Orbán Viktor interjút adott a The Wall Street Journal európai kiadásának, pontosabban az Emerging Europe Real Time blognak. Többen azonnal fölhördültek, hogy mekkorákat hazudik.

Például az „adófizetők” 2010-es számáról (rejtélyes az emlegetett 1,8 millió, valószínűleg a versenyszférában foglalkoztatottak számával keverte össze vagy ő, vagy a tanácsadója, talán a Pöttyösfenekű személyesen). Például a „külkereskedelem szárnyalásáról” (a baj az, hogy a KSH adatai szerint még az autógyárak beindulásával együtt sem szárnyal). Például az államadósság csökkenéséről (a katasztrófa az, hogy a nyugdíjpénztárak elrablásával és az alkotmányos szintre emelt paranccsal együtt is majdnem pontosan visszaállt a 2009-es szintre; 2010-11-ben pedig nőtt is).

Érdekes, azt kevésbé fájlalták a kritikusok, hogy az interjúalany közben milyen bődületes baromságokat hord össze, bár ebben politikát sejtek. Az országnak rendkívül kínos, hogy ilyen miniszterelnöke van, és vagy nem vették észre, mert ők is az országhoz tartoznak, vagy nem akarták a „középről” (tehát Orbán 2010-es szavazói közül) megnyerendő honfitársak tudomására hozni, hogy politikailag legföljebb kiszámíthatóak, de nem be-.

Valójában ugyanannak a dolognak a két oldaláról van szó. Egyáltalán nem biztos, hogy Orbán Viktor tudatosan hazudik, és biztosan nem akar bődületes baromságokat mondani. Csak ténynek veszi azt, amit szeretne, és senki sem szól neki, hogy nincs úgy. Vagy elhiszi azt, ami az eszébe jut, esetleg a vajákos tanácsadói mondanak neki, azok pedig csak olyat súgnak, amit szívesen hall. És mivel ő egy a népével, mármint azzal a körülbelül kétmillió emberrel, aki mindenképp rászavaz, a népe is ezt hallja szívesen, és rá fog szavazni.

Utóbbi tény nem véletlen, mert az így keletkező nyelvi-kommunikációs termék ránézésre nagyon logikus és a hű népnek vonzó. Mint azonban látható, ebből az információs ciklusból a valóság ki van zárva. Orbán Viktor nem hazudik, csak nincs viszonyban a valósággal.

Ilyenkor mindig előkerül az a megértő politológusi magyarázat, hogy a démonian ravasz és profi politikus nem a nyugatiknak, hanem hazabeszél, és ennek olykor meg is volna a logikája, például amikor kiutazik Strasbourgba, hogy „megvédje Magyarországot” (ez a cél sem vetíthető rá a valóságra). Felszólalásainak eredménye Magyarország haszna szempontjából nulla, a saját hatalmának megtartása szempontjából azonban nagyon is hasznos, mert a következő hónapokra kijelölte az ellenséget és azokat a fal témákat, amelyekben – hű népe vérszomjas szurkolásától kísérve – meg kell vívnia a külső ellenséggel.

De most erről nem lehet szó, ilyen terjedelmű interjúnak még az MTI-kivonata is leginkább csak kormánypropagandistákat és felháborodni szerető ellenzékieket érdekel idehaza, nekik meg nem mond újat. Az agitprop hozadék eltörpül ahhoz az információmennyiséghez képest, amelyet Orbán a WSJ című elitlap olvasóinak – kormányzati és üzletembereknek, egyéb konzervatív szakértőknek – szolgáltat magáról. Valamint az országról, amelyiknek ez – a demokratikus választások tanúsága szerint – tetszik, és ahogy a dolgok most állnak, még sokáig el fogja tűrni.

Először is lássuk, milyen miniszterelnök képe rajzolódhat ki az interjúból a felkészült külföldi olvasónak még akkor is, ha nem ismeri a statisztikákat, amelyek állításait cáfolják, sem a magyar valóság szagosabb, közgépes, trafikos rétegét?

1. Vallási fundamentalista.

Félreértés ne essék, vannak mélyen vallásos demokrata politikusok, köztük egészen kiválóak, sőt korszakosak, Charles de Gaulle-tól Joachim Gauckig. Legutóbb az újjászületett keresztény George W. Bush lepte meg hitének sűrű megvallásával nemcsak a liberális közvéleményt, de a másféle valláspolitikai etiketthez szokott európai kereszténydemokratákat is. De van egy határ.

Bush sem vont le következtetéseket a Szentírásból a kívánatos politikai rendszer – vagyis, nyugati összefüggésben, a demokrácia – tartalmára nézve. Ezt hívnák ugyanis fundamentalizmusnak. Az amerikai elnök nemegyszer hangoztatta, hogy „a szabadság Isten ajándéka mindenkinek”, beleértve a vallásszabadságot, ám ebben az is benne van, hogy a szabadság vallássemleges, és nem függ attól, hogy ki milyen írást tart szentnek.

Ezzel szemben Orbán a következőt mondja: „Ideológiailag nézve, a demokrácia, ahogy mi ismerjük, két kulturális alapvetésen alapul: az egyik, hogy Isten a maga hasonlatosságára teremtett bennünket, a másik, hogy ezt [sic] éppen ezért bűn elpusztítani. Az ázsiaiaknál ez nincs meg, ők másféle mintát követnek. Érdekes és izgalmas, de számunkra nem lehet minta.” Vagyis miniszterelnökünk szerint a nyugati demokrácia alapja egy ószövetségi vers és a belőle levont homályos következtetés. Attól, hogy hindu, buddhista vagy muszlim többségű országokban nem vélik az embert Isten képmásának, az elpusztítása ugyanúgy bűn, ez nem a keresztény Nyugat különleges morális igényességéből következik. És főleg a demokrácia („ahogy mi ismerjük”) intézményrendszere, a szabad és tisztességes választás vagy a hatalmi ágak megosztása sehogy sem vezethető le az 1 Móz 1:26-27. versből. És végül a keleti demokráciák nem más lényegűek, ugyanis nem vallási eredetűek, hanem bizony a nyugati (világi) mintát vették át, olykor nem is szelíd erőszak hatására, mint Japánban. De hát Orbán nincs viszonyban a valósággal.

2. Fogalma sincs a demokrácia alapelemeiről. Lásd az előbbieket.

3. Fogalma sincs a gazdaságról. Ennek annyi bizonyítéka van, mint réten a fűszál, most nézzünk csak egy példát, amit, mondom, a felkészült WSJ-olvasó akkor is észlelhet, ha nem ismeri a mélymagyar valóságot, sem a KSH adatait

Ilyet bír mondani miniszterelnökünk: „Az adósság komoly kihívás marad a jövőben, úgyhogy azok az országok, ahol az adósság szintje meghaladja a GDP 50 százalékát, veszélyben vannak, ahol 60 százaléknál nagyobb, ott azonnali veszély fenyeget, ahol pedig több mint 90 százalék, ott jobb, ha imádkoznak.”

Ezzel indokolja a gazdaságbénító különadók beláthatatlan ideig való fenntartását. Na most, belső használatra ez kiválóan megteszi. Ott, ahol el kell födni a tényt, hogy az Orbán-kormány nem hogy folytatta volna a 2010-ben megkezdett kilábalást, de 2011-12-ben egy teljesen fölösleges, csakis magyar, második válságot generált. Mivel Orbán nincs viszonyban a valósággal, ezt a pokoli hungarikumot, amiért elsőrendűen ő a felelős, nem letagadja – egyszerűen nem tud róla.

Az adósság elleni harc abszolút központba állítása ebben a valóságtól független világban ismeretelméleti célt szolgál. Minden jelen- és jövőbeli gazdasági bajt a 2002 és 2010 közötti kormányok nyakába lehet varrni. Azonkívül úgy feltüntetni, mintha a gazdaság gyógyulása csakis attól függene, hogy a mostani kormány minél kevesebb ellenállással tudja érvényesíteni Isten kegyelméből való kétharmados akaratát. Még akkor is betölti ezt a funkcióját, ha a harc sikertelen – ha nem tudunk róla, nincs sikertelenség.

Az európai, jól szituált WSJ-olvasó azonban fejből tudja, amit Orbán nem (akar tudni): az Európai Unió átlagos adósságszintje megközelíti, az euróövezeté meghaladja a 90 százalékot. A GDP kb. 100 százaléka alatt a gazdaság egészsége és az eladósodás mértéke között elég laza az összefüggés. Németország (82) vagy Nagy-Britannia (90) adóssága százalékosan nagyobb, mint Magyarországé (79). Orbán nekik tesz javaslatot: lassan kezdhetnek imádkozni (míg mi bezzeg). A neoliberális mintadiák Észtország után viszont nem máshol mint Bulgáriában a legkisebb az adósság (18 százalék) – és lám, milyen pompás náluk a helyzet.

A balti államoknál maradva: Észtország adóssága 10 százalék, Lettországé és Litvániáé 40, miközben a rohamos GDP-növekedés (a válság alatt a zuhanás) adatai hasonlóak. Ami azt jelenti, hogy az utóbbi két országnak valamikor a távoli jövőben sokkal többe fog kerülni a mostani felzárkózás, de kezelhető méretekben – a felzárkózás mostani ütemét viszont az adósságráta egyáltalán nem befolyásolja.

Az már csak finomság, hogy Orbán szerint: „Három évvel ezelőtt az IMF és az EU pénzétől függtünk. Most a piacról tudjuk finanszírozni magunkat. A magyarok kötvényeket vesznek.” Visszafelé haladva: „a magyarok” azelőtt is vettek kötvényeket, de „a magyarok” bármilyen megtakarításai manapság riasztóan alacsony szinten vannak, befektetéseik sokat nem osztanak-szoroznak a külföldiek kötvényvásárlásaihoz képest. Mivel az ellenséges, összeesküvő hitelminősítők (is) galádul befeketítették hazánkat, az államkötvényeket elég rossz feltételekkel tudjuk kibocsátani. Tehát végül: természetesen nem magunk finanszírozzuk magunkat, hanem azok a befektetők, akik államkötvényeket vásárolnak, és azt ugyanúgy – illetve rosszabbul ki kell majd fizetni, mint ha IMF-hiteleket vennénk fel. Mondom, ez egy WSJ-olvasónak pusztán Orbán szavaiból is nyilvánvaló. Orbán nem tud róla, azért mondja. (És igenis függünk az uniós pénzektől; Orbán jobban, mintsem gondolná.)

4. Hogy is mondjuk udvariasan: egy kicsit jobban szereti a hatalmat, mint az elegáns volna. Ha a Zipf-törvényre támaszkodva vizsgáljuk a szavak gyakoriságát az adott szövegben, nagy valószínűséggel arra jutunk, hogy Orbánt mindennél jobban foglalkoztatja a vezetés (leadership).

Amióta ő van kormányon Magyarországon (szerinte) az emberek „egyre jobban bíznak a nemzeti intézményekben” (a valóság megint csak nem számít), és ha hiányzik ez a bizalom, „az vezetési probléma, és végső soron a demokrácia problémája”. Továbbá: „Az emberek bírálják a kormányt. De senki sem állítja, hogy Magyarország híján van a vezetésnek. Válságos időkben ez fontos. A 2010-es választásokon kétharmados többségre tettünk szert. Ez az előfeltétele, hogy a válságban legyen vezetés.” A valóságnak kuss, ne foglalkozzunk vele, hogy máshol nem volt kétharmad, viszont az egyezkedni kényszerülő, nem kétharmados kormányok jobban ki tudták vezetni országukat a válságból, mint a miénk.

Továbbá: „Szerintem a vezetés számít. Három évvel ezelőtt az volt a benyomás, hogy a balliberális kormány a vezetés hiánya miatt esett szét.” (Emlékezetem szerint nem esett szét, végigszolgálta a vállalt egy évet, aztán volt egy választás, és új kormány került a helyébe.) „Az embereknek érezniük kell, hogy a vezetőik gondoskodnak róluk, és az ő problémáikra összpontosítanak.” A kormány feladata tehát nem a létező gazdaság felfuttatása, hanem a „gondoskodás az emberekről” a létező gazdaság ellenében, mert az embereknek csak a létező gazdasággal lehetnek problémáik, a kormánnyal nem. (Ha viszont van olyan kormány, amelyik a létező gazdaság kikerülésével, sőt annak ellenében meg tudja oldani az emberek problémáit, akkor minek a választás?)

5. Nem tudja, mit beszél. Ha egy felkészült olvasó ezzel az etatista hiszekeggyel veti össze az az elképesztő kijelentést, hogy „kísérletet teszünk arra, az alanyi jogokon alapuló társadalmat érdemeken alapuló társadalommá tegyük”, akkor még a trafikügyek vagy Fekete György ismerete nélkül és leszűrheti azt a következtetést, hogy valamelyik nem igaz. Vagy eltökélten gondoskodó állam, vagy meritokratikus társadalom, ahol nem a kormány osztályozza az érdemeket.

Orbán valóságtól független gondolkodásában viszont tökéletesen megfér a kettő, így egyik sem sikerülhet.

Így kell értelmezni azt a szövegét, amin sokan meghökkentek: „Vezetőként mindig történelmi kihívások értek. Amikor a dolgok jól mennek, olyankor úgy tűnik, választásokat vesztek, mivel az embereknek már nincs szükségük rám.” Itt a vezető mint áldozat szerepel. Orbánnak nyilván fáj, hogy 2002-ben a Fidesz elvesztette a választásokat, és ezt az akkori helyes politikának tulajdonítja (hogy mennyire volt helyes, az más kérdés, de határozottan kevésbé volt unortodox, mint a mostani).

Most tehát bebiztosítja magát: ha netalántán, esetleg elveszítené a választást, az azt jelenti, hogy a mostani politikája helyes volt. Ha megnyeri, az azt jelenti, hogy a politikája nem helyes, ellenben kártékony, hiszen kormányzása alatt egyre mélyebb válságban vergődik az ország. Ebből viszont csak azt következhet, hogy az országnak továbbra is szüksége van egy olyan igazi vezetőre, mint ő. Kártékonyra, de akkor már mindegy lesz.

Nagy esélye van rá, hogy meg fogja nyerni. Sokan csodálkozni fognak, de a The Wall Street Journal intelligensebb olvasói nem. Ha ilyen az ország, akkor ilyen is marad.