Papp László Tamás, a magát minden bizonnyal – saját osztályozása szerint – a „független liberális véleményformálók” közé soroló publicista az orbáni propaganda sikereként írja le, hogy a Magyar Televízió első csatornáján levetítették „Nemzeti álmok – Magyarország búcsúja Európától” című osztrák tv-filmet, majd a vetítést követően a film egyik szereplője a Heti Válasz kurzusújságírójával vitatkozhatott. PLT szerint a film attól válik hiteltelenné, hogy az Orbán-rendszer kritikusaként abban Gyurcsány Ferenc korábbi miniszterelnök, pártjának alelnöke (e sorok írója), valamint „a gyurcsányi kör eszmeiségével jelentős részben azonosuló balliberális értelmiségiek, volt politikusok (Iványi Gábor, a Klubrádió-munkatárs Váradi Júlia, Csillag Ádám, Schiff András, stb.)”, egy másik megfogalmazás szerint „elmúlt nyolc év bukott, a hatalomból kiesett politikusai és a hozzájuk ideológiailag kötődő szekértáboros intellektuelek” jelennek meg. A felsoroltak között persze Iványi Gábor az egyetlen „volt politikus” annyiban, hogy egykor SZDSZ-es képviselő is volt ugyanúgy, mint mondjuk Darvas Iván. Hatalmon az „elmúlt nyolc évben” a film szereplői közül egyedül Gyurcsány volt. Hamarosan visszatérek arra, hogy mit jelent a felsoroltak azonosulása „a gyurcsányi kör eszmeiségével”, s hogy miért őket szólaltatja meg a film. Előbb azonban egy másik kérdést szükséges feltenni. Vajon az-e a fő kérdés a film hitelességének megítélésében, hogy kik beszélnek benne, vagy az, hogy mit mond, és amit mond, az igaz-e? Szerintem az utóbbi, és ez a kérdés PLT-nél háttérbe szorul. Ilyeneket ír: „Valóságos eseményekről szól, de egy belterjes szűrőközeg által a felismerhetetlenség határáig eltorzítva.” Majd: „Elnagyolt, összecsapott és tendenciózus kritikát ad a demokrácia és a jogállam leépüléséről, leépítéséről.” Olyan vád ez, amelyet PLT nem tart szükségesnek a film érdemi elemzésével alátámasztani.

A film fő üzenete, hogy a magyar közéletet áthatja a harmincas évek hagyományát felelevenítő nacionalizmus, amelynek a taxisofőr elbeszélésében, a Jobbik-aktivista előadásában megjelenő, a masírozó gárdisták képeivel illusztrált, antiszemitizmusba hajló jobbikos változata összefolyik az Orbán ünnepi beszédeiben hallható, szintén etnikai alapú, a „magyar észjárásról” szóló, az Európai Unióval szembehelyezkedő, általában a nyugati világ normáit elutasító fideszes változatával. Ez volna a mai magyar közállapotok „felismerhetetlenségig eltorzított” ábrázolása? Vajon nem erősíti-e meg a film alapüzenetét az, ahogy elkészültét követően Orbán sokatmondóan nem közli a nyilvánossággal, hogy mit gondol a FIFA büntetéséről a magyar-izraeli mérkőzésen történt antiszemita demonstráció miatt? Vagy az, hogy a Fidesz hivatalosan a gyilkosok pártolóinak minősíti azokat, akik elutasítják Bayer Zsolt durván cigányellenes cikkét? Hol van akkor a torzítás? Ha Ungváry Rudolf filmbéli fejtegetéseiben a másképp gondolkodóknak a nyugati liberális demokráciák normáival ellentétes kirekesztéséről beszél, vajon nem a lényegét fogalmazza meg annak, ami Orbánban és Vonáékban a közös? Vajon nem joggal hivatkozik-e állításainak alátámasztására Orbán emlékezetes kijelentéseire az „idegenszerű” MSZP-SZDSZ kormányról, vagy arról, hogy Orbán már 2002-ben a Fideszt és híveit azonosította a hazával, s ezt teszi azóta is? Hol itt a „belterjes szűrőközeg”? Vajon Schiff András állítása, hogy őt a Washington Postban megjelent olvasólevele miatt itthon hazaárulónak minősítették, nincs-e összhangban azzal, ahogy az orbáni Alaptörvénybe emelt Magyar Művészeti Akadémiát vezető Fekete György megkérdőjelezi azok nemzethez tartozását, akik külföldön a magyar kormányt bírálják? Vajon nincs igaza a filmben Gyurcsány Ferencnek abban, hogy Orbán nem nyitott, a világgal együttműködő Magyarországot akar, hanem a húszas-harmincas évek Magyarországát hozza elő, s hogy Magyarországot a külvilág által támadott országként ábrázolja? Gyurcsány állítását a filmben Orbán Kossuth téri beszédéből felidézett saját szavai igazolják, miszerint „Magyarország a saját tengelye körül forogjon”, hogy „nem kérünk az idegenek kezünket irányító kéretlen segítségéből”. Hol itt a torzítás? Nem pontosan írja-e le Fekete Norbert, a közmédiából eltávolított újságíró (akit PLT sem sorol a „gyurcsányisták” köréhez) a köztelevízió fideszes megszállását? Ha nézi rendszeresen PLT a köztelevízió híradóit és politikai háttérműsorait, az ezekből áradó kormánypropagandát, tekintheti-e elfogultnak a filmben erről elhangzottakat? Vajon vitathatja-e azt, amit Váradi Júlia a sajtót átható öncenzúráról mond el a filmben, ha látja, ahogy például a kereskedelmi televíziók híradóiból eltűnt a politika? Vajon tud-e PLT a hajléktalanok közterületen való tartózkodását szabálysértéssé minősítő, alkotmányellenesnek bizonyult törvényről és az ehhez illeszkedő önkormányzati intézkedésekről, és vajon nem ezekre támaszkodva beszél-e a filmben Iványi Gábor e szerencsétlen emberek hatósági üldözéséről? Vajon vitatja-e az új egyházi törvény ismeretében azt, amit Iványi arról elmond, hogy megfosztották őket a támogatástól, amelyből szociális intézményeiket finanszírozzák? Ha valaki figyelemmel kíséri a magyar kormánytöbbség által az Unió alapvető normáit előre megfontoltan semmibe vevő törvényeit, melyekkel szemben kiszámíthatóan indulnak a kötelezettségszegési eljárások, az Alaptörvény „átmeneti rendelkezései” pedig kifejezetten arról rendelkeznek, hogy az emberekre külön befizetési kötelezettség róható ki az emiatti uniós bírságok fedezetére, „elnagyolt, összecsapott és tendenciózus” kritika-e, ha magam a filmben azt állítom, hogy az uniós tagság formális fenntartása mellett nap mint nap sérti meg annak követelményeit?

Magam csak a magam néhány mondatáért vagyok felelős a filmben, amelyekkel kapcsolatban PLT nem veszi magának a fáradságot, hogy cáfolja a bennük foglaltakat. Megnéztem az elkészült filmet, s Ungváry Rudolftól, Schiff Andrástól, Gyurcsány Ferenctől, Iványi Gábortól, Váradi Júliától sem hallottam benne egyetlen megalapozatlan állítást sem. PLT csak minősíti azokat, de nem is próbálkozik cáfolattal. PLT-nek valójában nincs érve azzal szemben, ami a filmben elhangzik, csak azok irritálják, akik a filmben beszélnek.

Miért azokat kérdezi Lendvai Pál, akiket kérdez? Miért nem Sólyom Lászlót vagy Elek Istvánt, miért nem szerepelnek „a tényfeltáró, oknyomozó, véleményformáló független liberális portálok, orgánumok és újságírók, amelyek az előző kormányok és az Orbán-rendszer leleplezéséből, bírálatából egyaránt kivették a részüket”? Elgondolkoztam ezen a kérdésen, és némi töprengés után a Fidesz európai parlamenti képviselőjétől, az életét nyugaton töltő, majd konzervatív liberálisként Orbán mellé álló Schöpflin Györgytől kaptam meg rá a választ.

Schöpflin a minap interjút adott a Klubrádiónak, és a következőképpen magyarázta azt, hogy Bayer Zsolt hírhedett cigányellenes cikke kapcsán két uniós biztos is bírálta a magyarországi közállapotokat: „Ami Nelly Kroes biztos asszonyt és Viviane Reding biztos asszont illeti, mindketten elég sokat foglalkoztak Magyarországgal és nem tetszik nekik az, hogy a magyar kormány elég gyakran ellentmond annak, amit ők gondolnak. Most ők mindketten, annak ellenére, hogy az egyik hivatalosan liberális, a másik hivatalosan konzervatív, az úgynevezett liberális konszenzus gondolatvilágában élnek. A magyar kormány ebből kilépett. És ez a probléma. … egyesek szerint mind a két biztos, akiről beszélünk, valamennyire üzenget a baloldal felé. Hollandiában belügyekben, illetve Viviane Reding összeurópai szinten azt mondja, hogy én elfogadható akarok lenni mind a két irányban, amelyik benne van a liberális konszenzusban, és a liberális konszenzus magába foglalja a Néppártnak egy bizonyos részét.”

Orbán elkötelezett híve fontos összefüggésre vezet rá bennünket. A nyugat-európai és észak-amerikai mértékadó sajtó a második világháború után kialakult liberális konszenzus alapján ítéli meg a világ folyamatait, benne a közép-európai volt szocialista országokban történteket is. E liberális konszenzust, annak antifasizmusát elfogadva a németek és az osztrákok ma nem azonosulnak a náci birodalom „antibolsevista” keresztes hadjáratával és azt megelőző revíziós törekvéssel. Ez a liberális konszenzus idegenkedik a nacionalizmustól, elutasítja a nemzeti, faji kirekesztés minden változatát, s ezen az alapon bélyegzi meg az újnáci vagy éppen bevándorló-ellenes pártok fellépését szerte Európában, és ekként kezeli a magyar Jobbikot is. Ez a liberális konszenzus világosan különbséget tesz jogállam és nem jogállami, önkényuralmi berendezkedés között, és ezen az alapon bírálja a Fidesz hatalomgyakorlását. Magyarországon viszont nemcsak a politikusok, de az úgynevezett elemzők is, kiváltképp azok, akik magukat a politikai oldalak közé, valamiféle senki földjére szeretik elhelyezni, hajlottak és hajlanak arra, hogy a Fidesz-rendszer elemzése során „centralizált demokrácia-modellről” beszéljenek, és ily módon elkenjék a jogállam és e nem-jogállam közötti különbséget. Hasonlóképpen hajlanak arra is, hogy ne tartsák demokraták számára szalonképtelennek a Jobbikot, elvégre demokratikus választás útján jutott parlamenti mandátumhoz. Számukra Gyurcsány és Orbán két, hasonló habitusú politikai vezér, akiket egyként tesznek felelőssé a belpolitikai hidegháborúért. Számukra mondjuk a 168 óra című lap a Kuruc-infóval párhuzamba állítható szélsőséges orgánum. Nem hajlandók észrevenni, hogy a két politikus közül az egyik – minden hibája ellenére – tiszteletben tartja a jogállam normáit, a másik következetesen szembeszegül azokkal. A két lap közül az egyik tiszteletben tartja a második világháború után kialakult, mindannyiunk emberi méltóságát tiszteletben tartó normarendszert, a politikai korrektséget, a másik elutasítja azt. Ez az itthon hódító szemlélet messze van attól, ahogy a nyugati mainstream politikai újságírás gondolkodik. A nyugati újságíró, aki a mainstream lapoktól, vagy az ottani közszolgálati médiától jön hozzánk, e liberális normák gondolati keretében ítéli meg a magyarországi fejleményeket. Ha pedig segítséget kér ehhez hazai értelmiségektől, leginkább olyanokhoz fordul, akik maguk is hozzá hasonlóan gondolkodnak a világról, a jogállam és az önkényuralom közötti különbségről, a politikai szalonképesség és az azon kívül álló szélsőségek megkülönböztetéséről, mint ő maga. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki teljesítményéről sok mindent el lehet mondani, és PLT minden bizonnyal másképp értékeli azt, mint mondjuk én. Nem tudom, hogy mondjuk Iványi Gábor vagy Schiff András mit gondol erről. Azt azonban tudom, hogy a liberális jogállam és az önkényuralom közötti különbségről, a minden ember méltóságát tiszteletben tartó liberális demokrácia és a náci jellegű politika különbségéről a felsorolt filmbéli nyilatkozók alapjában véve egyformán gondolkodnak, hasonlóan a film készítőihez, vagy a nyugat-európai médiában, a mértékadó sajtóban megjelenő beszámolók szerzőihez. Sem a kérdezők, sem a megkérdezettek nem fogadják el, ahogy Magyarországon az orbáni közmédia ma azonosul Magyarország második világháborús szerepével, ahogy a magyar médiában szalonképessé vált a cigányellenes uszítás és a kódolt antiszemitizmus, ahogy magukat függetlennek tartó elemzők még mindig demokratikusnak tekintik az orbáni berendezkedést. Ez az a gondolkodásmód, amelyet PLT „a gyurcsányi kör eszmeiségeként” emleget.

Emlékezetes a 2010-es választások előtti vita arról: vajon kell-e tartani a Fidesz kétharmadától. Az úgymond független véleményformálók széles köre „hivatásos rettegőkként” nevetett ki bennünket, amiért – emlékezve az első Orbán-kormány idején történtekre és arra, ahogy ellenzéki pártként hágta át a Fidesz a demokratikus alkotmányosság minden írott és íratlan normáját – időben figyelmeztettünk a veszélyekre. Derüljön ki, hogy mire képes a Fidesz, kétharmaddal majd végrehajtja a régen várt átalakításokat, hallottuk tőlük. Azóta kiderült, hogy mire képes, és mi az, amit a kétharmad birtokában végrehajt. A független véleményformálók arra már rájöttek, hogy Orbán alkalmatlan az ország kormányzására, azzal azonban még mindig nem néznek szembe, hogy ennél súlyosabb a baj. Nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy ha hibázott is az MSZP-SZDSZ koalíció a gazdaságpolitikában, ez a hiba a gazdaság egyensúly követelményeinek mellőzésére korlátozódott, míg a Fidesz-kormány a piacgazdaság és az európai integráció alapjait teszi kérdésessé. A korábbi kormányok intézkedései fékezték a szociális különbségeket, kifejezetten felléptek a szegregáció ellen, Orbán elmélyíteti a különbségeket, erősíti a szegregációt. A jogállam normáit a 2010 előtti kormányok rendszerszerűen nem sértették meg, és ismételt gesztusokat tettek az ellenzéknek, Orbán viszont egypárti berendezkedést épít, s a választási rendszer és a médiaviszonyok megerőszakolásával leválthatatlanná próbálja tenni magát. A 2010 előtti és utáni hatalomgyakorlásnak a független véleményformálók általi szimmetrikus beállítása – amit PLT a filmben nyilatkozóknál hiányol – e gyökeres különbségeket hagyja figyelmen kívül. E különbségek hangsúlyozásához nem kell elfogultnak lenni: a szerkesztők által a film záró kockáiba vágott, s ezzel hangsúlyossá tett állításom, miszerint a magyar politikai osztály egésze felelős a kialakult helyzetért, tanúsítja ezt. Ez azonban nem indok arra, hogy ne lássuk a gyökeres különbséget.

A PLT által képviselt „független” attitűdnek veszedelmes következményei lehetnek a politika gyakorlatában is. A politikai publicisztikában érvényesülő hamis középre állás több politikai szerveződés lépéseit vezeti. Ezt látjuk az LMP belső konfliktusában, ezt látjuk a Milla retorikájában és abban, ahogy behatárolja az Együtt 2014 politikai mozgásterét. Ami PLT-nél és független véleményformáló társainál csak az elemző vaksága, az a jogállam és az önkényuralom között, a rasszizmus ellen harcolók és a rasszizmussal kokettálók között középre törekvő politikai szerveződéseknél olyan tévút, amelyen kockára teszik a demokratikus jogállam helyreállításához, Magyarország európaiságának visszanyeréséhez szükséges széles összefogást.