szerző:
Ravasz Ábel
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A Tavares-jelentés vitájának árnyékában kevesebb figyelem esett egy másik múlt heti eseményre, a magyar és a szlovák kormányfő találkozójára. Felvidéki szerzőnk írása a meglepő egymásra találásról, a megállapodás felettébb kétséges eredményeiről, és a szlovákiai magyarokra gyakorolt hatásáról.

Szívélyes, de viszonylag semmitmondó összejövetelként végződött a múlt héten megrendezett szlovák–magyar csúcstalálkozó. A Budapesten tartott rendezvényen mindkét ország miniszterelnöki szinten képviseltette magát, de ennek ellenére sem került sor az igazán rázós témák feldolgozására. Született viszont néhány megállapodás a gazdasági együttműködés kiterjesztéséről, a határ menti infrastruktúra fejlesztéséről, hidakról, utakról, határátkelőkről. Pozitívumnak mondható az is, hogy a két ország határ menti régióinak önkormányzatai képviseltették magukat a találkozón, ezzel közigazgatási mélységet adva annak.

Első hallásra paradoxnak tűnik, hogy a szlovák–magyar viszony a két ország jelenlegi hatalmi konfigurációjának kialakulása után – azaz 2012. márciusa, a Smer kormányba való visszakerülése óta – nagyon pozitív. Ez sokak elvárásával megy szembe, hiszen előző kormányzati ciklusaikban úgy Robert Fico, mint Orbán Viktor előszeretettel használták a szlovák–magyar iszonyt belpolitikai hangulatkeltésre, saját nemzeti elkötelezettségük kinyilvánítására, és szavazói bázisaik nacionalista szárnyainak kielégítésére. Ráadásul az is rossz előjelnek tűnt, hogy a papíron egyaránt jobboldali Orbán- és Radičová-kormányok átfedésben lévő időszakában (2010. június – 2012. március) a két ország közötti viszony nem javult, sőt romlott, a két kormányfő pedig jól láthatóan nem találta meg a közös hangot.

Ehhez képest a „balos” Smer és a „jobbos” Fidesz kormánya az elmúlt több mint egy évet bajtársias hangulatban abszolválta. Bár felmerült néhány új ügy – legfrissebben például Skultéty László huszár hamvainak nemzetiségével kapcsolatban –, ezek azonban, elsősorban a két kormány szándékának megfelelően, alapvetően belpolitikai dimenziót kaptak, és nem váltak a két ország (sőt nemzet) vetekedésének terepévé. Érezhető, hogy sem az egyik, sem a másik oldalról nincs igazán érdeklődés a viszony rontásával, a feszültségek élezésével kapcsolatban.

Robert Fico részéről ez belesimul a kormányfő új, a kommentátorok által csak „mérsékelt Ficónak” nevezett imázsába. A kormányfő már a 2011/2-es parlamenti választási kampány során megérezte, hogy a Radičová-kormány bukása miatt csalódott szlovákiai választók a gazdasági válság idején nem harcos retorikát várnak a Smertől, hanem a „nyugodt erő”, a magabiztos kormányzóképesség prezentálását. Ez meg is történt, a Smer a kampányt különösebb negatív üzenetcsomag nélkül vezette végig (igaz, egyéb tartalom sem sok jutott bele), Fico pedig a választások éjszakája után is konszolidált, nyugodt, magát az európai szintre helyező, az ellenzékkel együttműködő és az ország érdekeit a pártérdek fölé helyező államférfiként pozicionálta magát. Ez a Smer első kormányzati ciklusára jellemző harcos retorika, nacionalizmus és az újságírókkal szembeni ellenállás felfüggesztését is jelentette egyben. Azóta is igaz, hogy a közvélemény-kutatásokra mindig nagyon adó Smer politikusai csak akkor nyilvánulnak meg agresszíven, ha nagyon muszáj: hellyel-közzel beszólnak egyet a kisebbségeknek (igaz, ma már elsősorban a romákat, és nem a magyarokat célozva), csak hogy csökkentsék a nacionalista szavazóik szomját, azután pedig csendben maradnak. Mindez azért nem jelenti azt, hogy Fico valamit hajlandó is lenne tenni a kisebbségekért: A. Nagy László kisebbségekért felelős kormánybiztos hivatalának akadozó működése, majd a biztos lemondása például kifejezetten a Smer és a Híd közötti együttműködés kudarcát mutatta be. Az ügy, amin a biztos bukott, triviális volt: a vasúti táblák kétnyelvűsítése, amely anyagilag nem megterhelő, és nem is agresszív lépés. A Smer ezt a kezdeményezést sem volt hajlandó felkarolni, ezzel egyértelművé téve: a status quo a legtöbb, amit a magyaroknak adni hajlandó.

Ezzel szemben a harcos retorika visszafogása Orbán Viktorra már korántsem jellemző. A második Orbán-kormány azonban az ellenállás tárgyává ezúttal nem a szomszédokat tette, hanem a nagytőkét, és az „általa szponzorált” EU-t és nemzetközi baloldalt. Ebben a konstrukcióban Orbánnak nincs szüksége a környező országokkal való csörtékre, és ezért – a határon túli magyarok számára kedvező tendenciaként – a kapcsolatok normális szinten tartása tűnik a Fidesz jelenlegi szomszédságpolitikai céljának. Ezzel azonban szlovák viszonylatban Budapest egyúttal arról is lemond, hogy a rázósabb témákat – a kettős állampolgárságtól a Malina-ügyön át a kisebbségi kormánybiztosig – nyilvánosan átbeszélje szlovák partnereivel. A kettős állampolgársággal kapcsolatos helyzet egyébként a kulcsproblémává nőtte ki magát a bilaterális viszonyokban: a szlovák félnek kezd fájni a saját maga által hozott ellentörvény, amely szlovák állampolgárságuk elvesztésével sújtja a más állampolgárságot felvevőket – például a kosárlabda-válogatott Németországban élő kulcsemberét –, miközben a magyar fél nem tudja mobilizálni a szlovákiai magyarságot állampolgárként és szavazóként.

A Fidesz számára a szlovákiai magyarság egyébként is kezd pikáns közönséggé válni. Az a stratégiai döntés, hogy az Orbán-kormány a Híd pártot, a szlovákiai magyarság egyetlen parlamenti képviseletét nem tekinti partnerének, és helyette – sőt vele szemben – a Magyar Közösség Pártját (MKP) preferálja, kihatott Orbánék szlovákiai megítélésére is. Azáltal, hogy a Fidesz és a Híd viszonya fagypont alatti, a szlovákiai magyar szavazóknak pedig több mint a fele a Hidat preferálja, a Focus nevű pozsonyi közvéleménykutató-ügynökség szerint a Fidesz támogatottsága a szlovákiai magyar hipotetikus pártválasztók körében korábbi egyeduralkodó pozíciójából 47%-ra esett vissza, a Híd-szimpatizánsok között pedig 42%-ra. Egy ilyen, a magyarországi jobboldalt immár nem egyértelműen preferáló határon túli közösség és közönség megjelenése stratégiája átgondolására kényszerítheti a Fideszt.

A találkozónak tehát összességében sok pozitív vonása volt – az új, nagyobb mélységet lehetővé tevő formátumtól az aláírt dokumentumokon át a szívélyes hangulatig. Az a tény azonban, hogy nem kerültek kibontásra, feldolgozásra a rázósabb kérdések azt jelenti, hogy a bilaterális viszonyt nem sikerült új alapokra helyezni, csupán besöpörni a problémákat a szőnyeg alá. Ez hosszú távon nem lesz elég, a szlovákiai magyarság szempontjából pedig a pozitív hangnem előnyei ellenére is kiábrándító fejlemény, különösen az eleve az Orbán-kormány által gründolt kettős állampolgárság kapcsán. Ráadásul nem kérdéses, hogyha a két kormány bármelyike szükségesnek érzi majd, belpolitikai okokból, a viszony élezését, akkor azt megteszi majd; ez a múlt alapján bizton kijelenthető. Addig azonban ki kell élvezni a Fico–Orbán páros vidám duettjét, és bízni abban, hogy a határ menti infrastruktúra kiépítéséről szóló megegyezések újabb inkarnációja konkrét eredményeket hoz majd utak, hidak, határátkelők, befektetések formájában.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!