalmazhatnának a házirend betartatására. A hoffmanni gyerekkép szerint a diák leginkább egy hatástalanítandó probléma, nem pedig partner az oktatás-nevelésben.

Ismerem az ellenérveket, igény szerint végigszaladhatunk rajtuk. Kezdve a leglényegesebbel, hogy igen, ha a tanárt bántalmazza a nagydarab kamaszgyerek vagy annak a szülője, az igenis, szerintem is bűncselekmény, ami miatt hívjanak rendőrt, és alkalmazzák a szükséges szankciókat. De lássunk tisztán: dacára a média-hisztinek, ma ez egy marginális probléma. A fordítottja már érdekesebb kérdés, a gyerekbántalmazás. Magam azok közé tartozom, akik szerint például Varga István teljesen komolyan gondolta, amit a családon belüli erőszakról mondott. Tökéletesen beleillik abba a világképbe, amelyik a kormány fejében lehet a jövendő Magyarországról. Még a penitenciát is ehhez szabták: úgy járt körbe Varga a bocsánatkérő bokrétával az ülésteremben, mint ahogy az este üvöltő, csapkodó, bántalmazó férj másnap, józanodván virággal állít be, ne haragudj Katikám, hát nem gondoltam én az komolyan, de tudod milyen vagyok, mikor iszok, hát térjél ki legközelebb, mondtam már annyiszor, ne cukkoljál ilyenekkel, ne okoskodjál, tessék a virág, mi a vacsora.

Ezt a szemléletet készülnek áttolni az iskolába, az aprónép kushadjék, különben az arányos mérvű testi kényszer is előkerülhet. Hiába próbáljuk szelíden vagy indulatosan elmagyarázni: nincs a világon olyan felnőtt, aki azért lett rendes ember, mert gyerekként verték. Csak olyan, aki annak ellenére.

Egyébként is, ezek csak lefelé tudnak ütni. Mikor Czakó Gábor arról beszélt a tévében, hogy milyen metodikával verte a saját gyerekeit, illetve szerinte hogyan „koldult pofonért” Örzse néni, végig az járt az eszemben, hogy vajon ez az ember próbálkozott már valaha a saját súlycsoportjával? Bemutathatom Krav-Magát oktató barátaimnak, ha szeretné tudni, mit érez a gyengébb, a kiszolgáltatott, ha lebírhatatlan agresszióval találja szemben magát. És ti, többiek, akik azon kattogtok, hogy „nehogy már egy pofont se adhasson a tanár”, ti szigorúan csak a más gyerekénél, és csak a gyerekeknél húznátok meg a határt, ugye? Mert ilyen alapon én a közterület-felügyelőt is felhatalmaznám pár pofon kiosztására, ha lejárt a parkolójegyed, vagy kilógsz a kocsiddal a jelölésből. Neveljen meg! Üssön a rendőr a gyorshajtásért, üssön az adóellenőr a könyvelési hibáért, csapjon az aluljáró lépcsőihez a BKV-ellenőr, ha lejárt a bérleted.

Szomorú, de tanártól is hallottam már, hogy milyen rossz, hogy nem adhat egy pofont se, mert felveszik mobillal, és leadja a Fókusz. Visszakérdeztem, hogy egyébként mekkora gyereket ütne szívesen – és persze, hogy csak lefelé, a kicsiket. Amint szemmagasságba ér a kamasz, már nem akar, nem tud, nem mer odavágni.

Minket is csak az alsó tagozatban vertek. Pontosan tudom, mivel példálózott Orbán Viktor, mikor a kokit meg a sallert emlegette. Előbbi igazán a pecsétgyűrűvel tud fájni, megforgatva a hajas fejbőrön, de egyébként is, rengeteg út van ahhoz, hogy egy 6-10 éves gyereket megkínozzon, megfélemlítsen a teljhatalmú felnőtt. Megtépheted a füle fölött a haját, az összecsippentett ujjhegyeire vághatsz a klasszikus körmöst kiosztva, „megtámaszthatod” jobbról-balról egy-egy pofonnal, hogy el ne dőljön, ugye. Ki van ez próbálva: nem hagy külsérelmi nyomot, de fáj mégis rohadtul.

Nekem még mindenből pont a régi jutott. Az én korosztályom volt utoljára úttörő, nekünk kellett utoljára az általános iskolában végig oroszt tanulni, az én középiskolai informatika tanárom velünk párhuzamosan tanulta a tantárgyat, az internettel már csak egyetemistaként ismerkedtem meg, az egyébként még pont nem a kreditrendszerre épülő felsőoktatásban... hosszan sorolhatnám. Mindig mögöttem egy lépéssel futott a reform, amit egyébként pont a nyolcvanas évek második felében, pont a pedagógus-szakszervezetek, és pont a gyerekbarát iskola jelszavával indítottak el. A nálam fiatalabb korosztályok esetében már volt arra mód, hogy a szülő még egy körre hagyja a gyereket az óvodában érni, fejlődni, testben és lélekben is épülni. Az utánam következő generációknál már a pofon is folyamatosan fogyott el a tanáraik eszköztárából.

Én pedig nem kívánom a leendő gyerekemnek a saját gyerekkoromat. Sőt, én akarom eldönteni, hogy mikor menjen iskolába, és azt is akarom, hogy az iskolában egyetlen felnőtt se legyen feljogosítva arra, hogy bántsa őt, ahelyett, hogy védené és oktatná.