"Aki taposni akar, annak hagynia kell, hogy tapossák."

(Heinrich Mann: "Az alattvaló")

Gyerekeink állami eltulajdonlásának fontos előkészítő lépése zajlik a szemünk előtt: meg kell törni azokat, akik majd megtörik őket. A pedagógusokról van szó, akiknek jó része a rendszerváltás előtt és óta (más-más okokból) inkább a probléma, mint a megoldás része volt, most azonban olyan megpróbáltatások elé állítják őket, hogy lehetetlen nem szolidarizálódni velük. Merő önzésből: a gyerekeinkről van szó.

Portfólió-feltöltéssel foglalkoznak most főállásban azok az emberek, akiknek a következő időszakban a szakmai autonómiájukat, kritikai szellemüket és erkölcsüket is le kell adniuk a Klik ruhatárjában, ha túl akarják élni az elkövetkező, embert próbáló időszakot. A portfólió eddigi tanítói munkásságuk összegzése volna olyan 100-150 oldal terjedelemben, ezt fel kell tölteniük egy zavaros honlapon belül direkt e célra beüzemelt bonyolult felületre, de csak miután alaposan áttanulmányozták a rendszer profi használatához elengedhetetlen, 163 oldalas útmutatót (PDF).

A dokumentum egyik gyöngyszeme az a rész, amelyik megvilágítja: "Miben különbözik az e-portfólió a papíralapú portfóliótól?". Ez fogas kérdés, átlag magyar pedagógustól nemigen várhatunk rá korrekt választ, úgyhogy íme: "Az e-portfólió dokumentumait nem papíralapon kell elkészíteni és egy kapcsos, vaskos dossziéban összegyűjteni, hanem egy erre a célra a kifejlesztett online felületre kell feltölteni digitalizált formában." Köszönjük.

A magyar pedagógusnak azért kell most főállásban portfóliót feltöltenie, mert ezen múlik, hogy az ún. életpályamodellben melyik kategóriába kerül (gyakornok, pedagógus I., pedagógus II., mesterpedagógus vagy kutatótanár), azaz mennyi lesz a fizetése. Igen, a tanárok és tanárnők számára eljött az újrakezdés ideje, ha semmit nem csinálnak, akkor simán csak pedagógus I.-nek számítanak, úgyhogy teljes életművüket, diplomáikat, tanterveiket, módszertani öteleteiket, jegyzeteiket szkennelhetik be, részben nyilván hazudnak is majd, várva a hatalom elismerő bólintását. Többen amiatt is aggódnak, hogy ezzel ingyen átadják a hatalomnak saját szellemi terméküket, ami természetesen alaptalan: jól tudjuk, ha pedig nem, akkor bízunk benne, hogy a NER soha nem vetne szemet a máséra.

Nem mellékes szempontja a vegzatúrának, hogy a pedagógusoknak ráadásul fogalmuk sincs, pontosan ki, milyen szempontok alapján fogja elvégezni a mintegy 130 ezer ember által feltöltött irdatlan iratmennyiség érdemi kiértékelését. A tárca pályázatot hirdetett ötezer fő számára, de hogy ez az ügy szakmaisága szempontjából mit jelent, teljes rejtély, az igazság odaát van, senki ne mondja, hogy nem kalandos a tanárok élete. Pláne, ha hozzávesszük a többi dimenziót: az egységesített tantervet, a kiiktatott tankönyvpiacot (tehát a kiiktatott gondolatokat, vitákat az osztályteremben), a meg nem fizetett túlórákat, a korporatív pedagógusi egységkamarát, a szigorított tanfelügyeletet, a rendőrt az iskolában.

Az egész eddigi életpálya lenullázása azonban valóban kreatív új ötlet, elképzelni sem tudom, miért nem lehet a társadalmi igazságosság jegyében az ország maradékát is a startvonalhoz állítani: orvosok, mérnökök, varrónők, jogászok és hidegburkolók százezreit kéne újra értékelni, számukra állami "életpályamodellt" felállítani. Az értékelők felvétele ráadásul megteremti a beígért egymillió munkahelyet; az online felületek megtervezésére pedig jó lesz az a szakértői csapat, amelyik a tanárokét kidolgozta.

Ahogyan azt a hoffmanni igazságot is át kéne vezetni más szférákba, hogy "Egyszerűsödik a tankönyvválasztás mind a pedagógusok, mind a szülők számára. (…) Ez a választék messze túlmutatott azon a mennyiségen, ami kívánatos". Kevesebb filozófusra, szépirodalomra, folyóiratra, margarinra és politikai pártra van szükség, egyrészt mert az "olcsóbbságot" eredményez (régi közgazdasági tétel: amiből kevés van, az olcsó), másrészt a nagy választék csak összezavarja a szegény állampolgárt. Beleértve a tanárt. Aki a jövőben – idő, pénz, energia és infrastruktúra híján – ha akarna, se nagyon tudna mást, mint beletörni a gyerekeket a hoffmanni totalitárius iskolarendszerbe.

A NER ember- és társadalomképe egyértelmű: egy a magyar igazság, nem a XXI., hanem a XX. század első harmadában élünk, az osztályterem nem viták meg gondolatfutamok színhelye. "A gyermek nem magánügy, hanem a közjó egyik eszköze, a gyermekvállalás pedig nemzetstratégiai ügy" – adta meg az alaphangot Kövér László. A napi iskolaidő kiterjesztésével az állam lényegében egész napra lízingeli a gyerekünket, "felelősségvállalásnak" hazudva az eltulajdonlást. "Az új köznevelési rendszerben egyértelművé tettük, hogy a rendszer irányítása, kontrollja, tartalmi szabályozása az állam feladata" – hallhattuk nem egyszer Hoffmann Rózsától, akárcsak azt, hogy a közoktatás nem szolgáltatás, a szülő meg csak ne ugasson bele az iskola életébe.

Véletlenül se essék félreértés: ez a nő Orbán Viktor oktatásügyi magyar hangja, a terület a miniszterelnök egyik szívügye. Az oktatási centralizáció, a gyerekeink megkaparintása elleni tiltakozás ezért az egész NER elleni tiltakozás – kéne hogy legyen. Szép dolog, de nem elég bojkottálni az idióta portfólió-feltöltést; nem elég, ha a tanárok (mint teszik az egyik pedagógus FB-csoportban) csak a "végiggondolatlan" államosítás és a "pénzkivonás" ellen tiltakoznak: saját eddigi, a Fidesz-korszak előtti mentalitásukat is meg kell kérdőjelezniük, mert az sem volt éppen nagy segítség a gyerekek lealázása, a szervilizmus, a középszer, a fantáziátlanság és ostobaság elleni küzdelemben. Bűn volna visszatérni a 2010 előtti oktatási rendszer(ek)hez.

A tananyag és a tanárok uniformizálása természetesen csak a közbülső lépcső a gyerekek új fajának laboratóriumi előállításához. A szövegértési, matematikai és természettudományos kompetenciák szempontjából is katasztrofális PISA-eredményekből ez a kormányzat nyilván nem vonhatja le a szükséges következtetéseket (hogy ti. szabad, kreatív, a XXI. század legalapvetőbb tudáskívánalmainak megfelelő oktatási rendszerre van szükség, privát és közösségi formában is), hiszen akkor nem kevesebb, mint rendszerváltásra lenne szükség az oktatásban, és nem Hoffmann Rózsának, hanem Vekerdy Tamásnak hívnák a közoktatási államtitkárt, például.

Hogy létezik más modell is, azt magától értetődően nem egy állami, hanem ismét egy privát cég, a Google bizonyítja be, látszólag kicsiben: Budapest VIII. kerületében a cég létrehozott egy új, elképesztő tudásközpontot, kreatív építészeti és belső dizájn-megoldásokkal, játékos közösségi terekkel, évi 150 előadással. "A Ground egy önálló Google bázis, amely beágyazódva a legizgalmasabb városnegyedbe, helyszínül szolgál a kreatívoknak, online marketing ügynökségeknek, hazai kkv-knak és tanulni vágyó diákoknak, hogy elsajátítsák mindazt a tudást, ami a digitális talponmaradáshoz feltétlenül szükséges." Hát így. És miért ne lehetne egy ilyet más kerületekben, megyékben is létrehozni? A Montessori-módszer, a Waldorf és társai mellett a Ground is alternatívája, nem pedig kiegészítője a hazai államosított oktatásnak.

"Alapvető szemléletváltást jelent, hogy a kormány kimondta: a köznevelési rendszer fenntartása közszolgálat és állami feladat" – közölte az államtitkár. Nem kizárólag a pedagógusok felelőssége, hogy ez a szervezett rémálom ne valósuljon meg, hanem mindannyiunké, akik nemrég még gyerekek voltunk.