Nem azt írom, hogy a sírjánál. Ott is álltunk már („figyeltem az érkezőket, pontosabban azt, / kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el”), de nem a sír a fontos, nem a temetés („...ki, / miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg- / lepő, hogy itt van...”), hanem az asztal. Jancsó jó vendéglátó. Most is, ezután is. Ül, vagy áll asztal mellett, kényeztet étellel, itallal, megmeríti elménk rocskáját ismeretei mély kútjában, történetekkel szórakoztat, élesít.

Tizenéve egy környéken laktunk, egy nyári vasárnap délután ült a piros BMW-ben, az ajtó nyitva, rövidnadrágos lába kilógatva, Zsuzsi az éjjel-nappaliban vásárolt, ő nézelődött, én közeledtem. Én persze tudtam, hogy ő kicsoda, és ahogy nézett, úgy tűnt, ő is tudja én ki vagyok. Érzékelve ezt, köszöntöttem, „Narancs”, mondta, „mekkora nagy dolog”. Úgy mondta, hogy én erre nem kezdhettem el szegénylegényekezni. Szerénység és demokratikus érzés. Pedig! Szeptemberben van a születésnapja, abban az évben volt talán a nyolcvanadik, arra hívott először. Az asztal a Kornyi-tónál állt, a Káli-medencében, ott, ahol az Égi bárány forgott, lágy domborzat tetején. Hosszú volt, kecskelábú, piroskockás abrosszal, borok, snackek, egy csomó ember: a magyar filmtörténet. A Köveskált Kővágóőrssel összekötő műút vagy háromszáz méterre, ott parkolt le mindenki, jöttek, jöttek az emberek, gyalog, a legelőn. Egy autóból hárman szálltak ki, elindultak a domborzat felé, középen, kalapban Cseh Tamás. Kezében gitár. Olyan száz méterre lehetett, mikor a húrok közé csapott, a Lee Van Cleef volt. Jött, hegymenetben, enyhén lihegve dalolta a kedvenc dalt, köszöntötte a Mestert. A Mester pedig, talpig fehérben, angyali hófehér hajjal, megengedő mosollyal, ölelésre tárt karral fogadta a köszöntést.

Akkor, utána, bartókbéláztam vele kapcsolatban először.

Asztal az Eszter utcában, kocsonyával, pörkölttel, sajttal, rengeteg fanyelű Opinel-késsel, Vylyan borral. Dohányzóasztal, szivarral, pipával, pálinkával. Ordítozó vagy komolyan mű- vagy társadalomelemző baráti körrel. Marx (József). Kende, Balázsovits, Márton Pisti. Kapa. Olykor Márta néni. Zsuzsi, mindig, persze. Nyika. Civil barátok. Ruff és Horn. Vászja és Rózsa. Emlékek Apajpusztáról, Veszprémből, a Balaton-felvidékről. Kína (1956), Szöul (1988), Cambridge, Massachussets, Harvard Square (1992). Róma – természetesen. Cannes – természetesen. Egy party emléke Pier Paolónál, ahová együtt lifteztek Bertoluccival. Hogy a Michelangelo hangalak mindig Antonionit jelentett, ha kontext nélkül hangzott el, nem Buonarottit. Hogy Godard egyszer udvariatlan volt. És nem csak a nemzetköziség, de a magyar világ is precízen zsebben: „1942 elején, mikor találkoztunk Móricz Zsigmonddal Kolozsvárott”, vagy mikor a hatvanas évekbeli Külügy protokoll színes szmokingba öltöztette a magyar filmküldöttséget a Mar del Plata-i fesztiválra, mert ha Dél-Amerika, akkor a kanárisárga, és ettől azt gondolta az igazgató róla és Fábri Zoltánról, hogy ők a mariachik. Vagy mikor az Astoria kávéházban üldögéltek délelőttönként Hernádi Gyulával, jött az igazgató, hogy „sziasztok, kineveztek ide egy új igazgatóhelyettest, helyes fiú, olimpiai bajnok, igaz, csak csapatban, de vigyázzatok vele!”.

És a Jancsó-befogadás? Nagyon gyerek voltam még, délután ment a tévén a Szegénylegények. Egyedül voltam, nem volt még sok csatorna, valójában csak az az egy. Azt néztem. A meztelen nő vesszőfutása felzaklatott. Magától értetődően. A hatalmi játék, a halk, félelmetes manipuláció, Latinovits megkettőzött szerepben, Görbe János szíjjas magyar parasztja, és a végét is nagyon, egy életre megértettem. Nyolcéves lehettem. Hogy aztán a Fényes szelek legalább annyira „szól” 1968-ról, mint 1948-ról. Hogy a Még kér a nép csak 27 snitt. Hogy a Szerelmem Elektrában, egy forradalmért kiáltó klasszikusban Vásárhelyi Miklóst kérte fel dramaturgnak. Hamár forradalom. Hogy a Lifka Sándor Filmszínházban (Szabadka-Subotica, Jugoszlávia, 1976) a moziterem hajópadlós és bokáig gázlunk a tökmag- és szotyolahéjban, a falon a felirat azt hirdeti szerbül és magyarul, hogy „olajos magvak rágcsálása és köpködése hatóságilag tilos” („Grickanje i pljuvanje uljanih semenki u bioskopu zakonom zabranjeno!”). Balázsovits Luigi meztelenül futkoz a meyerlingi kertben, mint Rudolf trónörökös, Vetsera Mária szerepében a hetvenes évek közepének egyik szexszimbóluma, Theresa Anne Savoy, a határ menti vetítőterem anyaországi kulturturistákkal tele. Mert itthon betiltva. Hogy a Zsilinszky-trilógia nem fejeződött be. A Zsarnok szíve – avagy Boccaccio Magyarországon a régi Filmmúzeumban a Tanács körúton. (Fősz.: Ninetto Davoli, posztmortem ajándék Pier Paolótól.) Banovich meséli: díszlettervezőként csiszolt köveket rakott ebben a filmben a padlatra, legyen bizonytalanabb a színészek mozgása, az sokat segít hangulatilag, és a „Miklós is szerette”.

A Tarral való együttműködés után (Werckmeister harmóniák, 1999) kiszerettem a filmcsinálásból. 2002-ben Miki bácsi hívott a következő Kapa-Pepésbe (Kelj fel komám ...), szerepre. Kicsire persze, amerikai tiszt voiltam, Joyce Finnagan ébredéséből kellett felolvasnom Galkó Balázs élőképében. Jancsó forgatása házibuli volt. Ünnep. Filmünnep. Nem a bemutató, a forgatás. Hogy lehet humorral és udvariasan, kedvesen és szeretettel is csinálni ezt a szakmát. Ami „a cirkuszművészet barátja, Andriska!”. Na, akkor visszaszerettem. Abban a filmben szólalt meg a Bëlga a Magyar Nemzeti Hip-Hop-ról. És Sicratman a sámánizmusról. Lovasi is, persze. Háromnegyedes állapotában nézte meg az én filmemet. Házibulijelleggel. Ő figyelt. Mikor vége lett, Balázsovits szólt, aztán Márton Pisti, aztán talán Marx – még mindig nem Károly, hanem József. Nagyon figyeltem én is, úgy éreztem, az életem múlik a véleményén. „Megvágtad a körfahrtot” – mondta, enyhe korholással a hangjában, Fullajtár Andrea és Sárosdi Lilla „Iskiné árulásjelenete” c. hosszúsnittjére utalva. „Meg Miki bácsi. A ritmus...”. Mindent tudott a filmről. Mindent tudott Magyarországról. Azt hiszem, a világról is. Mindent. Történelemről, társadalmi koreográfiáról és szociálpszichológiáról. A hatalomról. Működésmódokról. Szerelmről, szexről. (Régen ő volt celeb: vö. Hernádi könyve: Jancsó Miklós szerelmei – és nem Gyúrós Józsi a Való Világból. Jobb volt az ország, felívelő.)

Hogy röhögne az idétlen reakciókon és az árvalányhaj-giccses publicistákon, a síron túli harcon, amelyet ellene csak elveszíteni lehet. Kormányzati, miniszteriális igyekezeten. Méltatlan lenne hozzá percemberek beteg téblábolását („túlélői ocsmányság”) elemezgetni, akiket már rég rosszkedvünkben elfelejtünk, míg az ő szabad és egészséges műve egyetemes és örökérvényű. „..más lenne a világ, más képeket látnánk”, ha nem lett volna – mondta Tarr Béla a ravatalnál, és még azt is: „nem fogadtál el semmilyen formát, iskolát, stílust, mert te magad voltál a forma, a stílus, és az iskola”. Van a magyar filmben a sokat emlegetett Szőts István-Jancsó Miklós-Tarr Béla vonulat. Vörös fonal a flotta kötélzetében. Minden flotta kötélzetében. („...a feszengés, / a szordínó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül, / s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.”) Vele kapcsolatban Antonioni és Fellini, Bergman, Bresson és Godard említődik. Pasolini – nyilván. Most lehetne még emlegetni, ki mindenki búcsúzott tőle, hollywoodi nagyfiúk, legendás cannes-i vezér, olaszok és lengyelek – azért Olbrychski megemlékezésében szép volt, hogy a három Jancsó-filmben, amiben játszott, ő és a fehér ló mindig a Wajdának megadott kóved volt. Jancsó nem „a már megcsinált kultúrák zeneszámait másolta” (Ady), hanem új minőséget hozott, akár magyar témából tette, akár olasz környezetben, akár izraeliben: a lényeg, hogy szabadon tette és egyetemlegesen. Ezért is bátorkodtam már tizenéve bartókbélázni vele kapcsolatban.

Jancsó Miklós asztalánál ülünk. Most és mindörökké. Nem a magyar filmes társadalom, hanem a nemzet (lejáratott szó). Jancsó király volt. Nem csak a filmben, a magyar történelemben. Magyar király. Szabad király. János Zsigmond óta az utolsó nemzeti (lejáratott szó, kár érte). Ha átgondoljuk, őt, a művét, van tanulság, van remény. Rohanunk a tavaszba!

A lírai idézetek Petri György: Bibó temetése c. verséből valók