A Milla tüntetései sokáig úgy zajlottak, hogy a szervezők előzetesen kérték: a pártok politikusai maradjanak távol a megmozdulásoktól! Jött a tömeg, követelve a sajtó szabadságát s tiltakozva a szabadságot korlátozni vágyó Orbán-rendszer ellen. Mindenki tudta, hogy választásokon kormányt váltani csak pártokkal lehet. Csakhogy azokkal az összegyűlt sokaság szerint rengeteg baj volt.   

Mi okozta a pártokkal szembeni általános ellenérzést?

Legkésőbb a Tocsik-ügyet követően a parlament pártjainak szembesülniük kellett azzal a társadalmi elvárással, hogy föl kellene számolniuk az állami támogatással zajló, maffiaszerű, párt- és kampányfinanszírozást. Nem tették. Sem a kényelmes, kétharmados parlamenti többségre támaszkodó Horn-kormány alatt, sem az első Orbán-kormány alatt, sem később. Sőt. A politikusok mohó kampánypénz-éhsége miatt gyorsan fejlődésnek indult állam-maffia polipkarjai kormányról kormányra egyre jobban fojtogatták az egész demokratikus politikai rendszert. (A Kelet-Európa szerte kialakult „posztkommunista maffiaállam” jellemzőiről Magyar Bálint nyilatkozott Rádai Eszternek az Élet és Irodalom június 14-i számában. Külön tanulmányt érdemelne, hogy az SZDSZ egykori meghatározó politikusa, miközben pontos szociológiai leírást ad a jelenségről, hogyan keni rá kizárólag a jobboldalra ennek a két évtizede folyamatosan épülő szörnyszülött rendszernek a hazai kiépítését.) És nem volt olyan autonóm politikai erő, amely gátat szabhatott volna a folyamatnak.

De miért nem akadt ilyen erő?

Az első parlamentben még viszonylag sok volt az elveihez ragaszkodó, autonóm közéleti szereplő. Minden pártban fokozatosan kialakult azonban az az elvárás, hogy valamennyi képviselőnek – parlamentinek és önkormányzatinak egyaránt – a pártvezérkar döntéseit engedelmesen végrehajtó pártkatonává kell válnia.

Az államszocializmus politikai kultúrájából megörökölt bolsevik típusú pártfegyelmet a pártbürokráciák vezetői eleinte csak „elvárásként” fogalmazták meg. Később azonban különféle szabályzatokkal és kötelezvények aláíratásával már intézményesen is rákényszerítették azt az általuk jelöltnek állított és ezért saját „hivatali beosztottjuknak” tekintett képviselőkre. Ezzel a választóknak való felelősség még az egyéni választókörzetekben mandátumot nyert képviselők esetében is teljesen névlegessé vált.

A „vezérkarok” nem csak a végrehajtó hatalom saját-pártbeli állami, önkormmányzati vezetői iránt kötelező mameluk-engedelmességet írták elő a „csak” képviselői pozícióba került, alacsonyabb rangú pártpolitikusok számára. Nem csak az ellenszavazat vált számukra tilossá. Azt is megkövetelték tőlük, hogy fogják be a szájukat, és legyenek szívesek a nyilvánosság előtt tartózkodni a szűk körű pártvezetés megszabta politikai irány kritikájától. A nyilvános politizálás korlátozásának egyenes következményeként aztán a törvényhozó hatalom teljesen elvesztette valódi szerepét s a végrehajtó hatalom szimpla kiszolgálójává vált. Montesquieu foroghat a sírjában.

Az egész folyamatra máig sötét árnyékként vetül rá, hogy a mind jobban „elpártosodó” sajtó szerkesztői sem veszik egyáltalán jónéven, ha a „saját oldali” vezetőket kívánja valaki éles bírálattal illetni a lapjukban. Még a magukat liberális szemléletűnek hirdető lapoknál sem. Nem beszélek a levegőbe: az alaposabb tájékozódástól vissza nem riadó honpolgárok előtt jól ismertek pl. a Népszabadság állandó munkatársának, Bächer Ivánnak az interneten időről időre felbukkanó írásai, melyekben a szerző alkalmanként a baloldali politikusok tetteit bírálja éles hangon. Természetesen nem az éles hang miatt váltak „szamizdattá” ezek a cikkek, hiszen hasonlóan csípős stílusú írások naponta jelennek meg, csakhogy azok nem a „Mieinket”, hanem az „Ellent” támadják...

Ahol korlátozott a nyilvánosság, ott magától értetődően épül le egyre inkább maga a demokrácia is. A többpártrendszer pártjainak működése egyre jobban a korábbi állampártéhoz vált hasonlóvá. S a régi, vezérelvű „egypártállam” helyett szép lassan kialakult az ugyancsak vezérelvű „kétpártállam”. Korlátozott nyilvánossággal. Maffia-finanszírozású pártokkal. És korlátozott demokráciával.

A népakarat semmibevételének csúcsát ma Orbán Viktor tartja a Fidesz választási programjában előre nem jelzett, majd a hatalomátvétel után puccsszerűen végrehajtott, szabadságkorlátozó alkotmányozással. A korábbi csúcs azonban a baloldalhoz köthető: nem is annyira a népakarat semmibevételét elismerő titkos őszödi beszéd nyilvánosságra kerüléséhez, mint ahhoz a tényhez, hogy a szocialista-liberális parlamenti többség kész volt a demokrácia vizsgáján a közvélemény előtt látványosan elbukott Gyurcsány Ferencet a lelepleződést követően még két és fél éven át hatalmon tartani.

Nagyjából ezek a körülmények azok, amelyek miatt a Milla-tüntetések résztvevői – a „civilek” – sokáig nem akartak sem maguk között, sem a szónokok között pártpolitikust látni. Így válhatott a „civil” szó a „pártkatona” ellentétpárjává.

A legutolsó sok-tízezres Milla-tüntetésen aztán a „civilek” közé állt az utolsó szocialista-liberális kormány élén jó válságmenedzsernek bizonyult, „párton kívüli gazdasági szakemberként” elkönyvelt Bajnai Gordon, aki nem csupán az Orbán-rezsim megbuktatására esküdött föl, hanem hitet tett a „korszakváltás” mellett is. Azt állította, hogy nem engedi elkövetni ugyanazokat a hibákat, amelyeket a rendszerváltás után hiteltelenné vált – és a korábbi Milla-tüntetésekről száműzött – pártok elkövettek. Többen ezt úgy értékelték, hogy a „civilek” kaptak egy kormányzásban gyakorlott szakembert szövetségesül és így, együtt, már képesek lesznek kormányképes erőként föllépve felszámolni a Fidesz-kormányzat új rendszerét.

Mi történt azóta?

Az Együtt 2014 22%-os támogatottsága a kiugró eredményt egykor közzétevő Mediánnál is tartósan a felére csökkent. Úgy látszik, a választók is konstatálták, hogy itt nem egy olyan párt jött létre, amelyik érdemben másféle gyakorlatot képes folytatni, mint a 2010 előtti elődök. Itt kell jeleznem: nem vagyok kívülálló. Az E14-PM Szövetség politikai gyakorlatát közelről látva kezdeményeztem a nyilvánosság előtt párbeszédet. Az efféle megközelítéssel szembeni – a pártpolitikában sajnos szokásosnak tekinthető – reakciókról a sajtó is beszámolt.  

Vajon mi lehetett a gyors népszerűségvesztés oka?

Tény, hogy az E14 vezető politikusai sem a nyilvánosság előtt vitatkoznak az alapvető politikai kérdésekről, mielőtt döntést hoznak. A politikusoknak itt sincs önállóan vállalt véleményük. Itt sincs arca, legfeljebb az Első Embernek. Az E14-PM Szövetség vezetői is magától értetődő természetességgel várják el a párt ilyen-olyan aktivistáitól, képviselőjelöltjeitől, hogy ellentmondás nélkül fogadják el a pártot vezető magas grémiumoknak a nyilvánosság kizárásával hozott politikai döntéseit. Ennek a legnyilvánvalóbb példája az volt, amikor a párt első országos értekezlete előtt „belépőként” a vezérkar minden meghívott elé tett egy nyilatkozatot, mely tartalmazta, hogy az illető tudomásul veszi a határon túliaknak adott szavazati jog visszavonhatatlanságát. A megjelent, amúgy szabadságvágytól fűtött [ide egy grimaszoló szmájlit kéne rakni] aktivisták túlnyomó többsége pedig szépen aláírta. Vita nélkül. Azok is, akik egyetértettek vele, és azok is, akik nem. Miért? Mert ezt kívánta a Párt. Miért is? Hogy le lehessen győzni a Gonoszt. Ugye ismerős az érvelés? Minden párt vezérkara erre hivatkozva kér feltétlen hűséget a hívektől az 1994-es parlamenti választások óta. Itt tartunk.

Sajnos nincs, sehol nincs a magyar pártok életében nyilvánosság előtt vállalt, önálló politikusi tett. Csak testületi döntések mögé bújó pártbürokraták vannak. Talán csak az élenjáró Első Ember fogalmazhat meg önálló gondolatokat, vagy cselekedhet önállóan. Időnként. Neki sem árt azonban az önmérsékelt. Mert ha nem vívott ki magának diktátorhoz méltó jogokat a pártján belül, akkor őt is köti a „lenini pártfegyelem”. Hol van itt tere a demokratikus diskurzusnak? Hol van itt helye a megtermékenyítő, alkotó, valódi közéleti vitáknak? Hogy akarhat így bárki is bevonni önállóan gondolkodó, felelős polgárokat a közéletbe a politikai paletta bármely oldalán? Nem az orbáni-gyurcsányi „én majd megoldom a problémáitokat, csak higgyetek bennem, és bármi történik is, kövessetek!”-féle tekintélyelvű politizálás előtt nyílik-e egyes-egyedül terep az ilyen, kifelé teljesen zárt pártpolitikában? Lehet így egyáltalán demokratikus közéletről beszélni?

Ennyire ostobák lennénk? Ennyire képtelenek arra, hogy a nyugati demokráciákban megszokott nyíltsággal politizáljunk? Még akkor sem vagyunk képesek változtatni a rossz gyakorlatunkon, ha a közvéleménykutatási adatokból teljesen nyilvánvaló, hogy a választók jelentős része elutasítja ezt a fajta látszat-demokratikus politizálást?

Nem hinném, hogy így lenne, csak éppen nem szabad hagyni, hogy bárki a közös szekértábor érdekeire hivatkozva, kicsavarja a kezünkből a nyilvánosság fegyverét.

Innen nézve, nekem tetszett az előválasztás ötlete is. Komolyan is lehetett volna venni. néhány hónapig nem csak az „Ellent” lehetett volna szidni, de kénytelen-kelletlen a saját oldal visszásságaival is foglalkoztak volna a jelölt-jelöltek. Erre kényszerítette volna őket a verseny. Talán az is kiderült volna, ki tudja leginkább megtalálni, és a leghatékonyabban képviselni azt a mondanivalót, amellyel legyőzhetők a kormánypártok. Válhatott volna az előválasztás a „nagy” kampány első szakaszává. A maga nyíltságával, a közélet feltáruló belső konfliktusaival, amikről bizonyára a média is szívesen és színesen tudósított volna.

És mi legyen most?

Előválasztás már biztos nem lesz. Jó hír viszont, hogy közös lista sem lesz. Bármit nyilatkozott is az MSZP és az E14-PM vezetése közvetlenül a megegyezés után a leendő választási együttműködésről, valójában ahhoz hasonló megállapodás jött létre, amelyet bő két évvel ezelőtt Karácsony Gergely – akkor még LMP-s politikusként – „technikai koalíciónak” nevezett.

Lehet-e a része, kell-e, hogy a része legyen egy ilyen technikai koalíciónak bármilyen, a választások utáni időkre szóló megállapodás? Vannak ügyek, amikben az Orbán-rendszert elutasító szavazók egyetértenek, ha az ő szavazatukat össze kívánják gyűjteni, akkor ezekben az ügyekben az MSZP-től az E14-PM-en át egészen az LMP-ig konszenzusos javaslatot kell letenni a választók elé. Jó lenne tételes jogszabálytervezetben megállapodni. Arról, hogy miként lehet felszámolni a maffiaszerű, államilag támogatott párt- és kampányfinanszírozást. Ugyanígy meg kellene állapodni a sajtójogról, a választójogról és más, a szabadságunkat érintő alapvető, alkotmányos kérdésről. Döbbenetes, hogy ezekről a kérdésekről ma semmiféle nyilvános diskurzus nem folyik a választásra készülő pártok között.

Először tehát a nyilvánosság bevonásával kellene közös platformot alkotni a szabadságjogainkat érintő kérdésekben. A következő rész pedig nem lehet más, mint a közös platformként képviselt alkotmányos szövegtervezetek megvalósításáért folyatott kampány-küzdelem, teljes erőbedobással. Annál is inkább, mert ez a küzdelem nemcsak a választási felkészülés alkotó eleme. Ennek a küzdelemnek folytatódnia kell akkor is – sőt akkor még inkább –, ha egyértelművé válik, hogy a jelenlegi szabályok mellett a választásokon úgy sem lehet megverni a regnáló kormányzatot, ha a közvéleménykutatások alapján kétséget kizáróan kimutatható az elutasítottságuk az ország polgárainak körében. De folytatódnia kell akkor is, ha a választások eredményeként új kormány jöhet ugyan létre a jelenlegi ellenzéki pártok támogatásával, azonban kétharmados parlamenti többség híján továbbra is szükséges az egységes fellépés a most közösen megfogalmazott platform alapján.

Itt egy kicsit visszatérnék az E14-PM Szövetség „millás” örökségére. Most, hogy csak technikai koalíció született az MSZP és az E14-PM között, elvileg maradt még tere annak, hogy az E14-PM Szövetség megpróbálja végre egyértelműen vállalni azt a „hagyományos pártellenességet”, amely a Milla-tüntetéseket jellemezte. Meg lehetne mutatni, miben különbözik a „civilek” pártja a „pártkatonák” pártjától. Egészen biztos vagyok benne, hogy a ma még szavazni nem akarók körében ennek önmagában is jelentős mozgósító ereje lenne.

Nem biztos, hogy a pártszövetség valamennyi alkotórésze kész erre. De kétségtelenül vannak – úgy tűnik talán inkább az E14 Milla-platformja és a PM környezetében –, akik a „technikai koalát” nem a miniszterelnök személyében való megállapodás elmaradása miatti balesetnek, hanem az ideális megoldásnak vélik. Nem látható előre, mi fog történni. Nem kizárt, hogy a közeljövőben az eddiginél markánsabb különvéleményt jelenítenek majd meg az E14-PM szövetségen belül a Milla és a PM platformjai.

Nem bánnám. Milyen szép lenne, ha az E14-en belül végre  - először a rendszerváltás utáni korszak történetében – a Milla-tüntetések szellemét őrzők ki is mondanák: Magyarországon is van olyan párt, ahol nem cél a teljes véleményazonosság, sőt az az abnormális, ha a látszat teljes véleményazonosságot mutat! Milyen szép lenne, ha lenne olyan erő, amelyik belátná: A véleménykülönbségek nyilvános megfogalmazása nélkül nemcsak a gondolatok és a választók bizalmáért versengő politikusok közötti szabad verseny nem lehetséges, de nem létezhet – nem maradhat fenn – a demokrácia sem.