Amikor 2014 nyarán a világot sokkolta az új, muszlim, dzsihádi-szalafi terroristaállam létrejötte Szíria és Irak romjain, mindenki arról beszélt, hogy az európai és amerikai terrorakciók helyett az új csoport, amely végtére mégiscsak az iraki al-Kaidából nőtte ki magát, helyben fog maradni, és folyamatos hódításokkal megszilárdítja hatalmát a Közel-Keleten. Ez helyzetértékelés elég pontosnak is tűnt. Igen ám, de mi van akkor, ha az ISIS ellen folytatott közel-keleti katonai hadjárat (amely során a nyugati hatalmak fegyverekkel és légi támogatással segítik a kurd milíciákat és arab szövetségeseiket) komoly sikereket ér el, és az ISIS területileg visszaszorul, az általa sarcolható lakosság pedig fejvesztve menekül Európa felé?

Mint ma már tudjuk, olyankor jönnek a párizsi merénylethez hasonló akciók.

A jelenség persze nem új, az Északkelet-Szíriát birtokló dzsihádista halálkultusz követői már nyár óta leginkább a merényletek elkövetésében aktívak, Tadmúr (Palmyra) Aszad-rezsimtől való elhódítása majd szétverése óta helyi, katonai sikeréről nem is nagyon lehetett hallani.

Amikor június elején a kurd YPG és arab keresztény, illetve beduin milíciái Tel Abjad városának elvételével elszakították őket törökországi utánpótlási bázisuktól és csempészútvonaluktól, a kalifátus azonnal bosszút állt, és a szemükben az „istentelen ellenséghez” politikailag közel álló török ellenzéki párt, a HDP gyűlésén robbantott Diyarbakirban. Az akciót gyors egymásutánban követte a suruci merénylet, ahol ugyancsak törökországi baloldaliak voltak az áldozatok. Ők jelenleg ugyanis a térség egyetlen olyan politikai erejét alkotják, amelyik sikerrel harcol az etnikailag vegyes határvidék támogatásáért az iszlamista erőkkel szemben. Ezután pár hónappal, októberben pedig ugyanennek a pártnak az ankarai nagygyűlését bombázták le, az áldozatok száma itt vetekszik a párizsi merényletben meghaltakkal.

Ez a folyamat végig szorosan követte a szíriai csatatéren szenvedett szörnyű ISIS-veszteségeket. A kalifátus, miután a török kijáratot fel kellett adnia, folyamatos védekezésben volt: keletről Maszúd Barzani iraki kurd kváziállamának pártmilíciái (avagy a pesmergák), illetve kisebb mértékben Irak síita hadserege, északról pedig az öcalanista szíriai kurd YPG hasonló seregei szorították. Nyugaton, Aleppónál mind Aszad erői, mind a különböző vele harcoló lázadó csoportok (köztük az al-Kaida Nuszra Brigádja) könnyedén verték vissza az ISIS hódítási törekvéseit.

Csupán néhány órával a tragikus párizsi, bagdadi és bejrúti tömeggyilkosságok előtt két stratégiai fontosságú várost is vesztettek: a szíriai Al-Hawl fővárosuk Rakka felé nyitja meg az utat, az egy éve pedig még pusztulása okán a címlapokon szereplő az iraki jazidi kurd metropolisz, Szindzsár pedig éppen pénteken esett el, a kurdok komoly nyugati légi támogatás, és a legújabb német és francia tüzérségi fegyverek birtokában végül hosszú ostrom után visszavették. Szindzsár elvesztése pedig azt jelenti, hogy az ISIS többé nem tud zavartalanul mozogni két legnagyobb városa, a szír Rakka és az iraki Moszul között.

A kalifátust kettévágták.

Az Iszlám Állam területi koncepciója pedig a folyamatos hódításokra, zsákmányszerzésre, a meghódított civilekre épülő rabszolgapiacra és hasonlókra épül. Na, meg persze titkos és tehetős híveinek Törökországon keresztül folyósított adományaira. Ma minden forráshoz tízszer nehezebb hozzájutniuk, eközben pedig másodlagos bevételük, az uralmuk alá hajtott volt szunni arab középosztály sarcoltatása is egyre nehezebb. Ez a lakosság ugyanis feladta: tömegesen tartanak Európa felé, életüket is kockáztatva ezekben a percekben is.

Az ISIS pedig mérhetetlenül dühös: dühös ellenségeire, dühös a menekülőkre, akiknek a lelkéért tulajdonképpen harcolnának, és nem utolsósorban dühös ránk, európaiakra, hiszen minden nehézségért főleg minket hibáztatnak.

Mindezt a dühöt egyrészt a bosszúba önti, másrészt viszont maga ez az elkeseredettség táplálja is saját ideológiájukat. Az ISIS ugyanis az „apokalipszis most” szalafita hagyományon alapuló verziójában hisz. Amikor hét-nyolc fegyveressel válogatás nélkül rátámad Párizs népére, egyetlen célja van: az hogy a szemükben „keresztes hódító” katonák végre csatlakozzanak a földön is a háborúhoz, ütközzenek meg velük Szíriában. Ezzel ugyanis beteljesítenék saját ideológiájuk egyik alapelemét, a Dabiq városa melletti végső csatát. Minél megrázóbb egy terrorcselekmény, annál nagyobbnak látják az esélyét annak, hogy az összes nyugati állam és Oroszország is egyszerre támad rájuk, és ebben pedig a prófétikus szerepük megerősítését látják. Ha modern keresztény analógiát kellene ehhez a mozgalomhoz keresni, az mindenképpen David Koresh texasi szektavezér lenne.

Félreértés ne essék, mindez sajnos nem jelenti azt, hogy a terroristák első „szalafi-dzsihádi hercegsége” hamarosan végleg eltűnik. Van ugyanis egy probléma. Az ISIS-ellenes helyi erők harca tavaly ősztől Szíria és Irak etnikailag vegyes területeiért folyt. A síiták ki akarják űzni a szunni fanatikusokat saját területeikről, a kurdok pedig ugyanígy birtokolni akarják az összes olyan várost, ahol ők vannak többségben, hogy végre hozzákezdjenek zavartalanul államaikba szervezni ezeket a területeket.

Ezeket a határokat mindegyik milícia nagyjából elérte. Az iraki síiták előtt ugyan valószínűleg áll egy hatalmas ostrom, Ramadi városáért (ez azért is fontos nekik, hogy elhárítsák a síita szent várost, Kerbelát fenyegető közvetlen ISIS-veszélyt), a kurdok azonban nagyjából helyben vannak. A szunni többségi területekért az ISIS által még birtokolt sivatagban pedig senki sem akar meghalni.

Roy Oliviernek a New York Timesban minap megjelent elemzése azt is felfedi, hogy akármilyen erős a párizsi merényletek utáni szolidaritás érzése a dzsihádisták legnagyobb ellenségei között, az ISIS végső pusztulását egyikük sem akarja. Irán nem érdekelt abban, mi történik a szunni sivatagi részeken, amíg Irak gazdaságilag jövedelmezőbb felét uralma alatt tartja az Abadi-kormányon keresztül. Izrael állam pedig, noha a terror elleni háborút Netanyahu miniszterelnök folyamatosan létfeltételként mutatja be, valójában jól felfogott önérdekből örül, hogy az ISIS sakkban tartja a zsidó államot fenyegető és szervezett libanoni Hezbollah síita milíciát és Iránt is. Szaúd Arábia meg amellett, hogy elitjében jócskán vannak akik támogatják is a vahabita gyökerekkel rendelkező ultraradikálisokat, valójában egységesen örül annak, hogy „exportálhatja” a királyságot is fenyegető radikalizmust, és az más, szekuláris arab államokat ver szét, és pusztít el helyettük.

Így tehát miközben az Iszlám Állam meggyengítése sikerült, elsöprése közel sem lesz egyszerű, a legkomolyabb haditechnika korlátozott bevetésével sem. Az USA már a jövő évi választásokra készül, így ott nem akad majd olyan befolyásos politikus, aki szárazföldi háborút kezdeményezne.

És van itt egy másik probléma is.

Miközben az ISIS elleni hadicselekmények a térségben felgyorsultak, jóformán mindenki elfeledkezett arról, hogy legnagyobb terrorista vetélytársának, az al-Kaida Nuszra frontjának is kedveznek ezzel. A két nagy dzsihádi csoport mára tulajdonképpen szerepet cserélt: az ISIS szíriai és iraki balsikereit ellensúlyozandó újra globalizálni igyekszik a terrort, mint ahogy azt Bin Ladenék tették 2001-ben, az Al Nuszra pedig e közben Szíria déli részén Dara’a-ban és Idlib valamint Aleppó tartományokban északon megszilárdította hatalmát, rivális dzsihádi államot épít, és immár Aszad központi területeit fenyegeti. Ambíciói viszont az ISIS-al szemben kezdettől fogva globálisak voltak, és ma is azok.

Alighanem hamarosan róluk is hallani fogunk.