A sors végül nem engedett neki többet, csak e szűk 62 évet.

Sebők János egészsége az utóbbi időben megromlott, de még nagyon nem készült a halálra: nagy kedvvel dolgozott legújabb könyvén, élénken blogolt politikát, kormányt, országot, örömmel osztott meg a világhálón az arra éhezőknek Szépet, Szót. Vagyis gyakorolta, amit egész felnőtt életében csinált: tudatni igyekezett, szándéka szerint mindenkivel, az általa látott valóságokat.

A közgazdasági egyetem elvégzése után annak újságjánál maradt, később az Ifjúsági Magazinnál a rockzene egyik hazai zászlóvivője lett, általában véve az ifjúsági zenéké, beleértve az egyenesen tilalmazott punkzenét is. Ez folyamatos konfliktusokkal járt, hiszen az akkori hatalom a Sebők János által mutatott valóságot nem akarta látni – tulajdonképpen nem szívelte az ifjúsági zenét, talán mert abban ő is önálló, azaz tőle független ifjúságot látott –, ezért az időközben sokkötetessé vált „rockújságírónak” a cikkei letiltásától a rendszerellenességi perig mindenben része volt.

A rendszerváltás után is szerkesztett-főszerkesztett rock-, poplapokat, irányított zenei honlapokat, írt rockkönyveket, de közben egyre inkább a történelem, a „nagytársadalom” irányába fordult: nem szokványos megközelítésű, vitákat kavaró történelmi munkái jelentek meg például a nürnbergi perről, a Horthy-mítoszról, a hatalom, a társadalom működését pedig egyebek között a hvg.hu-n oknyomozta, értékelte. Ez is folyamatos konfliktusokkal járt, csak már nem közvetlenül a hatalommal csapott össze, hanem az őáltala rajzolt valóságokat másként látó és némely könyveit, cikkeit ezért nem vállaló szerkesztőkkel, és természetesen a minden rendű és rangú, minden indulatú kommentelőkkel.

Talán nem is volt virtigli konfliktuskereső, de aki erősen akarja a maga világát másoknak adni, másokkal megosztani, az szükségszerűen ütközik is velük, magán- és közlétében egyaránt. A magánéletben ezt alig lehetett észrevenni, mert végtelen humora derűbe burkolt mindent.

Ahogy mondani szokás, Sebők János még ahhoz a generációhoz tartozott. Szomorú kifejezés ez, ami ez esetben annak az ethosznak a lassú kihalását jelzi, amely szerint egy értelmiséginek nem csupán az egyéni érdekei és értékei képviselete a dolga a világban, hanem a közösség érdekeinek és értékeinek felfedése és a közösség javára való érvényesítése is.

Sebők János ehhez az általa látott valóságok felmutatásával járult hozzá. Ennél többet, lehet, nem is tehetett volna értünk.