Fogság? Nélkülözés? Családon belüli erőszak? Gyermekrablás? Korrupt hatóságok? Rágalmazás? Hazugság? Véget nem érő válóper és vagyonmegosztás? Nemzetközi összeesküvés? Ugyan már! A magyar sajtóban leginkább a felsorolt címkékkel emlegetett Nyíri-Kovács család „kálváriájának” tétje korántsem ezekben keresendő. A magyar sajtó és közvélemény kevésbé józanabbik fele, megint kísértésbe esett, hogy Istent játszva megpróbáljon igazságot tenni egy végtelenül bonyolult családi konfliktusban.

Ismét kiváló, véget nem érő vitákat lehet folytatni arról, hogy most akkor a szegény, bántalmazott nőnek van-e igaza, akitől agresszív, bántalmazó férje útlevelével együtt elrabolta a gyermekét, és megalázó fogságban tartja a Csendes óceán egy kis szigetén, vagy éppen a lejáratott apának, akit agresszióval, családon belüli erőszakkal rágalmaznak, és azt is a fejére olvassák, hogy felesége útlevelével együtt elrabolta a gyermeküket is, és családját megalázó fogságban tartja a Csendes óceán egy kis szigetén?

Ki-ki vérmérséklete, tapasztalatai, arányos férfi- vagy nőgyűlölete, aktuális frusztrációszintje alapján eldöntheti, hogy kinek ad igazat. A kérdésben persze követheti kedvenc újságíróját, véleményformálóját vagy vezérkommentelőjét, de vigyázat, a véleményünket befolyásolhatja az időjárás, a pollenkoncentráció és a Duna vízállása is. Szóval ideje lenne végre belátni, hogy a cikk mint műfaj, és minden, ami alatta van, egyszerűen alkalmatlan az ilyen típusú, érzelmekkel, leginkább szeretettel és gyűlölettel átitatott családi ügyek feldolgozására.

Arról nem is beszélve, hogy a hasonló bontóperek, vélt vagy valós családi erőszakkal kapcsolatos történetek, amelynek tudtommal egyetlen résztvevője sem közszereplő, nem a széles nyilvánosságra, hanem a bíróságra és az igazságszolgáltatásra tartoznak. Ráadásul, ha utána olvasunk az ügy jogi részének, akkor kiderül, Nyíri-Kovácsék maguk is elismerték, hogy az általuk korruptnak titulált francia polinéziai igazságszolgáltatás nem nekik adott igazat a férjjel szemben, a magyar bíróság pedig két fokon, másodszor a Kúria előtt is elutasította a keresetüket. Így hát maradt a sajtó, hogy „igazságot tegyen”, ami többet árt az ügynek, mint a legkorruptabb bíróság.

Ha a két bíróság és az ég is összeesküdött a Nyíri-Kovács család ellen, egy újságcikk, még ha korrektül szeretné is túllépni a szokásos nettó torzítás, áldozathibáztatás és csípőből ítélkezés színvonalát, továbbra sem tud kellően cizelláltan írni egy ilyen családi, érzelmi, fájdalommal teli problémáról. Egyszerűen nincs elég eszköze és tere hozzá, a történet bármelyik szereplőjét szólaltatja meg, vagy bármennyi bírósági és más egyéb dokumentumot idéz, és igyekszik megjelölni az összefüggéseket és az ellentmondásokat az évek óta húzódó történetben. Így a sajtó bármilyen szándékú belépése a történetbe csak arra jó, hogy még több indulatot szítson, és táplálja az elharapózott gyűlöletet. Mind a közvélemény, mind a perben álló család körében.

Amíg egy film, egy szépirodalmi alkotás vagy egy színházi előadás képes differenciáltan beszélni egy ilyen összetett problémáról – hiszen egy szépirodalmi műben az objektivitásra való törekvés kulcsa pont a részletekben és a dimenziókban rejlik, és az írónak lehetősége van ugyanazt a (fiktív!) eseményt több oldalról, több nézőpontból megvilágítani – pontosan ez az, amire a sajtó alkalmatlan. Zsákutca lesz minden próbálkozás, minden „oknyomozás” és szereplő-megszólaltatás, mert bármit tesz, szükségszerűen torzítani fog. Akár a sértett férjet vagy a sértett feleséget, külön-külön vagy akár együtt próbáljuk megszólaltatni. Hiszen, ahogy a bántalmazás, a házasság megromlása is egy-egy félhangsúllyal, nem pedig egy pofonnal kezdődik.

Összességében rendkívül tanulságos, ahogy a magyar újságírók és közéleti személyiségek egy része gondolkodás nélkül beleállt a Bora Borán fogvatartott tragikus sorsú magyar nő alakjának megformálásába és mártíriumának terjesztésébe, talán nem függetlenül a befolyásos sajtó- és politikai kapcsolatokkal rendelkező nagyapa működésétől. Persze könnyen érthető a szándék, hogy egy hányattatott sorsú, csinos, fiatal magyar nőnek, aki csak tud, próbál segíteni.

Lehet, hogy Nyíri-Kovács Patríciát valóban bántalmazta a férje, és el akarja tőle ragadni közös gyermeküket, de a jó szándék pont a gyermek kapcsán bukik meg. Mert ha ebben a történetben van értelme kiállni valami mellett, azok a perben álló szülők gyermekének személyiségi jogai. A kis Noah-Kazuki eleve kiszolgáltatott helyzetben van édesapja és édesanyja elhúzódó konfliktusa miatt, hiszen nagy valószínűség szerint senki sem kérte ki a véleményét szülei válásáról, és abba sem lesz sok beleszólása, hogy a bontó- és a gyermek elhelyezési per lezárultával hol és hogyan szeretne élni.

Arról pedig végképp nem kérdezte meg senki, hogy szeretné-e családja konfliktusát, és – ezen keresztül – a fotóival együtt a magánéletét viszontlátni bulvár- és egyéb indulatszító cikkekben. Ennél már csak az a hátborzongatóbb, hogy a gyerek valós hogylétéről szinte egyáltalán nem szól a fáma. Például Stumpf András az apát megszólaltató „oknyomozó cikkében” mindezt elintézi ennyivel: „Noah-Kazukit az elmúlt három évben az anyja és az apja felváltva nevelte, az egyik hetet egyiknél, a másikat a másiknál töltötte a gyerek. Amúgy egészséges, iskolába jár, és szereti mindkét szülőt.”

A félrevezetés és a megtévesztés legsúlyosabb mozzanatát itt érhetjük tetten: amikor valaki azt a látszatot akarja kelteni a nagy igazságosztás közepette, hogy a gyerek nem sérül szülei zajos, országokon átívelő, vádaskodó, kegyetlen válási és osztozkodási kálváriájában. Hátborzongató csúsztatás, mert az ügy egyetlen valódi tétje az, hogy egy ilyen súlyos családi konfliktusba keveredett gyerek viszonylag épen megússza a történetet. Ideje lenne az ország jó magyar szokások szerinti kettéosztása és kettéosztódása helyett elgondolkozni azon, hogy tényleg jó-e nekünk, ha egy védtelen kisgyermek életének tönkretételében mi is aktívan közreműködünk.