A kormány triumfál. Plakátokon is hirdeti, hogy sikerült megvédeni az ország határait. A kormány azt is számtalanszor hírül adja, hogy a déli határ lezárásával nemcsak a nemzeti határt, hanem az Európai Uniót, Európát, az európai életstílust, vagyis az európaiságot és a kereszténységet is védi. Tehát ma újból aktuálisnak tűnik a középkori jelmondat és koncepció, hogy Magyarország a nyugati civilizáció és a kereszténység védőbástyája. A miniszterelnök modern Hunyadi Jánosként tűnik fel, aki őrt áll a déli határon és győzedelmesen feltartóztatja az Európa meghódítására érkező mohamedán (migráns) hadakat. Az Ottomán Birodalom elleni egykori küzdelemre maga a miniszterelnök is utalt, amikor nemrég arról beszélt: a magyarság azért ellenzi olyan hevesen a mohamedán hitűek bevándorlását, mert a középkorban, a 150 éves török hódoltság alatt már megtapasztalta, hogy milyen is a velük való együttélés.

A történelmi párhuzam itt azonban nem teljesen jogos, mivel a török/muzulmán megszállók vallási kérdésekben türelmesek voltak, és a magyarságot nem akarták az iszlámra téríteni. Bárhogy volt is a középkorban, a mostani magyar kormány elhatározta, hogy megvédi az országot az iszlámtól, és megvédi a nemzeti határokat. Felmerül persze a kérdés: valójában kik ellen viselünk most hadat? A mi mostani „ellenségeink” olyan hódítók és megszállók, akiknek az országunkba történő belépés után az egyetlen vágyuk, hogy minél előbb távozzanak innen Európa belseje felé. Az ötszáz évvel ezelőtt érkezett elődeikkel ellentétben nem akarnak itt maradni. Feltételezhető, hogy azok sem kívánnak itt letelepedni, akiket a menekültek szétosztására vonatkozó, tervezett kvótarendszer keretében helyeznének ide.

A kormány azonban jelenleg – állítása szerint – a migránsokkal szembeni kemény politikájával és a határzárral nemcsak az országot, hanem Európát is védi. Amikor Hunyadi hadai győztek, akkor a nándorfehérvári diadal egész Európában örömöt és tiszteletet váltott ki a Magyar Királyság iránt. A mostani Európában, főleg a menekültek célországaiban most kevésbé lelkesednek ezért a magyar védelemért. A magyar vezetés olyan Nyugat-Európát akar megvédeni a bevándorlóktól és az iszlamizációtól, amely a hatvanas évek eleje óta mohamedánok millióit fogadta be. Tetszik vagy nem, a multi kultúra a nyugat-európai életformának már régóta szerves része. Magyarország a „hagyományos” európai értékeket védi, miközben – úgy tűnik – Európa nyugati fele nem kér ebből a védelemből. A menekültek túlnyomó részét befogadó Németországban a közvélemény a befogadás és elhelyezés növekvő nehézségei ellenére is pozitívan viszonyul a bevándorlókhoz. A „megvédett” országok vezetőinek többsége élesen bírálja a magyar kormánynak a menekültekkel kapcsolatos politikáját. Hálátlan a nemzetközi sajtó is, annyira, hogy a külügyminiszter már a Magyarország elleni összehangolt sajtóhadjáratot emleget. Az ország megtépázott presztízse tovább csökken. Amúgy furcsán hangzik az Európa és az európai életforma védelme melletti elkötelezettség egy olyan kormánytól, amelynek vezetője ihletért keletre szokott tekinteni, és aki az orosz és a kínai modell csodálói közé tartozik. A magyar kormány az Európai Unió megvédéséről beszél, de a menekülthullám kezelésére vonatkozó uniós terveket, ajánlásokat rendszeresen elveti, és folyamatos konfliktusban van a vezető nyugat-európai hatalmakkal és a szomszédos államok nagy részével.

III. Callixtus pápa 1456 júniusában a magyarországi keretes seregek sikeréért rendelte el általánosan a déli imára hívó harangszót. Napjainkban viszont a "megvédett vagy megvédendő" európai keresztény világ – úgy tűnik – nem értékeli a kormánynak a mohamedán bevándorlás megfékezésére tett erőfeszítéseit. Ferenc pápa határozottan kiállt a bevándorlók mellett, és a plébániák és templomok megnyitására szólított fel. Ausztriában és Németországban az evangélikus és más keresztény egyházak nyilatkozatokban szólítják fel híveiket arra, hogy segítsenek a menekülteknek.

Felmerül a kérdés: valóban Európát, az európai életstílust és a kereszténységet akarja megvédeni a magyar kormány? Menekültek tavaly is érkeztek tízezer számra, és szinte észrevétlenül át is utaztak az országon. Igaz, hogy most sokkal nagyobb tömegek érkeznek, de a kormány politikájának hátterében feltehetőleg nem ez a mennyiségi változás áll, hanem sokkal inkább a tavaly nyár óta elszenvedett jelentős népszerűségvesztés. A vezetés – a magyarság érthető aggodalmát, ismerethiányát kihasználva – ellenségképet alkot. A Magyarországon átvonulók túlnyomó része Szíriából, Irakból, Afganisztánból, tehát háború által sújtott területekről érkezett. A kormány retorikája mégsem menekültekről szól. A migráns szót használják, de elterjedtek a "gazdasági bevándorló" kifejezés is, és most már egyre gyakrabban emlegetik, hogy sokan közülük akár beépített terroristák is lehetnek. Megjegyzendő itt, hogy háború sújtotta országból érkezők esetében „menekült” és „gazdasági bevándorló” között gyakorlatilag nem lehet különbséget tenni. Az 1956-os forradalom után Magyarországot elhagyó, 200 ezres tömegnek csupán mintegy 10 százaléka menekült el szülőföldjéről azért, mert a kommunista hatalom megtorlásától kellett tartania. A többiek „csak” az elnyomás és a kilátástalanság miatt kerestek új hazát a világ gazdagabb felén.

Több hónapos munkával olyan tömegpszichózist sikerült kialakítani, amelynek hatására egyre többen kezdenek irracionálisan rettegni idegenektől, bevándorlóktól, akiket személyesen nem ismernek – és nem is ismerhetnek, mert csak átvonulnak vagy átvonulni szeretnének az országon. A szenvedélyek felkorbácsolásának nincs határa. Felelős kormányzati tényezők milliók, majd tízmilliók várható érkezéséről beszélnek. Bár a menekülteknek mi nem vagyunk célországa, van olyan vezető politikus, aki már a kalifátus bevezetését vizionálja Magyarországon. Groteszk ez a fanatikus migránsellenes retorika egy olyan ország kormánya részéről, amely az elmúlt években migránsok százezreit bocsátotta ki.

A menekültkérdés körül dúló vita olyan heves, hogy történelmi tapasztalatokról már nem is esik szó, pedig tanulhatnánk belőlük. Magyarországot a 20. században több menekülthullám is érintette. A menekültekkel való bánásmódnak nagyszerű, felemelő, de visszataszító példái is vannak.

Mintegy száz évvel ezelőtt, az első világháborúban az orosz csapatok betörése miatt az Osztrák–Magyar Monarchia keleti határvidékéről, Galíciából, több tízezer zsidó menekült érkezett Magyarországra, akik főleg Budapesten kerestek ideiglenes menedéket. Minél rosszabb lett a harci helyzet, annál erősebb ellenszenv övezte az archaikus ruházatú, keleties kinézetű, furcsa német, azaz jiddis beszédű galíciaiakat. 1918-ra már olyan tömegpszichózis alakult ki, hogy a legabszurdabb állítások is befogadó közönségre találtak. Bár a galíciai zsidó menekültek száma akkor ezres nagyságrendű volt, a parlamenti képviselők keletről beözönlő, a magyar társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem is akaró zsidók százezreiről vizionáltak. „Országhódítóknak” nevezték őket, annak ellenére, hogy nagy részük nem Magyarországon, hanem Németországban, illetve az Egyesült Államokban akart letelepedni. Tragikus sorsuk 1941-ben teljesedett be: ők lettek a magyarországi deportálás első áldozatai.

1939-ben, miután Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, több mint 100 ezer lengyel menekült érkezett Magyarország északi határára. A magyar kormány a náci Németország rosszallása ellenére átengedte a Közel-Kelet felé tartó, katonákból és civilekből álló oszlopokat, de lehetőséget adott a magyarországi letelepedésre is. Magyarország második világháború alatti politikájának megítélése ma is heves érzelmeket vált ki, de a lengyel menekültek átengedése és befogadása mindenkit jogos büszkeséggel tölt el.

1989-ben tízezrével érkeztek ide az NDK polgárai, hogy az akkori vasfüggönyön illegálisan átlépve az NSZK-ba menjenek. Az akkori magyar kormány – némi hezitálás után – kiengedte a keletnémet menekülőket, és ezzel olyan történelmi tettet hajtott végre, amely megalapozta a rendszerváltás utáni Magyarország erkölcsi tekintélyét a világban.

Magyarország most újból megmérettetik.