Merünk nagyot álmodni.

Álmodunk világméretű összeesküvést, acsargó háttérhatalmakat, melyeket csak az Alvajárók Menete rettent vissza hazánk gyarmatosításától, és álmodunk csodás forradalmat, gazdasági növekedést, alacsony munkanélküliséget, keleti szelet, nyugati megbecsülést, keresztényi erkölcsöket, egyesített nemzetet, piros pöttyöket meg futballgyőzelmeket; s mikor az ország másik oldalára fordul, arról álmodik, hogy az álmodozók hirtelen fölébrednek, és egy csapásra szertefoszlik minden, ami e különös kóma közben valóban létrejött.

Álmok kergetnek álmokat, s ennek így soha nem lesz vége; így nemhogy országot építeni, de az építkezés útjában álló akadályokat elbontani sem lehet.

„Jaajmáár, mindig ez a fanyalgás!” – fortyannak föl az álomipar működtetői és részvényesei, ha ez az ellenvetés szóba kerül. „Képtelenek vagytok meglátni a Jót, a Reménytelit” – hallatszik ilyenkor, pedig csak néhány egyszerű választ szeretnénk kapni, hogy miként is képzelik az álmok megvalósítását. Ám ennek firtatásakor a hangnem egyre ingerültebb, a szóhasználat egyre közönségesebb lesz; miközben a politikai szereplők egy orrváladékszerű dagonyában fontoskodnak, néha kiordítanak a partra, hogy „ti mindenkit csak fikáztok”. Kábé így.

De legyünk konkrétak és tárgyszerűek.

Hetekkel ezelőtt folyt itt egy vita, amelynek apropóját az az időközi választás adta, amelyen a gazdasági recesszió és az általános rosszkedv ellenére, a rezsicsökkentés bódulatában fölényesen nyert a kormánypárt jelöltje. Az esetet kommentáló cikkünkben azt írtuk, itt lenne az ideje, hogy az ellenzék befejezze a jövőre esedékes rezsimváltásról szóló képzelgést, a Fidesz rendszere a Fidesz által nyitva hagyott lehetőségekkel nem váltható le, teljesen más stratégiát kéne követniük. Az írásra Karácsony Gergely válaszolt, szerinte az általuk támogatott jelölt, Oláh Noémi szereplése komoly reményekre ad okot, s ha idevesszük, hogy a közvélemény-kutatásokban a Fideszt rendre fölülmérik, akkor az ellenzéki győzelem igenis reális. Mivel Karácsony képviselő megtisztelt minket azzal, hogy érveit itt tette közzé, igyekszem a tőlem telhető legudvariasabb formában felelni. (A hangsúly a tőlem telhetőn van, a „napi cukiság” válogatásokba azért nem fogok bekerülni.) Tehát.

Én is gratulálok Noéminek, aki függetlenként is, sőt! függetlensége dacára bizonyította, hogy  az E2014 VM–PM VSZ* életképes formáció, mi több!! az ellenzék potenciális vezető ereje, és későbbi korok történelemkönyvei minden bizonnyal úgy emlékeznek majd meg a szervezet (?) diadalmenetéről, hogy az egy időközi választáson kezdődött, ahol is Noémi csaknem megszerezte a kormánypárt voksainak felét.

A kérdés azonban nem az volt, hogy az ellenzéknek van-e esélye győzni a soron következő országgyűlési választáson. A kérdés a versengésben pozicionálisan nem érintettek (az ún. honpolgárok) szempontjából sohasem ez, hanem hogy egy esetleges győzelemből mi következik, milyen tervekkel és személyekkel rendelkezik a majdani győztes, mennyi ötlet és szufla látszik a megvalósításhoz, milyen elvárások fogalmazódtak meg vele szemben, milyen folyamatokat indít el a várható vesztesek oldalán, hogyan reagál a külvilág, és így tovább. Csupa olyasmi, amellyel a politológus-túltermelésnek köszönhető bukmékervilág általában nem foglalkozik. Politizálni ma nálunk annyit tesz: folyvást találgatni, legközelebb ki nyer, s ki lesz, ki veszít; és szinte illetlenség a szüntelen esélylatolgatást azzal megzavarni, hogy jó, de mi ennek a tétje és értelme?

Pedig a fülkeforradalmi alkotmányozással jelentősen egyszerűsödött a képlet; nem kell ágazati problémákkal, intézményi reformokkal vesződni, költségvetési vonzatot és társadalmi hatásokat mérlegelni; a dilemma csak annyi, hogy a választott szerveknek (a parlamentnek és a parlament által választott miniszterelnök kormányának) módjukban áll-e hozzáférni mindezekhez (tehát hogy aki 2014-ben esetleg a Fidesz helyett kormányra kerül, az hatalomra is jut-e egyben), vagy minden érdemi ügyben változatlanul Orbán Viktor dönt majd. Magyarán a tét ezúttal nem az, hogy a győztes mihez kezd a hatalmával, hanem hogy ki birtokolja a hatalmat.

Időközi választások: magas részvétel Fidesz-győzelmekkel

Innen nézve érdekes az ominózus időközi választás Dunakeszin, meg a vele egy időben rendezett Szentendrén, meg az azóta lezajlott Monoron, tegnap pedig Barcson és Szendrőn, bár nyilván árnyalható a kép azzal, amit Karácsony Gergely is idéz tőlünk, hogy alacsony részvétel mellett, egy kisebb városrészben megtartott időközi választásból nem lehet messzemenő következetéseket levonni. Csakhogy Karácsony rosszul idéz, mert expressis verbis azt állítottuk, hogy Dunakeszin a szavazóurnáknál megjelentek száma kifejezetten magasnak számít a ciklus közbeni voksolásokhoz képest, ezt ő legalább annyira jól tudja, mint én, ráadásul a többi helyen sem mentek el kevesen – és ennél a pontnál tegyünk egy rövid kitérőt.

Miközben a kutatók általános kiábrándultságról számolnak be, a többség szerint „rossz irányba mennek a dolgok” az országban, a legelkötelezettebb hívek sem maradéktalanul elégedettek a sajátjaikkal, a választási kedv mégis növekszik. Ismételten. Ugyanis éppen ez történt a korábbi ciklusokban is: a napi tapasztalat és a fölmérések a közügyektől való jelentős mértékű elfordulást mutattak, a végére a nép nagy része csak tiszteletét tette a szavazófülkékben, bár forradalmat csupán egyszer robbantott ott ki, és arról is utólag értesült.

Pedig Magyarországon az első szabad választáson lehangolóan kevesen vettek részt a régió posztszocialista országaihoz viszonyítva, amelyekben a 70-80%-ot, több helyütt a 90%-ot is meghaladta a megjelentek aránya. Később kiderült, hogy ez a diktatúrából szabadulás euforikus ünnepe volt, amely hamar átadta helyét a csalódottságnak vagy a közönynek, nem úgy nálunk, ahol is a részvétel emelkedni kezdett, csak egyszer maradt el jelentősen az említett szám az 1990-estől, és háromszor is fölülmúlta azt, miközben a környező államokban rendre 60% alatti, de többnyire 30-40%-os választói közreműködéssel rendezik meg a demokrácia legfontosabb eseményét. Gondolom, senkinek nem kell bizonygatnom, aki ebben az országban él, hogy a választói aktivitás aligha a polgári öntudatra ébredés, a képviseleti intézmények megszilárdulásának jele. Hogy mást ne mondjak, a nagyobb pártok éppen a demokratikus intézmények gyepálásával szereznek támogatókat, s hogy a közvélemény mennyire ragaszkodik az intézményekhez, azt napjainkban láthatjuk. Más áll a háttérben, de ennek megfejtését hagyjuk későbbre, egyelőre csak jegyezzük meg e roppant figyelemre méltó jelenséget.

Ami – visszatérve gondolatmenetünkhöz – pedig azt illeti, hogy mennyire releváns egy időközi választás eredménye, azt felelhetjük: a lényeg nem ez. Nem az a lényeges, hogy Dunakeszinek (és Szentendrének meg Monornak) van-e önmagán túlmutató jelentősége, hanem ebből csak annyi a fontos, amennyit látunk: ezeken a helyeken – annak ellenére, hogy nem tartoznak a nyugati határszél, a Bács-Kiskun megyei mezőgazdasági vidékek vagy a budai elit által lakott körzetekhez, tehát azokhoz, melyekben a jobboldal tradicionálisan erős – az ellenzék nemhogy megverni nem tudta a kormánypártokat, de kiütéses vereséget szenvedett a Fidesztől, Monoron pedig a Jobbiktól is.

Orbán Viktornak ennyi bőven elég. Győznie sem kell, hogy az összes úgynevezett vívmányát (értsd: Lajoson és rajta kívül mindenki másnak coki) megvédje.

Az Orbán-rendszer és őfelsége ellenzéke

A feladványt az ellenzéki szervezetek úgy oldották meg, hogy odaírták pártprogramjuk elejére, „egyes pont: új alkotmány”, és egyeztetni kezdtek a témában, ami fölöslegessé teszi a többi tárgyalási fordulót és a programok továbbolvasását (nem mintha bárki amúgy ilyesmire vetemedne, holott igen érdekfeszítő olvasmányok, a Demokratikus Koalíció szövegében még a „magyarságpolitika” kifejezés is szerepel), mert a rendszerrel szembenállók maguk is elismerik, hogy kár pazarolni az energiát másra addig, amíg érvényben van mindaz, amit Orbán Viktor összealkotmányozott magának, és ami nem csupán a jelenlegi ellenzéket, de a kormánypártiakat is gúzsba köti – csak nekik még jó képet is kell vágniuk hozzá. Ám, hogy miként kerülünk közelebb az alkotmányos berendezkedés átalakításához, arról pusztán valami dünnyögést hallani a választási győzelemről, az átlagpolitikusnál jóval intelligensebb Karácsonytól például ilyet:

„A jelölt igenis számít. Noémi a választókerületben lakik, jól ismerik az emberek, nem csak szép, de okos és elszánt is”.

Ez fontos. Okos és elszánt emberekre van szükség, az meg külön előny, ha szépek is, de azért én sokadszorra is megkérdem:

Handó Tünde? Polt Péter? Domokos László? A Médiatanács? A Költségvetési Tanács? A Balsai–Szívós–Pokol-féle AB? A Magyar Művészeti Akadémia? A Matolcsy-féle jegybank? Hm?

Minden, ami belegránitoltatott az alkotmányba, azzal mit óhajt kezdeni az E2014 VM–PM VSZ–MSZP–MSZDP–DK–SZEM–SZEMA–SZPE–LMP–MLP–SZU?  Akkor most leülök egy székre, és meghallgatom, s csak remélni tudom, hogy több minden hangzik el, mint az alaptörvény elfogadása óta eltelt két évben, különben itt fogok ülni ítéletnapig.

Eddig ugyanis nagyjából annyit tudtunk meg a fenti, nem mellékes problémahalmazról, hogy: szóval, hát, izé, az, hogy győzni kell. Meg összefogás. Meg jó jelöltek. Ez utóbbiakra garanciát jelenthet az E2014-satöbbi egyik társelnöke, Szigetvári Viktor, aki legutóbb még az MSZP kampányfőnöke volt, és föltehetőleg annak jelöltjeiről (így Mesterházy Attila 2010-es, valamint Gyurcsány Ferenc 2006-os miniszterelnök-jelöltről is) hirdette, hogy okosak, elszántak és persze szépek.

A világért sem zargatnám a hölgyeket és urakat a lelkesedésükben, amennyiben „normál” állapotok volnának, de sajnos nincsenek. És ilyen helyzetben könnyen katasztrofális következményekkel járhat, ha a retorika és a cselekedetek között jókora, mind a retorikát, mind a cselekedetet hiteltelenítő ellentmondás feszül.

Közhely, hogy ma Magyarországon bármelyik politikai térfélen népszerűséget kivívni annak hangoztatásával lehet, hogy a túlfélen megrögzött bűnözők istenverte gyülekezete található, amellyel nemhogy szóba állni nem szabad, de vele szemben minden eszköz megengedett, sőt, igazából minden eszközt be is kéne vetni, az pedig minimálisan elvárható, hogy a „saját oldaliak” tegyék félre fenntartásaikat bizonyos személyekkel, nézetekkel szemben.

A Fidesz mai ellenfelei azonban, miközben saját legmeglepőbb fordulataikat (a linkre kattintva azt tekinthetik meg, ahogy a két és fél évvel ezelőtti Karácsony Gergely éppen azt fejtegeti, hogy a Fidesszel szembeni legnagyobb kritikája, hogy Bajnai útján halad tovább) is azzal indokolják, hogy rendkívüli viszonyok állnak fönn, és ilyen viszonyok között minden megengedett, nos ugyanők, ha cselekvésre kerül sor, akkor a lehető legszokványosabb, legrutinszerűbb utakat ajánlgatják, arról őket letéríteni sem lehet. Magyarul: saját elveiket félretéve, tegnapi önmagukat meghazudtolva oldódnak föl a Nagy Összefogásban (mert ugye a helyzet rendkívüli, a magyar demokrácia és jogállam pedig halott), hogy Orbán Viktort a lehető leghétköznapibb módon, egy parlamenti választáson győzzék le.

Nem először, de ismét föl kell vetni a kérdést: ha a magyar demokrácia és jogállam halott, akkor miféle ellenzék az, amely részt vesz a (z ezek szerint látszat-) választáson? Ha pedig nem halott, akkor mire föl a nagy összefogósdi és az elvek félretétele (mondjuk az Oszkó–Scheiring-féle "gazdaságpolitikai konszenzus")?

Hogyan segíti az ellenzék az Orbán-rendszer konszolidálását?

Ha elfogadjuk azt, hogy 2010 óta új rendszer, az Orbán-rendszer épült ki Magyarországon, amelyben – a választói akarattól függetlenül – Felcsútról működtetik a magyar államot a mindenkori parlamenti többség számára leválthatatlan, sőt tulajdonképpen érinthetetlen szervezeteken keresztül, akkor a helyzet valóban rendkívüli – de ez egyben azt is jelenti, hogy egy valódi ellenzék nem léphet föl kevesebbel, mint a rendszer leváltásának igényével, és azt is, hogy célját a rendszer által diktált feltételek mellett lezajló választáson nem fogja elérni. Sem akkor, ha többséget szerez 2014-ben, sem akkor, ha alulmarad. És ezen egyáltalán nem segít, ha az "összefogó" ellenzék verbálisan napról napra felzárkózik a kormánypárt legradikálisabb támogatóinak fröcsögéséhez.

Szerintem pontosan a fordítottjára lenne szükség: a módszereket illetően sokkal több radikalizmusra, a célok tekintetében és verbálisan pedig a "másik oldal" iránti sokkal több megértésre. Hogy megint ne csak a levegőbe beszéljünk, nézzük, mi is történt a választási regisztráció elfogadásakor. Az ellenzék azt a csattanós választ adta a jogkorlátozó intézkedésre, hogy a „a regisztráció elleni tiltakozás leghatékonyabb módja éppen az, ha minél többen regisztrálnak” (idézet az E 2014+többiek közleményéből), de Áder János és a romokban heverő Alkotmánybíróság szerencsére ezúttal józanabb volt, mint a komplett ellenzék együttvéve, a Fidesz pedig a regisztrációt már nem merte beleírni az Alaptörvény 2.0-ba. Afelett érzett keserűségünk, hogy a csornai Csank János végül zokszó nélkül írta alá az alaptörvény negyedik módosítását, sem akadályozhatja meg, hogy elgondolkodjunk: ha Ádernek és az AB-nek sikerült az ellenzék zéró aktivitása mellett ebben az ügyben meghátrálásra kényszerítenie a Fideszt, abból vajon nem az következik-e,  hogy nem szabad elfogadniuk lehetőségeik egyre szűkebbre szabását, hanem ezeket mereven el kell elutasítaniuk, miközben ha valódi megegyezési készséget tapasztalnak, készen kell állniuk a párbeszédre a hatalommal a tisztességes versenyfeltételek között és ellenőrzés mellett megrendezendő választások érdekében.

Nyomást gyakorolni és (ha ez eredményes) tárgyalni azonban csak addig érdemes, ameddig a Fidesznek van vesztenivalója. Az a jámbor óhaj ugyanis, amelyik egyes ellenzéki bugyrokból néha fölröppen, hogy a győzelem után a legyőzöttekkel szemben nagyvonalúságot kell tanúsítani, és hogy tartós közjogi berendezkedés csak a baloldalnak és jobboldalnak nevezett homályos körvonalú konglomerátumok történelmi kiegyezésén alapulhat, nemcsak azzal nem számol, hogy az ellenzék más részének adott esetben esze ágában sincs nagyvonalúnak lenni meg kiegyezni, hanem azzal sem, hogy minderre legföljebb addig van fogadókészség, amíg a Fidesz formális felelősséget visel az ország működéséért (a formálisan ellenzékbe kerülő, de a tényleges hatalmat továbbra is kezében tartó Fidesz működését kiválóan példázza a párt 2008-as népszavazás utáni magatartása). A Fideszt semmi más nem kényszerítheti tárgyalóasztalhoz, mint az a tény, hogy akik ma az országot finanszírozzák, elvárják a liberális demokráciának legalább a látszatát. Erre mit tesz a Fidesz ellenzéke? "Összefogást" hirdet és a 2014-es választásra készül – azaz legitimálja Orbán Viktor rendszerét és a demokratikus látszat fenntartásával hozzájárul annak finanszírozásához.

Orbánéknak azon hagymázas elképzelései megbuktak, hogy kaukázusi féldiktatúrák és a kommunista Kína pénzén dorbézoljanak itthon az urak. A Szovjetunió is csak az olajárrobbanásig tudta dotálni Kádár János rendszerét, utána annak nyugati bankokhoz és szervezetekhez kellett fordulnia, cserébe pedig egyre több engedményt volt kénytelen tenni a szabadságjogok terén; míg végül az összeomlás előtt Kádár utódai tárgyalóasztalhoz kényszerültek az elszigetelt ellenzékkel, de nem a hatalmon osztozkodni – még ha volt is erre irányuló szándék, és ha az utólag költött népmesék szerint így is történt –, hanem a legitim hatalom létrejöttéről és annak törvényes kereteiről megállapodni.

Az Orbán-rendszer – a kétpólusú magyar politika természetes következménye

Ha az Orbán-rendszernek lenne valódi ellenzéke, annak követelései ma sem szólhatnának másról, mint az államhatalom korlátainak újbóli megvonásáról, és a korrekt versenyfeltételek megteremtéséről. Ez azonban a kétosztatúság fenntartásában érdekelt erőknek (a Fidesznek, valamint a másik pólus dominanciájáért küzdő MSZP-nek és Együttnek) nem érdeke, hiszen a korrekt versenyfeltételek nemcsak a már pályán lévőkre vonatkoznának, hanem mindazokra, akik ezt követően kívánnak a küzdelembe beszállni. Ha viszont ez így van, akkor kijelenthető: aki ma Magyarországon a kétpólusú politikai rendszer fenntartásáért dolgozik, valójában az Orbán-rendszer fenntartásáért dolgozik – hiszen látjuk: a kétosztatú magyar politika domináns ereje középtávon biztosan a Fidesz, vagy egy, rá megtévesztésig hasonlító vezérelvű, populista, oligarchikus erő maradhat csak.

De mit is ír a kétpólusú rendszerről Karácsony Gergely?

„A szavazók ösztönösen érzik az erőt, a kétpólusú pártrendszerekben éppen azért mindig kijelölődik egy erősebb szereplő.”

Hát, erről van itt szó?!

Felettébb különös, hogy ezt magától értetődő természetességgel írja le valaki, aki szédületes politikai karrierjét a Lehet Más a Politika nevű képződményben kezdte, mely párttal számtalan vitája támadhatott az embernek az ilyen antiglobalista izéktől a plázastopig, de amely párt létezését és kezdeti sikerét annak a választói igénynek köszönhette, hogy a 2002 óta megerősödött, s végül az Orbán-rendszerbe torkolló kétpólusú szisztéma rövid úton szűnjön meg, hogy egyáltalán legyenek viták, s ne szüntessen meg minden eszmecserét, intellektuális bajvívást azonnal a kétosztatúság, amely fölzabálja az összes eredeti gondolatot, gyanússá teszi a legtisztább szándékot is, és minden értelmes lényből harci droidot farag. Ráadásul ez a kettéosztottság – Karácsony Gergely egykor ezt még tudta – teljesen tartalmatlan, az egyetlen pólusképző tényező a másik kitartó utálata.

Jobb példa erre nem kell a jelenlegi kormánynál, amelynek legelszántabb hívei is gondban lennének, ha hirtelen föl kéne sorolniuk, hogy a kormányuk mit csinált valójában saját hatalmának hatókörben és időben való megnövelésén és megszilárdításán túl. (A „csinálás” alatt legkevésbé sem értem azt, hogy „jogomban áll meghozni egy jogszabályt, tehát hozok egy jogszabályt”, csak akkor, ha ez a létező világban valami eredményt is előidéz.) Amennyiben mégis össze tudnának kaparni néhány intézkedést – amelynek vagy van értelme, vagy nincs, vagy van hosszú távú hatása, vagy nincs –, akkor a gondok csak tetéződnének, ha ezekből valamiféle irányt kéne kibogozni, ha meg kéne mondani, hogy a kormány pőre érdekein kívül mit is képvisel.

Néhány példa: ma Magyarországon komoly minisztériumi karriert lehet befutni a „Thatcher és Reagan szovjetellenességének valamint kisállam-koncepciójának megjelenése a »Keleti szél« politikájában illetve az időjárás-jelentés államosításában” című tanulmánnyal; az pedig, ha valaki egy mondaton belül össze tudja hozni, hogy 1) Magyarországot keresztény értékek vezérlik, ezért bánnak velünk fekete bárányként az Unióban, 2) Magyarország büszke arra, hogy börtönbe küldi a gyilkosokat, és nem engedi ki onnan, 3) Magyarország kiad egy brutális gyilkost, akit otthon nyomban szabadon eresztenek, 4) történetesen annak az államnak, amelyik a legrégibb keresztény ország esküdt ellensége, 5) rezsicsökkentés, egyből nagyköveti posztot vagy kormánypárti hetilap főszerkesztőséget ér.

Nehezen követhető és még nehezebben átélhető célok ezek, de aki arra számított, hogy a Fidesz leghatásosabb eszköze, a kettős- illetve többesbeszéd (amelyet persze nem ügyességük, hanem a média kíváncsiságának elapadása és erejének elfonnyadása tett lehetővé) kormányon csődöt mond, tévedett. Közös eszme, érdek, életérzés vagy ízlés nem, de az ellenség látványának fölidézése képes összerántani a tábort.

Kik alkotják az ellenséget? A kommunisták? Igen, ők, még ha a „kommunista” fogalmába valahogy bele kell applikálni a kommunisták egykori ellenzékét, sőt, mindazokat, akik a jogállami átmenetet lehetővé tették (így a néhai Fideszt is – de erről nem beszélünk), viszont törlendők a pártállami mellékalakok, akik ma is ott integetnek a tribünön. A multik? Igen, azok, még ha a kormány rajtaütésszerűen stratégiai megállapodást köt bármelyik céggel, amelyik óvatlanul szóba elegyedik vele. Az unió vezetői, a nyugati diplomaták? Igen, ők, még ha a hivatalos verzió szerint nincs is komoly konfliktus, az csak a baloldal propagandája, és az ország irányítóit Európa szerte megbecsülés övezi. Az IMF? Igen, az, még ha a miniszterelnök hónapokon át deklaráltan csak rá vár, és kész mindenben megállapodni vele. A kozmopoliták, az idegenszívűek, a nemzetvesztők? Igen, ők, még ha a 2004-es szomorú emlékű népszavazás óta ennek fokmérője a határon túliakhoz fűződő viszony, akik viszont az elmúlt években többször zavarták el a magyarországi jobboldalt és pereputtyát a vérbe, tehát nemzetárulók, ám ettől függetlenül a kormány és követői a „nemzetiek”, mert ők viselik szívükön a határon túliak sorsát, nem pedig a határon túliak maguk.

A sor folytatható, de rendszer akkor sem fedezhető föl benne, az csak azoknak megy, akiknek a saját fejében is fura rendszer honol. Ekképp a megfejtést zavart tekintetű prédikátorok tárják elénk háttérhatalmakról meg komprádor-szivattyúkról szóló teóriák formájában, miközben azok a decens konzervatívok, technokrata kormányszolgák vagy nagyon lazacsávó jobbosok, akik – ki tudja miért? – igényt tartanak arra, hogy megkülönböztessék őket Szaniszló Ferenctől, úgy reagálnak a problémára, hogy a kritikusok túlzásain élcelődnek, és eszméletlenül fölháborodnak a diktatúrázós szólamokon (e logika szerint egy rezsim, amelyik nem lövi halomra az embereket, már elfogadhatónak tekinthető), továbbá hétről-hétre halált megvető bátorsággal leplezik le az ellenzéket.

Még mielőtt a haladó baloldal nagyképűen mosolyogna, vagy borzadni kezdene a kormányhívek együgyűségén és következetlenségén, nem árt tudni, hogy amikor a kormányváltást helyezik mindenek fölé, és annak érdekében mindent másodlagosnak ítélnek, akkor pontosan azt teszik, mint Orbán Viktor 2002 után. Ugyanúgy szöges ellentétben álló elképzeléseket, egymást kioltó vágyakat, összeegyeztethetetlen terveket lapátolnak egymásra, és ugyanúgy azt az illúziót táplálják, hogy a kormány nevű malőrhalmaz kiküszöbölése mindent megold, mint a Fidesz tette tíz évvel ezelőtt. És az eredmény is ugyanaz lesz, legföljebb nem annyira szórakoztató.

Vallásháború hittételek nélkül

A szisztéma mégis működik. Annak, hogy Magyarországon hittételek nélküli vallásháború dúl, több, egymást erősítő oka van. A magyar társadalom szorongással telített, s hajlamos arra, hogy a megpróbáltatások elől álomvilágba meneküljön, melyben az idegen és érthetetlen jelenségeket mások rendezik el (vagy éppen kutyulják össze), de mások is küzdenek meg velük.

Azt hiszem, hogy ennél is fontosabb – bár az előbbitől nem független – ok, hogy az elmúlt évtizedekben alapélményünkké vált a kudarc, s itt most mellékes (egyébként csöppet sem az), hogy ebben mekkora szerepe van a tényleges bukásoknak, tragédiáknak, és mennyi annak, hogy azt is sorscsapásként fogjuk föl, amelyben lehetőséget is láthatnánk. Az álomkeltők mindenestre a legkönnyebben elérhető sikert villantják föl a megkeseredett közönség előtt: az egymás fölött aratott diadal élményét. A rajongók amúgy is sportként tekintenek a politikára, és a versengés láza egyre szélesebb körökre ragad át, végül tömegek mozdulnak meg megérezni a győzelem ízét, s kiélni ezernyi frusztrációjukat a másik legyűrése által. Ez magyarázza a cikkem elején említett szokatlan választói aktivitást.

Az szinte teljesen esetleges, hogy ki hová sodródik; bár az oldalválasztásnak vannak jellegzetes ismérvei, elsősorban a magyar múlt földerengő árnyaival való viaskodás – ám ez sem föltétlenül érvényesül, legföljebb annyiban, hogy adott esetben nagyobb önmegtartóztatásra vagy önámításra van szükség bizonyos múltértelmezésekkel szemben. Nem az a meghatározó, hogy az ember kikkel kerül egy oldalra, hanem az, amit az ellenségbe belelát, így a képzetek módosulása nélkül rendeződhetnek át a frontvonalak akár rövid idő alatt többször is.

A kétosztatúság papjait – akik hivatásuknál vagy ambíciójuknál fogva orientálják a közgondolkodást, akik újságokban, tévéműsorokban, rendezvényeken, szalonokban vagy valóságos szószékről hirdetik az igét, akik létrehozták és fenntartják ezt a konstrukciót – az motiválja, hogy sérelmeikért kárpótlást, rögeszméikre igazolást akarnak kapni. Természetesen ennyire megosztott nyilvánosságban, a diskurzus lehetősége nélkül, erre esély sincs, így elégtételnek megteszi, ha a másiknak szar.

Ebben a kétpólusú szerkezetben erős érdekszövetség jön létre a hivatásos politikusok és a honorácior értelmiség közt, mivel nincs elképzelés, amelyet érvényre lehetne juttatni, hiszen nincs meggyőződés vagy közös érdek, amely a táborokat összefűzi, ezért nincs szembesítés sem. Van viszont folyamatos föloldozás a legdemagógabb, országrontó hazugságok erkölcsi terhe alól, hiszen eszmék híján senki nem bízhat a maga igazában, ezért a véleményformálók nem gondolataikat, hitüket igyekeznek kifejteni és terjeszteni, hanem a politikától remélik azok érvényre juttatását. Amennyiben sikerül nagyot ígérni, úgy módjukban áll szoborállítással, házi intézetekkel, állami támogatásokkal, kinevezésekkel és átnevezésekkel provokálni az alulmaradtakat.

A politikának pedig mi sem egyszerűbb, mi sem kényelmesebb, mint programok megfogalmazása, hitelességi próbák teljesítése helyett fölpiszkálni az ellenséggel szembeni érzelmeket.

A magyar politikusoknak ezért a vereség elkerülésénél is fontosabb a kétosztatúság megőrzése, melyre mint a stabilitás zálogára is lehet hivatkozni. Miközben már közeledett a Fidesz kétharmados győzelme, és a párt belső struktúrájából, környezetének magatartásából azt is meg lehetett jósolni, hogy ez mivel jár, a Magyar Szocialista Párt (élén Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölttel és Szigetvárí Viktor kampányfőnökkel) azzal volt elfoglalva, hogy egyedüli „demokratikus” erőként maradjon a porondon, és ennek érdekében, a kisebb pártok kiszorítására még a Fidesszel is hajlandó volt némi összjátékra a választási bizottságokban.

Mindennek ellenére 2014-ben sokadszor is nekiveselkedünk egymást legyőzni, csakhogy ezúttal már annyi tétje sincs a küzdelemnek, mint eddig.

Létezik tudniillik olyan szereplő is, aki átlátja az egészet, aki egykor káprázatos tehetségének roncsaival is a bolondját járatja a többiekkel. Hagyja, hogy támogatói és ellenfelei képzetek miatt essenek egymásnak, pedig ő az uralmat már réges-régen más alapon gyakorolja, és (a 2014-es eredményektől függetlenül) valamennyi lényeges kérdés eldöntését fenntartja magának. Hogy az illetőt Viktornak hívják vagy Lajosnak, nem tudom, de képességei ellenére sok hasznunk nem származik belőle. Mert miközben lakói újbóli izgalomban készülnek a sokadik végső ütközetre, és az azt követő fényes jövőről álmodoznak, addig az ország lustán hortyog évszázados tespedtségében, fölrázhatatlanul.

Aludj csak, mi álmodunk.

*Ez egy politikai csoportosulás neve, több komponensből áll, és összesen 5 (azaz öt) társelnökkel rendelkezik, de további szervezetekkel is össze akarnak még fogni – érdekes egy kormányzati struktúra elé nézünk, noha a jelenlegi se kutya.