Több mint tíz évvel ezelőtt, 2004 februárjában cikket írtam a Népszabadságba, az volt a címe, hogy „A rendszerváltás megbukott”. (Ugyanerről aztán hosszas vitába keveredtem Kis Jánossal, szerintem érdekes disputa volt, legalábbis vitapartnerem érvei ma is fontosnak tetszenek. Azóta még írtam a témáról több helyütt, és legutóbb Kis János is megerősítette szilárd, régi álláspontját).

Tíz esztendő telt el, és ma a Kossuth téren fiatal elvbarátaim kiáltják a tüntető tízezreknek: „a rendszerváltás megbukott!”

Igazuk van.

A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap több publicistája, no meg a mérsékelt balközép Vasárnapi Híreknek nyilatkozó Kuncze Gábor egybehangzóan „vörös sálas Lenin-fiúknak” nevezi ifjú elvbarátaimat, annak ellenére, hogy aki ezt a legjobban és a legvisszhangosabban kimondta, nem fiú, hanem lány.

Lehet, hogy CCCP föliratú pólót húznak az alternatív miliőben megszokott öniróniával (sok félreértést és megrökönyödést okozva vele sajnos) a kedves fiatal elvtársaim, de az útjuk nem a rendszerváltásnál is bukottabb Szovjetunió irányába vezet, hanem éppen ellenkezőleg: a szabadság és az autonómia felé. Akár a nemzeti trikolór, a vörös zászló is ezerféle dolgot jelent – az európai zászló sajnos csak egyfélét: nem is lobogtatnám… –, ebben az esetben az egyenlő méltóságnak és a személyi szuverenitásnak azokat az eszméit, amelyek kompatibilisek (összeegyeztethetők) avval a demokratikus érzülettel, amely a radikális baloldali szubkultúrákon kívül is kivirágzott ismét. És különösen jól illenek ahhoz a valóságérzékhez, amely a kiábrándult és csalódott nemzedékek sajátja: az ő nemzedéküké meg az enyimé. (És igen: akárhogy őrjöngenek tőle némelyek, a tiltakozó tömegben vannak fiatal – és idősebb – kommunisták, anarchisták, feministák, s azok, akik mindezek egyszerre. Így szokott ez lenni Európában mindenütt, keleten és nyugaton, mindig is így volt 1789 óta, és így is lesz.)

Ugyanis amikor nekem szerencsém volt megállapíthatni, hogy a rendszerváltás megbukott, akkor még nyoma sem volt a Nemzeti Együttműködés Rendszerének: a rendszerváltás megbukott már Orbán 2.0 előtt. Mire a Fidesz-KDNP megdöntötte a liberális, avagy polgári demokráciát Magyarországon, már megdőlt. Már az őszödi beszéd, a 2006-i tüntetések és a rendőrállami föllépés előtt megdőlt. A valódi alkotmányos rendszer, a valódi parlamentarizmus, a valódi liberális-demokratikus hegemónia, a valódi nyugatos orientáció szétrohadt magától, a második és harmadik Orbán-kormány (az ún. kétharmad) csak beleült a készbe. A rendőri erőszak felelősét kitüntető egykori budapesti liberális főpolgármester hiába van ott minden mostani tüntetésen a fényképezőgépével, a liberális demokráciát nem Orbán zúzta szét, hanem ő maga és a liberális demokrácia többi akkori híve, egy valaha hatalmas és szellemes nagy néppárt meg azok, akikkel összeállt.

Nem szándékosan persze.

A korhadt diktatúra összeroppant, nem kellene siratni – bár sokan siratják –, de utána összeroppant egész Kelet-Európa. A privatizálás után nem virágzó piacgazdaság következett, hanem ipartalanítás, annak a rendszernek az összeomlása, amely nemcsak szerény munkabért és panellakást adott a dolgozóknak, hanem otthont, helyet a világ rendjében, az élet értelmét (a kizsákmányolás és elidegenedés rendjén belül, hamis otthont és látszólagos életcélt, de valamit mégis, úgy-ahogy). A klasszikus európai modernizmus végét jelentette mindez. Technikai haladás, fejlődés, emelkedő életszínvonal, létbiztonság, a plebejus erények tisztelete: mindez Nyugaton nagyjából megmaradt még egy kis időre, de Kelet-Európában fejeződött be legelőször. Nem modernizáció volt ez, hanem egyszerre pre- és posztmodernizáció. Az egy főre eső magyarországi és a nyugati GDP közötti különbség kisebb volt 1989-ben, mint ma.

S nemcsak szegényebb lett a nép többsége – a fantasztikusan kibővült áruválaszték, az elképesztő fogyasztói alternatívák mellett –, hanem olyan premodern, kasztszerű és regionális, ráadásul etnikailag átszínezett egyenlőtlenség jött létre, amelyben a tanulmányi siker fő tényezője a szülők lakcímének irányítószáma, s amelyben az ország versenyképességének egyetlen garanciája a groteszk és bizarr mértékben alacsony munkabér. Azé a hatalom, akinek a kezében van az európai alamizsna szétosztáshoz szükséges hatáskör. („Akihez pályázni lehet” – mondja képmutatóan a zsargon.) Hasonlóan a spanyol, portugál, holland gyarmatok latin-amerikai, karibi, indonéziai, fülöp-szigeteki utódállamaihoz, a falvak főnökei („fideszes polgármesterek”, mondja a zsargon) – akik ma személyükben egyesítik a néhai községi párttitkár, tanácselnök, téeszelnök hatásköreit, egyben a település leggazdagabb emberei – osztják a magán- és közmunkát, tetszés szerint a segélyt, határozzák meg a közművek és infrastrukturális beruházások irányát, munkaadói a helyi állami alkalmazottaknak, patrónusai vagy félelmetes ellenfelei a helyi bűnbandáknak, plébániáknak és iskoláknak.

A „libertárius” államtalanítás paradox eredménye, hogy minden az államtól függ – mert a magántőke csak az általános élettevékenység roppantul szűk pászmáján működik csak –, ennek következtében a lázadás nálunk hagyományos hordozója, az értelmiség is úgy elgyávult, hogy ilyet életünkben nem láttunk, pedig láttunk egyet-mást. Ez az értelmiség a saját érdekeit se védi. Eltűrte a művészeti élet alárendelését a reakciós dilettánsok nevetséges gittegyleteinek, az ún. Magyar Művészeti Akadémiának és az ún. Magyar Teátrumi Társaságnak, eltűrte az akadémiai kutatóintézetek kizsigerelését és helyettesítésüket szélsőjobboldali-délibábos amatőrök intézeteivel, eltűrte az egyetemi autonómia fölszámolását, eltűrte a kultúrafinanszírozás független intézményének (NKA) zsákmányul ejtését, a kutatásfinanszírozás független intézményének (OTKA) megszüntetését, eltűrte a közpénzből fönntartott, bölcsődei színvonalú, szélsőjobboldali, olykor álegyházi magánegyetemek alapítását és akkreditálását, baksiskedvelő nagyjai mukkanás nélkül átvesznek szégyenletes kitüntetéseket, díjakat és életjáradékokat, eltűrte, hogy színházak, múzeumok, könyvtárak, levéltárak és mindenféle közgyűjtemények élére párthű, hozzá nem értő félbolondokat nevezzenek ki, eltűrte a szélsőjobboldali ideológiákkal zsúfolt tankönyvek és tantervek bevezetését, eltűrte a kulturális örökség és az épített környezet barbár rombolását, a nevetséges köztéri giccs elterjesztését mindenütt, ami szégyenletes panoptikummá változtatja a magyar városok belterületét, eltűrte a médiák, az újságírás, a könyvkiadás, a folyóirat-irodalom cenzúrázását, majd tönkretételét (a rádió majd minden hullámhosszán árad az ember- és népellenes szenny meg a primitív etnicista és rasszista babona), eltűrte a magyar filmgyártás likvidálását és a Nemzeti Filmalap nevű gyalázatot, s eltűrte érdemdús kollégák ezreinek politikai indítékú elbocsátását. És ha valaki kifogásolni meri fasiszta lektűrírók és fűzfapoéták hivatalos állami kultuszát, akkor nyökögnek valamit „a végletes politikai megosztottságról”. (Eddig csak az értelmiség legszegényebbjei, az általános és középiskolai tanárok tiltakoztak tanítványaik, a szegény gyerekek továbbtanulásáért, a közoktatás szétverése ellen – miközben a rendőrség filmezte őket.)

Ez az értelmiség várja el, hogy a fiatal nemzedék példaképe legyen. Nem szólva a csaló választási törvényekbe és az alkotmányellenes alkotmányba (vagyis az örökös Fidesz-uralomba) belenyugvó, a jogtipró Alaptörvényre fölesküvő parlamenti ellenzékről, amely még mindig meg akarja mondani a tutit, pedig még a megmaradt választói is csak jobb híján, orrukat befogva szavaznak rá.

Rossz tréfa.

De az ezredfordulóig hangadó – nagyobb részt liberális, antifasiszta – , azóta csökkenő befolyású, hagyományos értelmiség, amely mintegy évtizedig bátran védte az alkotmányos berendezkedést („a láthatatlan alkotmánnyal” és a szólásszabadsággal, a pluralizmussal, a képviseleti, polgári demokráciával együtt, nagyon helyesen; s tűzön-vízen át kitartott a rendszerrel azonosított balközép pártok mellett, kevésbé helyesen) gőgösen és vakon ment el a kelet-európai társadalmak általános és Magyarország sajátos krízise mellett. A balliberális konszenzus mintha az lett volna, hogy a nyomor, a huszadik századi modern életformák csődje, az egyenlőtlenség, egész osztályok, nemzedékek, régiók, etnikumok kitaszítása a civilizációból az az elkerülhetetlen ár, amelyet meg kell fizetni a „szabadságért”.

Ennek az árnak – ha ez ugyan ár volt, amiben nem hiszek – a töredékét se lett volna szabad megfizetni. A szociális részvétlenségnek és szolidaritáshiánynak óriási része volt abban az „elitek” között elterjedt tévhitnek, hogy a polgári demokrácia egyetlen lehetséges politikája a neoliberális gazdaságpolitika, amelyet egyébként az ún. nemzeti konzervatív értelmiség se ellenez, ha „a saját pártja” (a Fidesz-KDNP) van hatalmon, s ha azt hazudja, hogy a gazdaságpolitikája „unortodox”. Ugyan mi az „unortodox” az egykulcsos személyi jövedelemadóban, a magas áfában, a különadókban, a szociális intézményrendszerek (szociális segélyezés, oktatás, egészségügy, lakásügy) leépítésében? Mindössze annyi, hogy ez – egyébként roppantul következetlen, részleges és önellentmondásos – gazdasági sovinizmussal egészül ki (kizárólag a kiskereskedelem és a hitelügyletek területén; az energia eddig is állami kézben volt) a fölső középosztály, és különösen a jobboldali politikai osztály javára és hasznára. Az, hogy a föld és az infrastruktúra – az európai pénzek egyirányú elosztásával – szélsőjobboldali oligarchák mancsába kerül, nem enyhíti, hanem fokozza a rezsim vadkapitalista jellegét: így hatott a neoliberalizmus mindenütt, Kelet- és Dél-Európában, Latin-Amerikában, Közép-Ázsiában, vagyis azokon a helyeken, amelyekhez társadalomszerkezetileg hasonlítunk. (Megjegyzendő, hogy Orbán rezsimjének gazdaságpolitikai célkitűzései nagy társadalomtörténeti típusba – az ún. fejlesztő diktatúrák típusába – tartoznak, amelyek elterjedtek voltak az 1930-as években pl. Brazíliában és Romániában [Manoilescu politikájára célzok a királyi diktatúra idején], aztán az 1970-es években pl. Dél-Koreában: hazai ipari bázis, exportképes mezőgazdasági nagybirtok, állami befektetés a technikába és szakképzésbe, politikai verseny és vita helyett ellenőrzött korporatív érdekképviselet; a szakapparátusok, a politikai kormányzat és a nemzeti nagytőke közelítése egyetlen zárt elitbe költségvetési fegyelem mellett; a munkának mint „szolgálatnak” az értelmezése; központosító etatizmus és nemzeti bezárkózás. A politikai mozgósítás módszereinek alkalmazása a gazdaságban – ez nálunk még nem látszik kibontakozni. Nincs benne semmi új, másutt is kísérleteznek vele.)

Közfelháborodás napja a Kossuth téren

Túry Gergely

A magyarországi főútvonalak hosszú kilométerein át sorjáznak a bedeszkázott kirakatok, a lakatlan épületek (egykori bérházak), a hulladékhegyek, s közöttük a társadalom kitaszítottai: ez Ciudad de Méxicóban, Szalonikiben, Palermóban, Bukarestben és Kairóban pont úgy föst, mint Pesten (és Dél-Bronxban). Mindezt szépen kiegészíti a református lelkész-miniszter által nyíltan védelmezett, sőt: javasolt faji elkülönítés, faji megkülönböztetés a népoktatásban (s ide hallatszanak a Missouri államban a feketékre leadott lövések, a nyugat-európai bevándorlóellenes uszítás csúf hangjai), vagy a munkanélküliek és hajléktalanok üldözése, a nyomorult adósok szisztematikus kilakoltatása, a félhivatalos nőgyűlölet (az illiberális mintakép, Erdoğan elnök épp kifejtette, hogy a fő ellenség a feminizmus, a nők dolga a szülés) és homofóbia. (Mindeközben a tiltakozó mozgalmak ikonja Rózsa Milán, a fiatalon öngyilkossá lett radikális baloldali és meleg aktivista – Magyarországon!)

A fő irány nem változott: az Orbán-rezsim csak a politikai demokráciát döntötte meg. Az internetadót és a közmunkaprogramot már a Gyurcsány-kormány is tervezte, de az akkori kormánypárti képviselők ezt – hála istennek – elszabotálták, volt némi veszélyérzetük. (A közmunkát ma megint helyeslik az MSZP némely vezetői…) Olyan kifogástalan demokraták, mint Ferge Zsuzsa és Szalai Erzsébet évtizedek óta rekedtre beszélik magukat a társadalmi igazságtalanság és a társadalmi szövedék fölbontása ellen, számtalan baljóslatú figyelmeztetésük és előrejelzésük beigazolódott, de az értelmiségiek és a médiák ezt legjobb esetben tiszteletteljes hallgatással vették tudomásul – ameddig még volt némi cenzúrázatlan hangjuk, amelyet beszédes hallgatásra használhattak.

A valóság nem cáfolja a tiltakozóknak azt a föltevését, hogy a Kelet-Európában a polgári demokráciával egy időben bevezetett kiáltó társadalmi igazságtalanság összefügg evvel a polgári demokráciával. Nem cáfolja azt se, hogy szerintük nem igaz: ebben a polgári demokráciában volt erő, amely az alkotmányos rendszert megdöntő békés és népszerű puccsot megakadályozta – hiszen nem akadályozta meg. A valóság azt a keserves föltevést se cáfolja, hogy az emberi jogok ideológiája Kelet-Európában – és Észak-Amerika és Északnyugat-Európa kivételével mindenütt: az alsóbbrendű populációknak ilyesmi nem jár – porhintés volt, kegyes óhajtás, amelynek nem lett foganatja (mégha némely hirdetői naivan őszinték voltak is). Hogyan lehet a szabadságjogokat érvényesíteni, ha a perifériaállamok polgári állam- és jogrendszere erre nem képes és nem hajlandó?

Ha nem is valószínű a radikális és konstruktív antikapitalista fordulat, azért a tiltakozó tüntetéseknek (a továbbiakban: a Mozgalomnak) külső nyomásgyakorlással el lehetne érniük – hosszabb távon – valamiféle alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását teljesen új választási szabályok alapján, amely a rendes alkotmány mellett külön szociális alkotmányt is létrehoz; majd föloszlik, nem tart igényt hatalomra.

De amit már most kellene követelnie: az a 2015-i költségvetés visszavonása, a legalább 18 hónapig folyósított munkanélküli segély, a családi pótlék és lakástámogatás folyósítása a munkanélkülieknek (a szociális segélyezés reformja, minimum az eddigi bővített visszaállítása), a fölső és közoktatás korlátozásának megszüntetése, közszolgálati bértárgyalások, kilakoltatási moratórium, szociálisbérlakás-program beindítása, a progresszív személyi jövedelemadó újbóli bevezetése, a radikális áfacsökkentés, az MTVA föloszlatása és a közszolgálati médiák újjáalapítása, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) üldözésének beszüntetése. Ezek roppantul szerény követelések, de a télen nem lehet magukra hagyni az éhező, fázó szegényeket. A független és pártatlan közszolgálati médiákra pedig múlhatatlanul szükség van azért, hogy a gazdasági és politikai válságban az állampolgárok megbízható, sokrétű, alapos információkhoz jussanak, hogy mérlegelhessék a különféle érveket és ellenérveket – azok is, akik nem részesei az új digitális kozmosznak.

Választásokkal mindezt nem lehet megoldani, egyrészt a törvénnyel szentesített intézményes választási csalás miatt, másrészt azért, mert nem állnak rendelkezésre ellenzéki pártok, amelyek elvekben, anyagiakban, személyzetben, stratégiában, tudásban, önzetlenségben, kötelességtudatban, demokratikus érzületben, elszántságban képesek volnának a szociális fordulatot (a társadalmi igazságosság, az egyenlőség, a szociális biztonság, az állampolgári részvétel, a méltányos újraelosztás irányában) végrehajtani.

A Mozgalomnak nem szabad közvetlen hatalomra törekednie, be kell érnie a külső nyomásgyakorlással, a reformok kikényszerítésével – anélkül, hogy legjobb emberei a jelenlegi rendszerben hivatásos politikusokká válnának a megdohosodott, kompromittált, közgyűlöletnek örvendő álparlamenti és álönkormányzati vacakságban. Igazán ambiciózus személy ma nem akar képviselő és miniszter lenni: a „képviselő” és a „miniszter” (és a „kormánybiztos” és a pfuj, „polgármester”) Kósa, Lázár, Rogán, Szijjártó, Giró-Szász, L. Simon, Balog által szimbolizált alakja önérzetes ember számára elviselhetetlen. Ebben a szisztémában karriert csinálni: szégyen.

A Mozgalom abban a pillanatban megbukik, amelyben beilleszkedik a tőkés osztálypolitika és a centralizáló-etatista önkényuralom vagy a neoliberális elitizmus mocskába. Ha a Mozgalom kiegyezik a Mozgalom céljait, rokon- és ellenszenveit, a világnézeti, kulturális természetét nem is kapiskáló, neoliberális és/vagy utódpárti „régi ellenzék” elbizonytalanodott, eszmétlen és gondolattalan apparatcsikjaival, akkor úgyszintén megbukott. (Hogy ebből sikerül-e kimászniuk az LMP és a PM fiatal politikusainak: részletkérdés. Hogy mihez kezd magával a nekem rokonszenves, parlamenten kívüli 4K! és a Balpárt, sajnos ugyancsak részletkérdés.)

A Mozgalom nem „politikaellenes”: a represszióellenes, emancipációs politika is politika; ám ez kétségtelenül nem az uralkodó osztály politikája. Meg kell érteni, hogy a hivatalos-hivatásos, „komoly” polgári-parlamenti politikának kampec. Ezt nem szabad merőben nemzedéki ügynek tekinteni: volt már „mindent elutasító” nemzedéki párt, a neve: Fidesz – a tehetséges Orbán Viktor máris némi nosztalgiával mer nyilatkozni a Mozgalomról, ők is „mindennel” szembenálltak egykoron, mondja, feledvén, hogy a kiátkozott SZDSZ-szel egyetemben ők voltak az első nyílt neoliberálisok –, az ifjúkor az égvilágon semmit se garantál, mindenki volt fiatal; és a neofasiszta jobbikosok sem öregek…

A Mozgalom – nem titkolandó – populista természete a szerintem kívánatos fordulatnak előnyére és hátrányára is válhatik. A digitális-informatikai, vendéglátó-ipari, turisztikai és kulturális kisvállalkozók adócsökkentő/libertárius/államtalanító preferenciái (és az övék a Mozgalom megindításának kolosszális érdeme) nem nagyon akadályozzák a társadalmi igazságosság érvényesülését, de tudatában kell lennünk annak, hogy a Mozgalom különböző komponensei (illetve az általuk reprezentált, képviselt társadalmi csoportok, rétegek) között komoly gazdasági-társadalmi érdekellentétek állnak fönn. A „közfölháborodás” általánossága ezt eltakarhatja ideig-óráig, de nem örökre. A méltányos, igazságos újraelosztás mindenekelőtt a nagytőke brutális megadóztatását követeli meg – de a középosztálynak is áldozatokat kell hoznia, ha csakugyan szociális demokráciát óhajt. Hogy erre képes-e, hogy hajlandó-e belátni, hogy a cselekvésképtelen, haldokló szubproletariátus (az ún. mélyszegénységben sínylődő négymillió) kétségbeejtő nyomora a prioritás – s ennek a szubproletariátusnak mintegy egyharmada roma – , hogy a jogegyenlőség puszta paródia, ha ugyanazért a munkáért a nők kevesebbet keresnek (nem is szólva a nők erőszakos, elnyomó jellegű szexuális, háztartásökonómiai, reproduktív és szimbolikus/kulturális kizsákmányolásáról, a pokoli méreteket öltő prostitúcióról, amelyben bűnrészes az egész heteronormatív, heteroszexista – és persze homofób – polgári kultúra és társadalom; az, hogy a nemi erőszakért „a kacér csajokat” hibáztató, nyíltan fasiszta rendőrségi videó védelmezőkre talál a jobboldali sajtóban, még a magyarországi viszonyok ismerői számára is megdöbbentő).

A Mozgalomnak szembe kell néznie a ”cigánykérdéssel”, azaz a rasszizmussal, ami nyilván megosztja majd az erőket. A Mozgalomnak majd szembe kell szállnia a félhivatalos antiszemitizmussal is – és egyáltalán mindennel, ami egyenlőségellenes: a munkásokkal, a vidékiekkel, az öregekkel, a betegekkel, a pénztelen nagycsaládosokkal, a társadalmon kívülre sodródott, magatehetetlen embercsoportokkal szembeni lenézéssel és rideg közönnyel. Hosszú antiszociális évtizedek után ez nem lesz könnyű.

A Mozgalom további problémája: érzelmi viszonya a „demokratikus Nyugattal”. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap, az egyházi, az ingyenes és a helyi-kerületi „sajtó”, a Lánchíd Rádió, a Kossuth Rádió, a Szent Korona Rádió, a Magyar Katolikus Rádió, a református Európa Rádió, az m1, az m2, a Duna Tv, a Hír Tv, az Echo Tv plusz a digitális szélsőjobboldal, a teljes megyei sajtó, rádió és mindegyik helyi tévé készpénznek veszi, hogy a Mozgalom nem más, mint az amerikai és nyugat-európai imperialista fölforgatás tudatos vagy megtévesztett ügynöksége, afféle magyarellenes „ötödik hadoszlop”. Ez természetesen ökörség – fölhívom a figyelmet a kiérdemesült hírszerző, Földi alezredes (őrnagy? őrmester?) széles körben terjesztett paranoiás nyilatkozataira –, ámde az tény, hogy a NATO és az EU oroszellenes offenzív politikája azért játszik némi szerepet, ha nem is abban az értelemben, amelyben a szélsőjobboldal ezt elképzeli. A NATO és az EU vezetői „a demokráciát” mint olyant a nyugati befolyással és a perifériaállamok lojalitásával azonosítják. A nyugati befolyás – a nyugati politikusok ideáitól függetlenül – mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy a multinacionális korporációk kelet-európai, így magyarországi dolgozói a nyugati bérek töredékéért kénytelenek robotolni. A kelet-európai (gazdasági és szociális) stabilitás záloga az olcsó kelet-európai munkaerő. A nyugati kritikának – különösen a sajtókritikának – általában igaza van Orbán Viktorral szemben, akkor is, ha egyszerűsítő és sablonos. De a nyugati befolyás, amely a multik érdekei és a „centrum” geostratégiai szempontjai köré összpontosul, nem mondhatni, hogy egyértelműen a magyar nép érdekében állna. A kelet-európai népek közös érdekérvényesítését azonban megnehezíti a majd minden térségbeli országban tapasztalható, kölcsönös soviniszta gyűlölködés. A kelet-európai kormányzatok épp oly kevéssé szolgálják népeik érdekeit, mint a gazdag nyugati államok. Nem állítható, hogy azok a politikai erők, amelyek kivívták a nyugati establishment elismerését, gazdasági tekintetben sokkal több jót tettek volna a magyar népnek, mint Orbán (bár valamicskével mégis), akkor is, ha némileg demokratikusabbak voltak nála, ami nem nagy kunszt.

Amikor a Mozgalom a tőkés állam ellen fordul, akkor a nemzetközi államszerű képződmények ellen is kell majd fordulnia, máskülönben illúziókban ringatja magát. (És megfordítva: a multik, a nemzetközi banktőke stb. ellen ordítozó szélsőjobboldal megfontolhatná, hogy a tőke nemzetközi, és a magyar nemzetiségű kizsákmányolók semmivel se kíméletesebbek, mint külföldi osztálytársaik.)

Végül: a Mozgalomnak tudatosítania kell, hogy az Orbán-rezsim rémségei ellen fordult tömeg jelentős része pár hónapja még Fidesz-szavazó volt (vagy pláne: jobbikos). A Mozgalomhoz csatlakozó jobboldaliak politikai identitása nem szűnt meg emiatt. Ezért az elégedetlen jobboldaliak önbecsülése és emberi méltósága – akárcsak mindenki másé – megköveteli a toleranciát és a tapintatot. Az emberibb viszonyok megteremtése elkezdődhetnék a jobboldali honfitársaink iránti tisztelet begyakorlásával, ami sokunk számára szokatlan lesz, de szükséges. Amiképpen tudatosítanunk kell, hogy nem a polgári rendszerrel való visszaélés (a korrupció) okozza a nyomort, hanem maga a rendszer, akkor is, ha törvényesen működik, úgy azt is látnunk kell, hogy a polgári pártok közötti tagadhatatlan különbségek mellett a hasonlóságaik is lényegesek.

A népi elégedetlenség végső politikai iránya bizonytalan, esélyei még bizonytalanabbak. De a tüntetéssorozat máris kivívta magának a legmagasabb rangot: ez a magyar demokrácia legerőteljesebb spontán megnyilvánulása a rendszerváltás óta. Ezt nyilván tömegsztrájkoknak és az állampolgári engedetlenség és informális nyomásgyakorlás más alakváltozatainak kell majd követniük, ha változást akarunk elérni. De itt akkor is nagy dolog történt, ha elmarad a siker.