„Mi 2018-ban fogjuk leváltani Orbánt, ami most vasárnap kezdődik." (Szigetvári Viktor)

„Együttműködés vagy politikai halál – ilyen egyszerű. 2018-ban is össze kell fognunk.” (Gyurcsány Ferenc)

„A leadott szavazatokkal azt a reményt lehet megerősíteni, hogy lesz erős kihívója a Fidesznek 2018-ban.” (Schiffer András)

„Ez csodálatos eredmény.” (Kunhalmi Ágnes)

Akkor ezt kéretik nagyon hirtelen befejezni, még mielőtt a hölgyek, urak komolyabban belelendülnének. Erre a műsorra három és fél percünk sincs több, nemhogy három és fél évünk. Elég volt egyfolytában azt találgatni, hogy ki kivel fog össze, kitől indul külön, milyen hadrendben áll ki, mire lesz elég a megnyerő mosoly, a csinos frizura.

Természetesen bárhol a világon a pártoknak, politikusoknak feladata készülni a következő választásra – már ahol létezik többpártrendszerű képviseleti demokrácia, mert, teszem azt, vannak illegális pártok is, és azok is eltöltik valamivel az idejüket. Az igaz, hogy visszatérő kérdése a politikaelméletnek, hogy a tyúk volt előbb, vagy a pártrendszer; hogy erős, alulról szervezett mozgalmak kompromisszuma, évtizedek küzdelmei hozzák létre a választási rendszert, avagy éppen fordítva: a választási szisztéma konstruálja a pártstruktúrát. Nálunk nyilván az utóbbi, de arról nem volt szó, hogy a képviselők megválasztásának módját rögzítő törvény megalkotásakor gondolkodásmódot és kizárólagos politikai beszédtémát is teremtenek, amelytől csak úgy lehet szabadulni, hogy ha valaki hagyja az egészet a francba.

A közélet semmi más, mint permanens esélylatolgatás és trenírozás a következő megmérettetésre, ami annak ismeretében különösen érdekes, hogy időközben magát, a politikát gyökeresen átalakították; a pártlogók és a szavazatszámláló bizottságok, a jelöltek és a plakátok, a választási bizottsági ülések és a lakossági fórumok csak itt felejtett díszletek, külsőségek, amelyek eltakarják, hogy itt már valami egészen másmilyen küzdelem zajlik. Ám a politikus, az aktivista, az elemző, az újságíró, a szomszéd és a pultos úgy beszél erről – még az is, aki szerint a kétharmad a nemzeti sorscsapásokkal egyenértékű katasztrófa –, mintha itt 2010-ben nem történt volna semmi.

Ha már az ellenzék nagyban hozzájárult a Nemzeti Együttműködés – amúgy korántsem gránitszilárdságú – rendszerének stabilizálásához, akkor most lesz szíves nem a megdöntéséről delirálni, hanem azzal foglalkozni, hogy miként teheti elviselhetőbbé azt. Végre nem arról akarok hallani, hogy mi lesz 2018-ban, ’19-ben, 2142-ben, hanem arról, hogy mi lesz holnap. Miként menthető meg, ami még nem ment tönkre teljesen, és hogy lehet egy picit javítani az állapotokon.

Fejezzék be a választók abajgatását a folyamatos harckészültséggel, ezzel a lélekőrlő és primitív hergeléssel. Hagyják már, hogy az ellenzék Nagaszakijakor láttak a jövőre nézvést biztató jeleket, tisztes eredményeket, csak azért, mert időközben mindenki elfogadta, hogy Hirosima a mérce. (Egyébként még a baloldali ellenzék számára is adott pozitív tapasztalatokat a legutóbbi voksolás, de azoknak semmi köze a hatékony választási formáció, a marketing, az egyeztetések, az alkuk kérdéseihez, csak egy egészen más tevékenységhez, az úgynevezett munkához.) Azok, akik most mandátumhoz jutottak, nem a következő ciklusra szerezték azt, hanem a jelenlegire. Koncentráljanak arra, próbáljanak meg erőteljesebben tiltakozni, ha kell, kíséreljék meg a nyomásgyakorlás hatékonyabb módjait bevetni, csekély, de mégis létező befolyásukkal a hatalmat itt-ott meghátrálásra kényszeríteni, nem törődve azzal, hogy mit ír a Magyar Nemzet. Az ellenzéknek meg kéne tanulnia politizálni.

Nekünk meg élni. Közéletet élni is. A virtuális hókamóka szüntelen taglalása azzal a káros következménnyel is járt, hogy az amúgy is passzív és folyton fölfelé tekintgető társadalom még jobban leszokott a közösségi aktivitásról. Amennyiben egy szakmai fórumon az adott terület nyomasztó gondjairól, az éppen aktuális, elmeháborodott intézkedés elleni föllépés lehetőségeiről folyt a vita, akkor biztos érkezett valaki, aki a megoldást a következő választás eredményével hozta összefüggésbe, amivel csupán annyi a baj, hogy nem ez volt a téma. Így még annyit sem sikerült elérni, amennyit lehetett volna.

Meg kell tanulni az érdekérvényesítés módjait a pártpolitikától függetlenül gyakorolni. Le kell váltani a kollaboráns köztestületi, szakszervezeti és diákvezetőket, és ha nem megy, új szervezeteket létrehozni. Legalábbis meg kell próbálkozni vele, és közben nem várni másra.

Meg kéne tanulni elfelejteni a sajtóosztályok által teremtett világot. Megtanulni nem megírni azokat a cikkeket, amelyekben a „kihívó”, az „összefogás”, a „tematizálás”, a „rezsimváltás”, a „választási matematika” kifejezések szerepelnek. Ígérem, én is marha gyorsan le fogok csavarodni az ellenzék kritizálásáról, ez jelen helyzetben nem túl ildomos és nem túl izgalmas. Sajnálatos, de meg kell tanulnunk utálatos körülményként elfogadni ezt a központosító, fölülről tervező, magát mindenbe beleártó hatalmat. Megtanulni arra figyelni, arról is beszélni, ami tőle független.

Az állam nem tud mindenhová utánunk jönni. Vannak társaságaink, rendezvényeink, vállalkozásaink, lapjaink. Olyasmik, amelyek csak belőlünk állnak, amelyeket mi üzemeltetünk, és mi veszünk igénybe. Az persze egy más helyzet lenne, ha a kormány végleg ki akarná szakítani az országot a szövetségesi rendből, ám ez kevéssé valószínű, így életünknek csomó más tényezője is van. Külföldi munkáltató, amerikai közösségi oldal, nemzetközi átutalás. Majd igyekszünk kikerülni a mindenbe belekotyogó potentátokat – és közben élni.

És majd egyszer megkérdezzük azokat a polgártársainkat, akik változatlanul csak küzdenek, csak menetelnek mindenféle képzelt ellenségekkel szemben: ugyan mondják már meg, nekik jó ez így? Hogy jó lenne, ha csodált vezetőjük nem arról számolna el, hogy kivel harcolt, Európával, Bilderberg-csoporttal, bankokkal, hanem, hogy mit csinált. De ez még odább van, most nem érünk rá ezzel törődni.

Azoknak, akiknek most óvodás a gyermeke, a következő ciklusban már iskolás lesz, nem áldozhatják föl önfeledt, közös éveiket egy távoli jövőben bekövetkező jobb kor érdekében. Akik most járnak egyetemre, azok a következő félévtől szeretnének színvonalasabb oktatást, megfelelőbb körülményeket, nehezen tudják később megszerezni azt a tudást, és egyáltalán nem tudják később begyűjteni azokat az élményeket, amelyek ehhez az időszakhoz kötődnek. Akik most dolgoznak, azoknak pillanatnyilag kell azon töprengeni, hogy miként takarékoskodjanak, mert nyugdíjunk, na, az nem lesz. Akiknek most született unokájuk, azok ezt a megható szerepet nem élhetik át máskor, nem függeszthetik föl gyakorlását addig, amíg jobb lesz gyermeknek és idősnek lenni. Egy ország nem élhet folyamatosan 1, 2, 3 év múlva esedékes pillanat igézetében.