Másfélszáz éve rágódunk másfélszáz évünkön. Legutóbb Kis János szentelt a témának a Beszélőben jókora tanulmányt, bár ő megelégszik száz évvel is. Tétele két részből áll: bal- és jobboldal egymásba anakronizált polgárháborúja romba döntötte a harmadik köztársaságot (a nyolcvankilencest). Ezért pedig mindkét oldal felelős, s a felelősség veleje abban áll, hogy a másik oldal érzékenységeit, sérelmeit, kudarcait, bűneit, érdemeit és teljesítményeit nem képes értékükön kezelni. Emiatt aztán saját érzékenységeit, sérelmeit, kudarcait, bűneit, érdemeit és teljesítményeit sem képes objektívan megítélni. Nem érveket ütköztetnek, hanem mítoszokat vagdosnak egymás fejéhez; a nép nem pártokat és politikusokat választ, hanem metafizikai jó és rossz között dönt, szeme előtt héroszok és antihéroszok túlvilági küzdelme zajlik.

Van itt egy kis bibói utánérzés. Annak idején A magyar demokrácia válsága is a kommunisták és kisgazdák kölcsönös félreértései (gyanakvásai, félelmei, őszinteségre való képtelensége) körül forgott, természetesen nulla eredménnyel, amit akkoriban kétségtelenül jól magyarázott az akkori nemzetközi helyzet. De ma nincs ilyen külső kényszer, tehát a felelősség valóban nagyobb. Ezzel, így, egyetértek. Ha valami bajunk van, azt ma már tényleg nem lehet másokra fogni; az ország örökös gyarmatosítottságának tételét csak a szélbal és a széljobb hiszi (talán) el. De pontosan mi bajunk is van? Tényleg romba dőlt a köztársaság? Tényleg anakronisztikus polgárháború zajlik?

A Kérem a következőt! egyik nevezetes tanulsága ez volt: a pszichológus csak akkor hibázik nagyot, ha nem állapít meg semmit. Ezt azonban könnyen elkerülheti: ahogy nincs tökéletesen egészséges egyén vagy csoport, ideértve a politikai közösséget is, úgy aligha van lelki értelemben vett ’egészséges’ demokrácia, köztársaság, politikai közösség. Nincs ilyen mérce, csak patologikus esetek vannak.

Először is: szerintem nem dőlt meg a harmadik köztársaság. Leginkább azért nem, mert nem is létezett. Éppen Kis János hangsúlyozza, hogy mennyire nem volt sikeres az 1989-es államalapítás. Szerinte a baloldal egy ideig egyszerűen igazságtalan vereségként élte meg, majd egyre inkább összemosta a Kádár-rendszerrel. Mindkettő alkalmatlan értelmezés a jobboldallal való konszenzushoz. A jobboldal pedig eleve csak keretnek tekintette saját ’természetes’ uralmi igényeihez, így minden vereséget kizárólag külső okokkal magyarázott. Ez sem alkalmas a konszenzushoz. Nem állítom, hogy ebben a leírásban nincs sok igazság, de vegyük észre, hogy ezzel magának a harmadik köztársaságnak mint eszmének vagy mércének is lőttek. Nem volt ilyen soha, így meg sem bukhatott.

Valami persze volt, mert valaminek mindig lennie kell, hogy a lépcsőházi bölcsességet idézzem. Volt egy jól vagy legalábbis tűrhetően jól működő politikai intézményrendszer, pártrendszer, politikai váltógazdaság, gyakorlatilag hajszálra kiegyensúlyozott bal- és jobboldali dominanciával. Aztán adódott egy homogén kétharmados többség, amelyet a régi, agyondicsért alkotmány automatikusan négyéves permanens alkotmányozó hatalommá avatott (a szocialista-liberális kétharmad nem volt ilyen értelemben homogén, azaz inkább csak kormányzástechnikailag volt kétharmad). Ez valóban elég sok mindent fölforgatott ebben az országban, aminek egy részével sok jobbos egyetért, sok jobbos nem; más részével mások értenek, vagy nem értenek egyet. Nem akarom mindezt szétkenni, de az apokaliptikus víziók ma elsősorban a baloldalt hozzák lázba. Ez is tünet. A magam részéről a legkevésbé sem tartozom a jelen kormányzat fenntartások nélküli csodálói közé, de nem gondolom, hogy vége ’a’ demokráciának, ’a’ köztársaságnak, ’a’ jogállamnak. De hajlamos vagyok egyetérteni azzal a föltételezéssel, hogy 2010 alkalmasint valamilyen korszakhatárnak fog bizonyulni. Csakhogy minden demokratikus politikai közösség története korszakokból áll; s hogy ezek egyirányú ’fejlődést’ mutatnak, az jellegzetes és tiszteletreméltó baloldali meggyőződés, de a legkevésbé sem magától értetődő igazság.

Kis János nagyon hosszú, amúgy vastagon történeti értekezésében egyetlen szó sincs a demokráciák történetéről, legyenek azok régi vagy új, netán környékbeli demokráciák. Pedig hasznos volna ezeket is megnézni. Pár évtizeddel az alkotmány elfogadása után az amerikai pártrendszer teljesen átalakult, majd jött Jackson elnök vidékies populizmusa, amely bizony erősen és véglegesen átalakította az alapító atyák által elképzelt elitista prezidencializmust. Margaret Thatcher kormányzása alaposan fölforgatta a brit politikát és megkezdte a jóléti állam lebontását, mégha nagyon messzire nem is jutott. A francia meg az olasz alkotmánytörténetről pedig most jobb, ha szót sem ejtünk; annyi azért biztonságosan föltételezhető, hogy minél keletebbre és délebbre megyünk, annál turbulensebb és traumatizáltabb demokráciatörténetekkel találkozunk, így a magyar korszakváltás (ha valóban az) a legkevésbé sem meglepő vagy kivételes. A jobboldali, vagy inkább konzervatív meggyőződés nem az eleve rögzített mércékben hisz, s még kevésbé a demokratikus vagy liberális történelmi fejlődésben, hanem a folytonos tanulásban és az erre alkalmat adó újabb és újabb hibákban, tévedésekben és kudarcokban.

Másodszor: nem értek egyet az ’anakronizmus’-értelmezéssel. Ez is jellegzetesen baloldali világlátásra vall, ami a szerzőt ismerve magától értetődő; bár van abban némi pikantéria, hogy az ő beállításában a magyar baloldal (amelyből rövid, számomra nem egészen érthető indoklással kimarad a liberalizmus) is anakronizmusok foglya. De némi utánagondolással azért föltűnhet, hogy az a hipotézis, mely szerint van ’jó’ vagy ’ideális’ demokrácia, amelynek a magyar, úgymond, igazából soha nem felelt meg, 2010 után meg pláne nem felel meg, nem igazán kongruens azzal a tétellel, hogy az anakronizmusok és történelmi félreértések mindegy ’akadályozzák’ az említett optimális állapot elérését vagy a helyes fejlődési pályára állást. Azért nem, mert nem lehet sterilen, tisztán elvi alapon demokráciákat bevezetni, fenntartani, megvédeni. Másként fogalmazva: csak anakronizmusok vannak. A létező érzékenységek, kudarcok, sérelmek, bűnök, tévedések, érdemek és teljesítmények adják a vita anyagát, annak a vitának, amelynek eredménye lehet valamilyen többé vagy kevésbé elfogadható közös intézményrendszer, politikai otthon. Az is lehet, hogy ez nem fog sikerülni, de másként nem megy.

Maradjunk egy Kis János által is említett példánál. A baloldali narratíva szerint az általános választójog bevezetése ’történelmi szükségszerűség’ volt a XX. század elején, amelynek ellenállni történelmi anakronizmus volt. Ugyanez a helyzet a nyílt választási rendszerrel. A rendszer csupán egy avítt uralmat és egy illuzórikus történelmi Magyarországot szolgált. – Igen, ebben van valami igazság. A magyar uralkodó elit, vagy inkább a bázisát jelentő középrétegek jelentős része valóban elmarasztalható naivitásban, nagyképűségben, szűklátókörűségben, az előrelátó képesség hiányában. De ha ez igaz, akkor abban is van igazság, hogy a választójog jelentős kiterjesztésének mindig vannak kockázatai, elviek és gyakorlatiak egyaránt; hogy a történelmi Magyarország ugyan valóban nem volt fönntartható, de reformálható igen; hogy a magyar imperializmusnak voltak civilizációs sikerei (s egyúttal a Monarchiát aláásó ambíciói is). Egyszóval nincs eleve anakronisztikus állapot, hozott anyagból dolgozik mindenki, jobboldal és baloldal egyaránt. Ami foglalkoztatja a közösséget, az definíció szerint aktuális, s a politika nyersanyagát alkotja.

Kis János a tanulmány elején világossá teszi: amit elmesél, s ahogyan elmeséli, az maga is a történet része, azaz politikai álláspont. Ahogy értelmeztem, két tézise van: az egyik az összeomlás rögzítése, a másik az okok megállapítása. Ez két politikai tézis. Az egyikkel szemben demokráciatörténeti jellegű, de természetesen ugyanúgy politikai ellenvetésem volt: sub specie historiae, szerintem nincs dráma, csak a szokásos válság. Amerikai katonai szlenggel: snafu. (Situation normal, all fouled up.) A másikkal szemben pedig elvi ellenvetéssel éltem: semmilyen vita, nézeteltérés, ellentétes értelmezés, sőt, ellenszenv és bizalmatlanság sem anakronisztikus, hanem egyszerűen van. Természetesen lehet anakronizmusnak minősíteni a másik véleményét (vagy az egyiknek a másikról, a másiknak az egyikről alkotott véleményét), ezúttal jobb- és baloldalt egyaránt, de ez politikai minősítés, amelyet, attól tartok, egyik oldal sem fog a magára venni, sőt: még csak megérteni sem. A kölcsönös megértésre való buzdítás persze szép és fontos dolog, az önvizsgálat még szebb és fontosabb, s ezt egyáltalán nem mellékesen gondolom; de akár tetszik, akár nem, ilyet a modern, demokratikus politikában nem lehet tekintéllyel mondani. Szerencsére Kis János sem tart igényt ilyen posztra, pedig neki bőven volna mire hivatkoznia. A végeredmény, sajnos vagy nem sajnos, nem különösebben forradalmi. Hogy megbukott-e a harmadik köztársaság, továbbra is nyitott kérdés; s ha igennel is felelünk, még mindig nyugodtan gondolhatjuk, hogy ezért a másik oldal a felelős. Indokunk ugyanis van elég. Tertium pediglen non datur.