Antonioni 1966-os filmjének és az ötletadó Cortázar-novellának a vezérgondolata örökzöld emberi dilemma: a világ, vagy akár csak egy mikroszegmensének megismerhetősége. S az erre adott válasz az objektív igazságok hívői számára semmiképpen sem megnyugtató, de legalább nehezen támadható: minden nézőpont kérdése, mert amit a világból megtapasztalunk, csak egy aktuális szűrőn át érzékelt leképeződés. A felszín alatt más rejlik, ami ugyannak az objektívnek hitt valóságnak új tartalmat ad, az élesebben látó előtt addig rejtett részleteket hív elő, s ezzel újabb dimenziókat nyit meg.

A migráns jelenségről, sokak szerint már most agyonelemzett, terjedelmes és esetenként tendenciózus bemutatása ellenére, egyelőre mindössze a gyorsfénykép készült el. A nagyítás most kezdődik, eddig fel sem fedezett részleteket hívva elő, részben olyanokat, amelyek ez idáig is megbújtak valahol, csak nem vettük észre, vagy nem voltak az elsődleges kép részei. A nagyítás művelete azonban újabb tereket tár elénk, nem is sejtett, vagy talán korábban ott sem levő elemekkel.

A migráció – jobb híján nevezzük így a jelenséget – egy seb, pontosabban több seb hirtelen, de nem váratlan kifakadása. Határozott jelzése annak, hogy amiről azt hittük, a szervezet öngyógyító mechanizmusa által kikúrálható, sebészi beavatkozást nem igénylő, „lábon kihordható” betegség, valójában több annál, sőt más, mint aminek hittük. A klíma változása, a környezet szennyezése, az erőforrások mértéktelen elhasználása, a változások – technológiai és társadalmi – tudatos felpörgetése, a szociális különbségek irracionális kiélezése, a konzumtársadalom látszólag békés keretrendszerébe ágyazva, a kép eleddig homályban tartott, kevéssé lényegesnek, vagy inkább kevéssé kívánatosnak tartott, sokszor szándékoltan kiretusált részletei voltak.

A világ egyes részeire már korábban, s most nagyhirtelen Európára szakadt migráció ezért bír rendkívüli súllyal. Nem egyokú, nem egytövű, nem egyképletű probléma. Ezért bénul le országok és kontinensek politikai vezetése, ezért mondanak csődöt intézmények és mechanizmusok, ezért esnek egymásnak korábban egymással szót értők, és ezért nem értjük az eddig racionálisan és kiszámíthatóan cselekvők, irracionális vagy annak vélt, kapkodó reakcióit.

A kibontakozó exodus Földünk társadalmi és természeti változásának immáron félreértelmezhetetlen megnyilvánulása. Nem Európa ügye. Ahogy 2001. szeptember tizenegyedike, vagy a 2008-ban kirobbant, „válságnak” nevezett előjel, is csak pillanatokig maradt amerikai ügy. Tizennégy, illetve hét éve valójában paradigmaváltás indult el, a kép már akkor magában hordozta a mostani eseményeket, csak a világ nem akarta észrevenni, inkább a probléma elkenését választotta. 2008 jelképes kezdete, 2015 pedig logikus folytatása a fogyasztáscentrikus társadalom megroppanásának. Újabb, az eddigieknél is durvább események adják tudtunkra, hogy a növekedés mindenhatóságára épült gazdaság mind a fogyasztás kialakult pazarló jellege, mind egyenlőtlen mivolta okán fenntarthatatlan, akárcsak a hiányzó szociális érzéketlenség jelenlegi mértéke. Ezt már nemcsak a Latouche féle, nemnövekedés hívő, renitens közgazdászok, hanem a Föld egyik spirituális lelkiismerete, a pápa is így gondolja, ezért szentelte e témának néhány hónapja nyilvánosságra hozott első és talán egyetlen enciklikáját.

A migrációt per pillanat elsődlegesen az életkörülmények ellehetetlenülése, a Maslow-hierarchia szellemében, az alapszükségletek és a biztonság iránti ösztönök kielégítése fűti.  De iránya és tartalma arról is árulkodik, hogy beérett a marketing évtizedes erőfeszítése a fogyasztás abszolút értékmérővé emelésére. Ha egyszer létezik egy jobb világ, oda kell menni. Ha egyszer minden irányból azt harsogja a tömegmédia, hogy vásárolj, fogyassz még többet, még gyakrabban, mert ezzel és ekkor válsz valójában a társadalom integráns részévé, előbb-utóbb felállsz a karosszékből és megpróbálsz e kívánalomnak megfelelni. És a nép megmozdul. Már nem kér, de vesz, ragad.

Az elmúlt fél évszázad társadalmi fényképét – legalábbis a világ úgymond fejlettebbik felében – a fogyasztó és a fogyasztás uralta. Az egyéb részleteket kezdetben nem láttuk meg, később nem akartuk előhívni, végül pedig elkezdtük retusálni. S nagy hirtelen nagyítót nyomtak a kezünkbe. A lupénak a migráns nevet adtuk. S ahogy Antonioni filmjének hőse, legnagyobb megdöbbenésére, az első ránézésre békés képen a bokorban először egy pisztolyt, majd az újabb nagyítás eredményeképp már egy hullát is felfedezni vélt, úgy ismerjük fel a fogyasztás és a jóléti társadalom mindent elfedő és sokáig rejtve tartó látszatvilágának mára elfekélyesedett sebeit egy látszólag másról szóló kép mögöttes rétegeiként. Való igaz, ez a jelenlegi migráció hevességének csak közvetett oka, de újabb sebek kifakadását vetíti előre, mint pl. a víz- vagy élelemhiány.

Kérdés, mit kezdünk a váratlan és brutális felfedezéssel. Egy már nem létező valóságként továbbra is csak az eredeti képet nézegetjük, vagy hajlandók vagyunk a nagyítással előhívott, váratlan és a történetnek potenciálisan gyökeresen más irányt szabó elemekkel szembenézni és tudomásul venni, hogy ez a kép már nem az a kép. A nagyítással egy új, sosem látott valóság rajzolódik ki.

A szerző tanszékvezető főiskolai tanár