A párizsi iszlám fundamentalista tömeggyilkosságok után talán világossá válik, a nyugati világ, de legalábbis Európa nyugati részének egésze tényleges veszélyben van. Tudtuk ezt 9/11, az USA-t érő támadás után is, de az Iszlám Állam feltűnésével jelentősen romlott a helyzet. Európa és az USA zsidó, keresztény és muszlim lakossága, vallásosok és szekulárisok, őshonosok és bevándorlók, jobboldaliak és baloldaliak egyaránt ki vannak téve a veszélynek. Az iszlám fundamentalista terror nem válogat.

Lassan nyilvánvaló lesz még tán a nyugati szélsőbalosok és a magyar szélsőjobbosok számára is, ezek már nem a palesztin nép felszabadításának ürügyén elkövetett merényletek. Ezért már nem okolható Izrael politikája, még csak léte sem, amennyiben Európa a vészkorszak után, bűntudatból és a könnyebb megoldást választva, exportálta a zsidókérdést a Közel-Keletre. Ami a szemünk előtt zajlik az iszlám világban, annak szinte semmi, vagy alig van köze Izraelhez.

Izrael a nyugati demokratikus világ egyetlen közel-keleti csücske. Miközben a gyarmati felszabadító mozgalmak elűzték a nagy nyugati impériumokat Ázsiából és Afrikából, a kelet-európai pogromokat és a vészkorszakot túlélő zsidók épp akkoriban hozták létre államukat a Közel-Keleten, elűzve szintén a gyarmatosító briteket. Az arab világ, főként sikere, nyugati életformája miatt, a gyarmatosítók utódainak is láthatja Izraelt, de az egész világra kiterjesztett dzsihád, a szent háborúnak tekintett fundamentalista terror immár nem Izrael ellen irányul, nem is hivatkozik rá. E vallásháborúban a jólétben és szabadságban élő Nyugat egésze az ellenfél, melyre úgy tekint az arab-iszlám világ frusztrált része, mint kizsákmányolójára, de mai lemaradását, sikertelenségét nem foghatja rá. Izrael pedig, jó volna immár világosan látni, a Nyugat végvára. Amit Izrael átélt az elmúlt évtizedekben, megérkezett Európába.

Az al-Kaida, az Iszlám Állam és más, hozzájuk hasonló, a világbékét fenyegető mozgalmak súlyos felismerésre késztethetik a józan többséget. Zsidóknak és keresztényeknek, mindazoknak, akik a Tízparancsolatból kinövő nyugati kultúrát magukénak vallják, legyenek bár jobboldaliak vagy baloldaliak, vallásosak vagy szekulárisak, az emberi élet értékét vallva, lényegesen több közünk van egymáshoz, mint bármikor korábban hittük, és százszorta több, mint amennyi elválaszt bennünket ellenfeleinktől, a radikális iszlamistáktól. Ez a felismerés, mely a közép-európai gondolkodásra, régiónk nyugati integrációjára, euro-atlanti összetartozásunkra is élesztően hathat, a terrorfenyegetés árnyékában megerősítheti közös identitásunkat. Van mit féltenünk az életet semmibe vevő, mártírkultuszra épülő gyilkos terrorral szemben.

A nyugati világ felelős a menekültügy józan kezeléséért, a humanitárius segítségnyújtásért. Felelős azért, hogy a nem kellő mélységben végiggondolt iraki beavatkozás, a megingatott közel-keleti status quo, az „arab tavasz” következtében kirobbant konfliktusok elől menekülő háborús menekülteket, politikai üldözötteket befogadja. De Európa nem fogadhatja be gazdasági migránsok millióit, és a multikulti világnézetének hívei nem eshetnek saját világnézetük csapdájába, mely Európai Egyesült Államokat akar álmodni eltérő nemzetiségű, nyelvű, vallású, civilizációs beállítottságú népekből. Az arab-muszlim kisebbség önálló entitás marad Európában, enklávékat alakít ki. Egyre tömegesebb jelenléte, az integráció nehézségei, a szegénység és a szociális elszigetelődés következtében kockázatokat hordoz, ezért a bevándorláspolitika mértékletességet követel, a már Európában lévő iszlám közösségekkel szemben pedig olyan politikát, mely leválasztja a többségről a terroristákat és a terrort támogatókat. Nem állja meg a helyét az állítás, hogy a bevándorlás nem növeli a terrorveszély kockázatát: a 130 áldozatot követelő párizsi merénylet egyik terrorista merénylője friss szíriai „menekült” volt, hamis útlevéllel.

Európa felelős azért, hogy a terrorizmus elleni harc ne csússzon át rasszizmusba, felelős a valódi menekültek befogadásáért, az európai iszlám kisebbség pedig felelős azért, hogy ne legyen melegágya az euro-atlanti világ elleni terrornak.

Az európai és amerikai titkosszolgálatok nyilván igyekeznek beépíteni ügynökeiket az iszlám csoportokba, hogy elejét vegyék a terrorizmusnak, de nem sikerül minden gyilkos akciót megelőzni. A megtorlás módszerei is alkalmazkodnak a nyugati konvenciókhoz. Mert ugyan francia bombázók a párizsi merénylet után nagyobb erővel támadták az Iszlám Állam erőit a Közel-Keleten, de a franciaországi nyomozás minden bizonnyal tiszteletben tartja a helyi büntetőjog és büntető-eljárásjog szabályait. A migráció megfékezése, a hatékony európai határőrizet kialakítása és a migránsokat kibocsátó válságövezeteknek nyújtott támogatás mellett további feladataink is vannak. Le kell győznünk az Iszlám Államot a Közel-Keleten, és le kell győznünk őket itt, Európában is.

Egyetlen kisebbségi közösség egésze sem büntethető, nem is stigmatizálható, ha valamely tagja bűncselekményt követ el. De az iszlám fundamentalista terror nem csupán elszigetelt egyedi elkövetők műve. A terror hálózatában, az elkövetők mögött szervezők, összekötők, támogatók, fegyverkereskedők, bújtatók, menekítők, ideológiai bujtogatók közreműködnek az akciókban. Az európai országoknak mérlegelniük kell, hogy büntetőjoguk alkalmazkodjon az egyesek által – némileg talán túlzó módon – harmadik világháborúnak nevezett jelenséghez, mely azonban a Nyugat és az iszlám világ elfajuló konfliktusához vezethet, és megingathatja az európai status quót. A túlzások kerülendők, de a terroristákra, a terrort bármilyen formában, akár banki transzferen keresztül adományokkal támogatókra – a terror mindennapos gyakorlattá válását megelőzendő – új európai büntetőjogi és idegenrendészeti szabályokat kellene alkalmazni: egyéb büntetések mellett a vagyonelkobzás, az európai állampolgárságtól való megfosztás és a kiutasítás jogintézményét, akkor is, ha a bevándorlók második, harmadik generációjához tartoznak. Azoknak, akik elősegítik a terrort, európai polgártársaik és Európa eszménye ellen, nincs helyük az európai közösségben. A kemény büntetés kockázata, ha hatékonyan kivitelezett gyakorlattá válik, hozzájárulhat, hogy leválassza a terroristák környezetét a fanatikus elkövetőkről.

Mindez azonban csak egyetlen, jogilag nehezen alkalmazható, de alkalmazható eszköz. Ennél nagyobb jelentőségű lenne a gazdasági célú európai muszlim bevándorlás lefékezése, a már itt élő csoportok hatékonyabb integrációja és politikai leválasztása a fundamentalistákról. Eszköze lehet például e folyamatnak az európai muszlim vallási iskolák és vezetőik szigorúbb állami ellenőrzése, és ha uszító jellegű tanításokat terjesztenek, engedélyük megvonása, vezetőik kiutasítása.

Tudom, mindez riasztóan hangzik, alkalmasint ütközik a jelenlegi európai jogelvekkel. De a helyzet, 130 meggyilkolt párizsi áldozat után, még riasztóbb. A megválaszolandó kérdés az: megőrizzük-e korrekciókkal az európai status quót, vagy a terror révén hagyjuk, hogy meginogjon, és ennek következményeként – miközben az iszlám fundamentalista terror gépezete egyre inkább aláássa európai életformánkat, bizalmunkat, biztonságérzetünket –, előbb vagy utóbb mind több helyen a szélsőjobboldal kerüljön hatalomra.