Magyarországon „viták” folynak a feminizmusról a szokásos mederben és modorban. A módszertan ismeretes: ítéljük meg a keresztyén tanítást a keresztes hadjáratokról, a dél-amerikai indiánok térítéséről-kiirtásáról, az inkvizícióról, a könyvek betiltásáról, a vallásháborúkról. Ezek szerint napnál világosabb, hogy az evangyéliom a genocídiumot és a cenzúrát javasolja. A Hegyi Beszéd miatt égették máglyán az eretnekeket.

Kicsiben ugyanez: ha némely feministák furcsán viselkednek vagy valami szokatlant mondanak, használjuk föl ezt a diszkrimináció és az egyenlőtlenség igazolására. Ráadásul: mivel nincs feminista Vatikán és nincs feminista zsinat, bárkinek a kijelentéseit vagy az elszólásait „hivatalos” álláspontnak lehet beállítani, majd kezdődhet az alpári gúnyolódás, gyűlölködés és uszítás. A nem létező feminizmus „cáfolatát” pedig terjesszük ki a valóságos feminizmusra, különösen ha a „cáfolat” nőtől érkezik. Ismerjük azt a logikát, amellyel bebizonyítottnak tekintik az antiszemitizmus fő tételeit, ha történetesen ezeket a tételeket zsidógyűlölő zsidók hangoztatják (hiszen „ők csak tudják”, nemde).

A feminizmus elleni jellegzetes vádak közül egyet érdemes itt említeni: a feminizmus „humortalan” (ez épp olyan sztereotip, ún. eposzi jelző, mint a „lapos” aufklärista és a „lapos” pozitivista). Annak, aki a fölény álláspontjáról képes nevetni az elnyomás és a bántás-sebzés tényein, van „humorérzéke”. A fölény (a társadalmi előny) szemszögéből az erkölcsi fölháborodás, a morális harag persze nevetséges. Az áldozatok – és az áldozati attitűd – kikacagása persze a kiváltságosoknak használ, és sokkal hatásosabb, mint a cáfolhatatlan tények „cáfolata”.

A tények pedig nyilvánvalóak.

Több ezer esztendeje az erőszakos bűncselekményeket – gyilkosság, emberölés, ütlegek, kínzás, csonkítás, személyi szabadságtól való megfosztás – majdnem kizárólag férfiak követik el. Férfiak a katonák. Férfiak a hivatalviselők, az uralkodók, a papok, az ítéletvégrehajtók, a börtönőrök, a rendőrök, a hadvezérek, a kémek, a „szellemi tekintélyek”, a terroristák, a maffiózók, az akadémikusok, a rektorok, a törvényhozók, a vezető államhivatalnokok, az ávósok, a gestapósok, a lágerőrök, a vámosok, az őrző-védők, a polgárőrök, a mindenféle fegyveresek. A nemi erőszakot és a pedofil bűncselekményeket túlnyomórészt férfiak hajtják végre. A klitorisz kimetszésével sok millió nőt fosztanak meg a szexuális élvezet lehetőségétől. El kell takarni a nők haját: mert az utalás a nők nemiségére sok férfi szerint undorító, egyben ellenállhatatlan. A nők helye a purdah: a zárt otthon, elzárva a férfiszemektől vagy – uram, irgalmazz – a homoerotikus női tekintetektől. Férfiak írták minden vallás törvénykönyveit.

A hatalom fallikus.

Nők megjelenése a nyilvános térben: komikusnak tetszik. Szereplésük – ha nem „a fallikus nő” ismeretes figuráját hozzák (Thatcher, Merkel) – nevetséges, és szexuális-szexista élcek tárgya. Humorérzék. A gúnyos nevetés a hatalom legjellegzetesebb hangja. Egyáltalán nem szubverzív. Ellenkezőleg.

A nők szerelméről elterjedt legfőbb romantikus közhely: az önátadás, az „övé lett”, az „odaadta magát” (vö. vulgárisan: „lefeküdt NEKI”, „széttette a lábát” stb.), a fegyverletétel, a kapituláció szinonimái. Hogyan lehetséges az, hogy férfiaknak a nemi erőszak visszataszító helyzetében erekciójuk van? Hogyan lehetséges, hogy a vonakodó partner ellenállásának legyűrése szexuálisan izgató lehet? Miért vásárolnak a férfiak szexet pénzért – olyanok is, akik erre nem szorulnak rá? Miért kívánnak meg férfiak szexuálisan éretlen gyermekeket, miért kényszerítik őket a számukra romboló és rettenetes nemi aktusra? Miért titka még mindig a női „karriernek” az erotikus vonzerő és az előnyös külső? Miért kapnak ugyanazért a munkáért a nők kevesebb pénzt, mint a férfiak? Miért gyilkolják le a leánycsecsemőket?

Mindez természetesen az egyenlőtlenség és a hierarchia legfőbb és legrégebbi fajtájának a következménye. A német nyelvben a nő hagyományos elnevezése: das Weib. Nem nőnemben, hanem semlegesnemben. Ugyanis a régi indoeurópai és ősgermán nyelvekben a „semlegesnem” előzménye a tárgyakat, a lelketlen tárgyakat jelölte. A nőknek ugyanis nincs lelkük. Mint tudjuk. Das Kind. A gyermekeknek sincs lelkük.

Amikor megjelentek a minden emberi lény egyenlőségét föltételező vagy indítványozó tanok – keresztyénség, buddhizmus, fölvilágosodás, szocializmus –, akkor a mindenkori, adott hatalmi struktúra szószólói mindig azt mondták, hogy ezek a tanok „természetellenesek”, hiszen azt, hogy mi a „természetes”, a hagyomány mondja meg. Márpedig ha az a hagyomány, hogy a férfiak vannak fölül, és a nők vannak alul, akkor ez a természetes – és akkor azok, akik ennek az ellenkezőjét hirdetik, szétzúzzák „a civilizációnkat”, nem értik az ösztönélet mélységeit, megfosztanak bennünket a „madonna és ribanc” romantikájától. S mondani sem kell, a „buzilobbi” (a jobboldali magyar nagyiparos – halhatatlanul – „a baloldali elitek buziságáról” írt nemrég) és a „globális árnyékhatalom” (illetve: „háttérhatalom”) mesterkedései okozzák az effajta fölforgatást.

(Az ún. magyar miniszterelnök a közelmúltban „klasszikusnak” nevezte a heteroszexualitást. Már Platón se klasszikus a jobboldalon, ami azért meglepő. – De azért tudjuk, hogy értette. A heteronormatív a „normális”; a homoszexualitás változatai „gyökértelen” újítások, divatjelenségek. Faksznik. A hatalom képviselője fecseghet ilyen őrültségeket. A tudatlanság és a műveletlenség nyílt és kontraintuitív vállalása önmagában is hatalmi ténykedés: ha valaki ekkora ostoba hazugságot mond a nagy nyilvánosság előtt, erre csak fontos államérdek bírhatja rá, ennek pedig van, volt, lesz tekintélye.)

A családon belüli erőszak, bántalmazás tagadhatatlan tényeire a magukat antifeministának tartó kegyetlen, részvéttelen barbárok avval vélnek válaszolni, hogy a férfiaknak is nehéz. Ez tény. Engem is bántottak és szomorítottak már nők.

És?

Mindenki tudja, hogy sokkal több férfi bántalmaz fizikailag nőket, mint megfordítva. Itt nem az áldozatok személyes erkölcsi kiválósága a téma – vannak kedves és undok nők; és? –, hanem a fizikai és pszichikai erőszak fő tényei. S ezek a tények párhuzamban állnak avval a helyzettel, amelyet még nem is oly rég az jellemzett, hogy a nők nem örökölhettek, nem szavazhattak, nem szólhattak bele a családtervezésbe. A nőket évezredekig megkövezték házasságon kívüli (vagy házasság előtti) szerelmi kapcsolataikért, miközben a férfilíra ugyancsak évezredek óta a szabályozatlan szabad szerelmet magasztalja. A tizenkilencedik századi regényekben a valódi szerelmi kapcsolat kerete – mindig – a házasságtörés. Madame de Rênal, Madame Bovary, Anna Karenina a szuverén női szexualitás mintaképe, és meg is bűnhődik érte. A férfiak vágyának „tárgya”, és a férfirend mégis megbünteti.

A hatalom – a nyilvános-jogi, a gazdasági és a magánjellegű (az „otthoni”) – férfihatalom. Amit a nőellenes közhely „női hatalomnak” tekint (az ún. csábítást, a „leküzdhetetlen” nemi varázst stb.), az nem egyéb, mint az alantasnak a följebbvalóval szembeni defenzív fegyvere: a behízelgés, a megjuhászítás, az alázatos befolyásolás, a megalázkodásért cserében járó „védelem”: a gyöngébb manőverei az erősebbel szemben, megelőlegezett védekezés.

Amikor a feministák megvetően elvetik az effélét, akkor nyilvánvalóan hiányzik belőlük a „nőiesség”, a gyöngédség, azaz a fölcicomázott szolgaiasság. Nem évszázadokkal ezelőtt, hanem tegnap hallottam, hogy nőismerősöm partnere, gyermekeinek apja azt hozta föl hűtlenségének mentségére, hogy ez az asszony „nem főz jól”, nem szolgálja ki megfelelően. A huszonegyedik században. A budapesti középosztályban.

Az uralkodó konzervatív diskurzus igazolja a nemi, etnikai és nemzedéki egyenlőtlenségeket, az osztályegyenlőtlenséget letagadja, a hatalmi aszimmetriákat vagy elkerülhetetlennek állítja be, vagy valaminő „állammisztikába” burkolja. A szegénység és az elnyomatás fölszámolásának – jelen körülmények között csak intellektuális és morális – követeléseit mint „etatizmust”, „populizmust” és „utópiát” veti el. Ha az elnyomatás és a diszkrimináció „örök” – kétségtelenül jó régi, ez nem vitás –, akkor nyilván „természetes”, megszüntetése tehát pusztán mesterkélt és „hiperracionális”, életidegen ábránd vagy egyenesen a természetes világrend megszüntetésére irányuló „idegen” befolyás. A marslakók befolyása, a „tudjukkik” befolyása, „a félművelt Amerika” (a művelt Boross Péter dixit) befolyása (az „amerikaiak” pedig egyszerre marslakók és „tudjukkik”), no meg „a baloldali elitek buzisága”. A történelem és a társadalom „természetellenes”, a férfiak biológiai-hatalmi „fölénye” pedig „természetes”. A fölsőbbrendűséget már nem lehet közvetlenül, nyíltan állítani, ezért „a mindenki a maga helyén” (magyarul: külön fejlődés, azaz „apartheid”, békés szegregáció) a „faji”, etnikai területen, „az asszonynak is megvan a maga küldetése, a boldog családi fészek, a nyugodalmas otthon, a szófogadó gyerekek, az elégedett férj” – bár ilyesmi még eszményként se létezik évtizedek óta – , de represszív vezéreszmeként továbbra is képviselhető, mert elnyomó hatalmi hangzása félreismerhetetlen.

Ha a – változó és változtatható, morálisan megítélhető és reformálható, fejleszthető – társadalom nem létezik („there is no such thing as society”, Mrs. Thatcher dixit), a nők (és a gyerekek) alávetettsége pedig igen régi (ahogyan a másoknak javadalmazásért cserébe munkát végző személyek és csoportok alávetettsége is igen régi), s ezen történelem fölötti („természeti”, „biológiai”) okokból nem lehet, tehát nem szabad változtatni (mert a „természet” nemcsak természet, hanem egyben norma, előírás, erkölcsi parancs), akkor a feministák egyszerűen nem értik, miről van szó.

Nincs humorérzékük.

Hát bizony az ajkunkra fagyott a mosoly.

Az, kérem, mindig úgy volt – mondják ellenfeleink –, hogy voltak parancsolók és engedelmeskedők, urak és szolgák, családfők és háremhölgyek. Pénz számolva, asszony verve jó – és így tovább. A prostitúció a legősibb „foglalkozás” (tehát a női testet lehet, szabad venni és eladni, s erre lehet és szabad nőket kényszeríteni, hisz ez „ősi” gazdasági tranzakció, ahogyan az is, hogy az emberek gazdasági kényszerűségből a testüket és elméjüket és idejüket mások javára kénytelenek áruba bocsátani az ún. bérmunka keretében). Mindez természetes, mert VAN. Mindez jó, mert VAN. Aki ezt vonakodik elismerni, aki merészkedik ez ellen föllázadni, annak nincs humorérzéke. Ha a nőket és a gyerekeket pofozzák, ha leesik néhány saller és koki – hát édes Istenem, végül is nevelni kell ezeket a bölcsesség és önmérséklet nélküli ösztönlényeket. A feministák és általában a baloldaliak csak nyafognak, gyávaságukban erkölcsi terrorra fanyalodnak.

Nincs igazuk, hiszen nincsen hatalmuk.

Kell-e jobb érv ennél?

A „paraszt” szó szláv gyökerű, eredetileg „együgyű”-t jelentett (ugyanebből a tőből ered a román „prost”, ami ostobát jelent). A kései latin „villanus” (falusi) kifejezésből lett a francia „vilain”, ami azt jelenti, hogy: hitvány (a „vilaine” meg azt is, hogy csúf, ronda nő). A valaha „nem nemest” jelentő „ignoble” angolul és franciául: gyalázatos, alantas, aljas.

A társadalmi alávetettségből örök erkölcsi tulajdonságokat „naturalizáltak”, ilyesmikből lett (és lesz) a „természeti” örökkévalóság. A paraszt: ostoba és aljas. Aki ostoba és aljas: az paraszt. (Még a mai magyar nyelvben is durvát és modortalant jelent a „paraszt”. A „parasztság” nemcsak valamikori társadalmi osztályt jelent, hanem szemtelenséget. Amikor Bartók „parasztzenének” nevezte az általa gyűjtött „népzenét”, tudta, hogy mit csinál. Nem volt humorérzéke.)

A legelterjedtebb magyar szidalomnak, a „kurvának” nincs (hasonlóan elterjedt) férfi megfelelője. A mindenütt hallható „kurva anyád” (vö. anyázás – használható lenne a durva gyalázkodás kifejezésére az „apázás”?) implikációi a lenézett női szexualitás emblémái. Ez tény: aki a tényeket nem képes tudomásul venni, annak nincs humorérzéke.

A deres, a karóba húzás, a halálra korbácsolás, a máglyahalál, a vízpróba, a kínvallatás is tény volt valaha (ma se ritkaság éppen), amelyet humortalan – valóságérzék nélküli – emberek elleneztek és elleneznek. (A halálbüntetésnek még ma is vannak befolyásos hívei. Nekik van humorérzékük.)

Igen, feministák vagyunk. Mert szégyelljük magunkat.